A péntek esti könyvbemutatóknak más a hangulatuk: lazán esel be, és ha lejárt, nem rohansz haza, mert másnap reggel munkába kell menned, vagy mert még tízórait sem pakoltál, a gyerek házi feladatát sem ellenőrizted le. Csak hátradőlsz és mélyet szippantasz abból a Buddha-i derűből, amely a koncertterem pódiumáról, a zöld kanapén ülő szerzőből árad. 

Fotók: Ