Brit tudósok szerint a székely fák a legizébbek

A miénkhez fogható rendszereket nem láttak sehol Európában, állítják. Nem tudunk eleget. Pontosabban nem tudunk semmit.

Jill és Ted brit szakemberek, eljöttek hozzánk megnézni a legöregebb fáinkat. Ted patológus, a növények betegségeivel foglalkozik, Jill az Ancient Tree Inventory-nak dolgozik.

Ted 84 éves, de még elég jól mozog a hegyoldalban. Mikor a hosszú aktív élet titkáról faggatjuk, azzal kezdi, hogy „always bio food”. Aztán kiegészíti: valami mással is törődjünk az életünkben, mint saját magunk. Végül hozzáteszi: „but you need an english sense of humour”. Na persze, az angol humor.

Az angolokat négyen kísérjük el helybéliekként a mai terepszemlén. Tibi erdész, az öreg fák nagy rajongója, Árpi a Románia legszebb fái weboldal projektmenedzsere, Ivett magyarországi egyetemista erdészet szakon, most itt nálunk eraszmuszozik egy fél évig.

Környékünk legöregebb és legnagyobb fáit fogjuk felkeresni, ami engem nagyon izgat, mert már tíz éve, hogy itt élek, de fogalmam sincs, melyek környékünk legöregebb fái. Sokat fogunk ma tanulni, de még mielőtt belemennénk a részletekbe, hadd mondjam el, hogy elég gyengén állunk itt Udvarhely környékén nagy fákkal, nem ez az erősségünk. Ezt az angolok is megerősítik, náluk azért nagyobb tisztelet övezi az öreg és nagy fákat. Az Ancient Tree Inventory, amelyiknek Jill gyűjt, több mint 140 000 fát tart számon. Ami ellenben nekik nincs, az van nekünk. Olyan természetes rendszereink vannak, amikhez foghatót egész Európában nem láttak, ámuldoznak. Spanyolországnak vannak fái, mondják, de ilyen összefüggő rendszerek, mint nálunk, sehol.

Náluk Angliában például a legtöbb mezőn mára már csak egyféle fű nő, nincs olyan biodiverzitás, mint nálunk. Nem jó ez az állatoknak sem. Mármint a háziállatoknak, amelyek azt a füvet eszik. Például a lovaknak nem kopik eléggé a foga, túlnő. Aki elég drága lovat tart, s megengedheti anyagilag, reszelteti a ló fogát. Vannak szakemberek, akik a lovak fogainak reszelésével foglalkoznak. Furcsa világ, meséli Ted.

Ő javasolja a száraz falevél takarmány újra bevezetését. Régebb nagyon elterjedt volt. „Tree hay”, mondja az angol nevét, ez magyarul azt jelenti, hogy fa széna. Nyáron lombos faágakat vágnak a gazdák, és megszárítják őket, majd elteszik télire. Télen meg takarmányként adják az állatoknak. A fogkopás problémáján is segít ez, de tápanyagokban is gazdag. Sőt, a tölgylevél például segíti az emésztést is. Tény, hogy elég munkás dolog a faágak levágása és megszárítása, de nemsokára lesz elég munkaerő hozzá. Lassan mindent gépek csinálnak náluk a gyárakban, meséli, az emberek inkább ülőmunkát végeznek. Az orvosok küldik az embereket falusi munkára, hamarosan vissza fog kelleni térnünk arra, jósolja.

Túránkat egy hagyásfákkal teli kaszálón kezdjük, a tölgy uralkodik erre. Mindenki dicséri a számunkra ismeretlen gazdát, aki nem csak, hogy az öreg fákat nem vágja ki, de a jövőre is gondol, vékonyabb fákat is megtartott a kaszálóján, hogy legyen majd utánpótlás.

Meséljük az angoloknak a területalapú támogatást, hogy meg van szabva, hogy hektáronként mennyi fa lehet a legelőkön-kaszálókon. Erre félig dühösen, de mégis nyugodtan megjegyzi, hogy ez badarság. Az EU területalapú támogatását minden tagország úgy értelmezheti, ahogyan akarja. Nem az Unió a hibás ebben az ügyben, hanem Románia. Miért kell olyan szigorúan vennie az európai előírásokat, miért nem vállal semmi rizikót? Miért a nagy területtulajdonosok érdekeit képviseli?

Nem akar támogatások miatt kivágott fát látni, mondja Ted. Nem akar egyáltalán kivágott fát látni.

Nem szeretnek kivágott fákat látni, mondja egy pillanatban Jill, teljes békében, de a kivágott fákból is sokat lehet tanulni. Itt van például ez a fa, megszámolja az évgyűrűit. 100 éves körüli lehetett. Érdekes, Angliában az ekkora átmérőjű fák 300-320 évesek. Sokkal gyorsabban nőtt ez a fa itt nálunk. A tölgy fényigényes növény, nagyon fényigényes. Náluk a fenyő nő gyorsabban, 60-70 évesen már termelik is ki. Egy adott pillanatban a nyárfa volt még nagy biznisz náluk, de most nem az, mert gyenge a fája. De ha lecserélik a műanyag csomagolóanyagokat papírra, akkor ismét nagy biznisz lehet.

De térjünk vissza a nagy fákra. Az idős, és főleg a nagyon idős fák, a 300 évnél idősebbek, élőhelyet biztosítanak rengeteg olyan állatnak, amik fiatalabb fákban nem akarnak megélni.

Később, mikor egy ilyen felgyújtott tövű öreg fát látunk, mellette a fáról levágott nagy odvas ággal, mely karikákra druzsbázva hever az évszázados legelőn, Jill szomorúan jegyzi meg: „what a shame!”. Szarvasbogár, hőscincér, és sok más élőlény élőhelye ez. Kérdésére, hogy miért vannak felgyújtva a fák tövei és levágva róluk a nagy ágak, valamelyik helybéli elmagyarázza, hogy a pásztorok szokták ezt tenni. Erre Jill szomorúan: „the shepherd is stupid”. Nem kell ugye lefordítanom a stupid szót?

A mai nap főhőse a tölgy. Képünkön a kocsányos tölgy. Quercus robur. Van még másféle tölgy is, nálunk például a kocsánytalan eléggé elterjedt, a Quercus petraea. Ezeknek aztán van egy rakás hibridje, mert összeporzódnak. Tibi szerint nagy genetikai változatosság van itt nálunk.

Az angolok elmesélik, hogyan vándorol a makk, hogyan terjed a tölgyfa. A szajkók például nagyon szeretik hordozni, mert a makkok első szikleveleivel etetik utódaikat. Ezért ők elviszik, s eldugják. Majd úgy járnak velük, mint a kutyák az eldugott csonttal. Van, ami előkerül, s van, ami nem. Utóbbiból fa lesz. Vagy lehet. Azokban az években, mikor nincs a közelben termés, a szajkó elmegy, s elhozza a makkot messzebbről is. Így még gyorsabban terjed. Az egerek is hordozzák, a különféle rágcsálók. Az egyik egér elviszi 75 métert, s amíg ő visszamegy egy újabb makkért, jön egy másik egér, ellopja tőle, s viszi még 75 métert. Ezzel is elég jól tud terjedni.

Végeztek kutatásokat, megvizsgálták genetikailag egy nagy cserefa szoknyája alatt lévő kis fákat. Szoknya alatt azt a kört értik, ami a nagy fa alatt van. Érdekes, hogy nem a saját csemetéi voltak, hanem másik 3 tölgy és egy szelídgesztenye csemetéi.

Képünkön egy galagonya, népies nevén Isten gyümölcse. A galagonyát és a kökényt úgy hívják, hogy a tölgy anyja, meséli Jill, mert ezek védik a tölgyet, amíg az felnő. Majd aztán később jó nektárforrást biztosítanak a tölgyfa üregeiben lakó állatoknak.

Érdekes dolgokat mondanak az angolok a fákról. Tednek van például egy elmélete, amit megoszt velünk: szerinte a fák tanították meg az embereket a gyógyszerekre. Például a fűzfának (Salix) aszpirinszerű gyógyhatása van. Az ember megfigyelte, hogy az állat, mikor rosszul van, fűzfát eszik, s rájött annak hatására. Visszatérve a fűzről a tölgyre, és az anyagias világba, az ember azt is megfigyelte, hogy a legfinomabb sonka az, amit tölgy- és bükkmakk feletetésével kapunk. 300 font egy ilyen sonka, mondja Ted, láthatólag saját tapasztalatból, mert közben nyeli a nyálát.

Térjünk picit a lényegre, drága olvasóink bizonyára már erősen kíváncsiak, hol vannak környékünkön a legnagyobb fák. Hát például itt van néhány közülük. Kint vagyunk a Kápolnabérc nevű helyen, ez dugig van hatalmas tölgyekkel. Nem annyira, mint régen volt. Most körülbelül 25% lehet a fedettsége, mondja Tibi, ez néhány éve még 40 százalékos volt. Végeztek volt itt egy felmérést a csonkok alapján. Sajnos, egyre fogynak innen a fák, sok olyan fát látunk, amelyiknek a törzse tövébe tüzet raktak, van villámcsapta fa is néhány, és öregedő fa is. Aki még szeretni látni ezt a csodát, ne halogassa évtizedekig, most menjen oda kirándulni. A hely Homoródalmástól keletre, Kirulytól délre, Erdőfülétől északra fekszik, adok egy linket egy térképre.

Jill nem hozta magával a méterest, de egyébként sem visszatetsző neki a fák ölelgetése. Mérései így picit pontatlanok, de ez most nem számít, a Románia legszebb fái weboldalon már megvannak a fák pontosan felmérve. 590 centis a kerülete a legnagyobbnak.

Kapok egy kis biológialeckét is, tovább is adom kedves olvasóinknak, hogy ma is tanuljunk valamit. Hogyan lehet megállapítani a kocsányos és kocsánytalan tölgy közötti különbséget, ha épp nincs makk ami árulkodna róla? Nézzük a leveleket. A bal oldali a kocsánytalan (petraea) tölgyé, a jobb oldali a kocsányosé (robur). Bocsánat, ha valaki unja, de ezentúl mindig fogom írni a kocsányos és kocsánytalan mögé, hogy petraea és robur, hogy szokjuk, hogy szokjam.

Megfigyelésem alapján a lapinál pont fordított a helyzet, mint a makknál, a kocsánytalan (petraea) tölgy lapijának van kocsánya, szára, a kocsányosénak (robur) pedig nem nagyon van. Azaz alig-alig van, néhány miliméteres, és az is erősen csavarodik. A kocsányosnak (robur) a lapi tövében, ahol a lapi csatlakozik a szárhoz, van két füle. Látszik a képen, de valószínűleg nem egyértelmű, hogy miről beszélek, sajnálom, meg kell nézni élőben. Az igazi kocsánytalan (petraea) levelének a szára sárga színű, amint a képen is látszik. A hibrideké rózsaszínes.

Nézzük a kérget is, ez picit egyszerűbb lesz. Ez a kocsányos (robur) tölgy kérge, mélyebben barázdált, az ujjam 6-7 centit megy be a barázdába.

Ez a kocsánytalané (petraea). Csak 1-2 centi mélyek a barázdák. Nyilván a nagy fáknál van ez, a kicsiknél nem ilyen mélyek a barázdák, de az arányok hasonlóak, a kocsányos mindig barázdáltabb, a kocsánytalan mindig finomabb kérgű. A petraea-t most úgy tartják, hogy alkalmasabb a mi vidékünkre, erre a klímára, inkább azt ültetik erdőbe, szebb szál fa lesz, mint a robur.

A Kápolnabérc oldalában összefutunk egy cigánycsaláddal, makkot szednek. Szegények megijednek picit, meg kell nyugtatnunk őket, hogy nem ellenőrök vagyunk. Törik a magyart, románul sokkal könnyebben beszélnek. Az erdésznek szedik a makkot, el lesz ültetve csemetekertbe. Ni, már csírázik is, mutatja az ember. 20 lejt kapnak vékájáért, 2 zsáknyit tudnak összeszedni naponta. Tibi azt mondja, hogy örül, hogy még vannak emberek, akik ezzel foglalkoznak, mert eljön az idő, amikor már erre sem lehet majd embert találni.

Csemetekert. Megnézünk egy ilyet is. Makkokat a földbe, villanypásztorral körbe. A vaddisznók képesek kitúrni az elültetett makkot, messziről érzik az illatát, meséli szomorú tapasztalatát Tibi.

Ted elmeséli, hogyan őrzik meg a régi nagy fák génállományát az angolok. Oltóvesszőt szednek a nagy fákról, beleoltják azt a magoncokba, majd az oltványokat beültetik a régi nagy fa mellé, hogy vegyen át mindent a nagy fától. Ha csak úgy kiültetjük a csemetét a semmi közepébe, és nincs ott egy nagyobb fa, amelyiktől megkapja, amit kell, az sokkal nehezebben fejlődik. Van egy kapcsolata az egymás mellett élő fáknak, magyarul gyökérkapcsoltságnak hívják ezt, szakszóval mikorrhiza, ami görögül gombás gyökeret jelent. A gomba-fa szimbiózis eredményeként mindketten könnyebben jutnak táplálékhoz, erősebbek, ellenállóbbak lesznek. Főleg a tápanyagban szegény területeken fontos ez, mint amilyen a mi drága Székelyföldünk is. Ha elmélyülünk ebben a történetben, akkor talán még a fák is kommunikálnak egymással a gombákon keresztül, de ez talán még túl sci-fi itt nekünk, nem folytatom, akit érdekel, olvasson utána.

Utunk következő állomása egy aránylag érintetlen erdő, hatalmas jegenyefenyőkkel. A képen látszik, hogy az átlagos magasságú erdőből kilóg egy magasabb facsoport, benne környékünk legmagasabb fája.

A hatvanas években, mikor itt levágták az egész erdőt, két folt megmaradt érintetlenül, ahol túl sziklás és meredek volt a terep. Összesen 2-3 hektár maradhatott meg érintetlenül, de az már elég, hogy egy olyan őserdei hangulatot hozzon, amilyenhez hasonlót nem ismerünk még itt a zónában. A terület tulajdonosa, az erdőfülei közbirtokosság rendes volt, s azt mondta, hogy ezt a két darabkát meghagyja így természetes formájában, nem termel ki innen semmit, élni hagyja ezeket a facsodákat és ezeket a rendszereket.

A Kormos völgyében vagyunk, ez valamikor a Nagy Cipész nagy vadászterülete volt, villája is volt itt. Ahhoz, hogy elérjük az erdőt, át kell kelnünk a patakon, hidacskák vannak a patak több pontján is. A túlsó parton már az egyik őserdődarab fogad. Őserdőnek hívom, mert úgy néz ki, de valójában nem az, a pontos megfogalmazásban Tibi segít: 70 éve nem volt itt szisztematikus erdőhasználat. Ennyi csak az egész, de ez már bőven elég volt, hogy elinduljanak a természetes folyamatok az erdőben, és úgy nézzen ki a táj, mintha érintetlen lenne. Néhány éve egy tanösvényt alakítottak itt ki, annak már csak az első táblája van épen, a többit megették a medvék, valamiért érdekesnek találták.

Sehol a környéken nincs annyi holt fa a természetben, mint itt. Jill felvesz egy darabot egy barna rohadt fából és megjegyzi: „brown cubic rot”. Szó szerint fordítva barna köbös rothadás, de még nem volt annyi időm, hogy neten körbenézzek, mi a magyar megfelelője.

Jill magával viszi a korhadt fadarabot, s később még szed néhányat hozzá, hogy megvizsgálják majd. Itt ebben a sötét, kusza, fotózhatatlan erdőben jól meg lehet figyelni a természetes folyamatokat. A föld telisteli rohadó fatörzsekkel, rajtuk ezerszám gombák, mohák, mindenféle apró élőlények. Hatalmas elszáradt fák merednek az égbe, rajtuk százasával, ezresével lyukak, repedések. Ami egy üzletembernek a Taipei-torony, egy erdőökológusnak ez a száraz fa. Teli van élőlényekkel, gombákkal, madarakkal, meglepetésekkel, mondja Tibi. Árpi őszintén kiengedi magából: ez az erdőrész több, mint gyönyörű.

Ennek az erdőrésznek a legszebb fái a jegenyefenyők. A közönséges jegenyefenyő (Abies alba) nem egy ritka vagy furcsa faj felénk, csak ezeknek a fáknak a méretei nem hétköznapiak, illetve az is picit fura, hogy egy déli kitettségű sziklás oldalon vannak. A hűvös helyeket jobban kedvelik. Az, hogy a törzs aljáig teli volt ágakkal, azt jelzi, hogy fiatalkorában elég fényt kapott, nem kellett versenyeznie a többi fával, tehát nem volt magas erdő itt.

Ez a legmagasabb jegenyefenyő. 2009-ben volt lemérve, akkor 45 méter magas volt, ma sem lehet sokkal magasabb. Valószínűleg ez Hargita-Kovászna megye legmagasabb fája. Ha valaki tud ennél magasabbat, írja meg bátran, mert örülni fogunk neki. Kerülete 410 centi, Tibi szerint max. 200 éves lehet a fa. Elég jó egészségi állapotban van, habár a déli oldalán gyanús, rágásszerű tevékenységből származó barnás fapor aggodalomra ad okot.

Leereszkedünk az erdőből, a patakparton újabb leckét kapunk, ezúttal égerfákról. Kétféle éger gyakori nálunk, az enyves és a hamvas. Ez itt most épp a hamvas. Világosabb a törzse és hosszúkásabbak a levelei.

Átutazunk a szomszéd völgybe. Vargyas és Oklánd között a tetőn a nyárfasor sárgásan kacsintgat, melengeti a szívet. Nem öreg fák ezek, de így együtt nagyon szépek. Gyönyörű ez a fasor, nagy kár, hogy már csak igen kevés helyen maradt meg, és közlekedésbiztonsági okokra hivatkozva nem is valószínű, hogy a közeljövőben telepítenénk utaink mellé fákat. Fontosabb most az, hogy sietni tudjunk, mint az, hogy szép úton közlekedjünk. Talán egy másik korban ez másként lesz. Vagy nem.

Homoródújfalu határában mászunk ki egy újabb, gyönyörű, nagy fákkal teli legelőre. Jill lelkendezik. Itt a legnagyobb fényigényű fa szomszédságban él a legkisebb fényigényűvel. Az erdőben ilyen nincs. Ez sokkal közelebb áll ahhoz, amilyen Európa növényzete volt valamikor. Tölgy-bükk-gyertyán-nyír keveredik itt.

Valamikor régen minden fát gyümölcsfának tartottak, ami valamit termett, és valamit potyogtatott az embernek, mondja Ted. A gyümölcsös szó angol megfelelője, az „orchard”, az a tölgy (oak) szóból származik. 1500 éves, mondja Ted.

Virágzik a tölgy, mutatja Ted. Hosszú ősz lesz. Nálunk Udvarhelyen a gesztenye és a gyümölcsfák is virágoznak, teszem hozzá. A jövő ijesztő, mondja Ted. A fák valamennyire alkalmazkodni tudnak a szárazsághoz, lennebb engedik a gyökereiket. De a betegségekkel tetézve a klímaváltozás már nem ennyire egyszerű. Tanulmányok kimutatták, mondja a patológus, hogy a fák betegségei az 50-es évektől kezdtek el bedurvulni. A DDT, a nem lebomló kémiai anyagok, a nagy környezetszennyezés, az autók, ezekben kell keresni a problémák forrását.

Ez az újfalusi határ egyik legnagyobb fája, talán a legnagyobb. Nézem az Árpiék adatbázisában, hogy volt egy ennél nagyobb fa is itt, de 2015-ben kivágták. Egy hatalmas, 690 centis kerületű tölgy volt, 1650-re saccolták a születését. Annyi neki. Azt írják róla, hogy több évszázadnyi háborús időszakot túlélt, de megégették és kivágták békeidőben. Ilyen időket élünk.

Nem tudunk még eleget a természetről, mondja Ted. Nem tudjuk, hogy mi van a lábunk alatt. Az biztos, hogy a szénmegtartása ezeknek a nagy fás helyeknek sokkal nagyobb. A gyökérzet is sok szenet megfog, tárol. Ahol fák vannak, sokkal gazdagabb a talaj. Nem tudunk eleget, ismétli többször, majd egyszer kiböki: nem tudunk semmit.

Már esteledik, mikor átvonulunk a homoródkarácsonyfalvi szelídgesztenyésbe, de már igazán körülnézni sincs idő, Jill és Ted is fáradt már, kellene induljanak vissza a szálláshelyre. A gesztenyésről sokat most nem mondok, két éve közöltünk egy képriportot róla, megadom a linket, annál többet most sem tudnék mondani róla.

Van egy érdekes részlet itt a gesztenyésben, amit úgy érzem, fontos megemlítenem, mert annyira logikus, és mégis annyira nem szoktunk elgondolkodni ezen. Pontosan egy nappal a gesztenyefesztivál után vagyunk, és egy nagy tűzhely nyomai látszanak. Ted odapillant, majd megjegyzi szárazon: a tűzhely alatt kúp alakban kiég a fa gyökérzete. Hogy ez nekem eddig sohasem jutott eszembe! És valószínűleg sok más embernek nem, aki a gyümölcsösben tüzet rak. Igen, arra vigyázunk, hogy a tűz fölött ne legyen ág, ami megéghet, de hogy alatta mi van, arra nem igazán szoktunk figyelni.

Ezzel a gesztenyés képpel búcsúzunk Gilltől és Tedtől. Ki tudja, viszontlátjuk-e még őket valaha. De elég sokat tanultunk tőlük a mai nap. Meg egymástól. Meg a természettől. Számomra öröm volt ezt a napot az öreg fák társaságában tölteni, remélem, ti sem untátok nagyon ezt a képriportot. Hátha maradtunk valamivel az angolok bölcsességéből.

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok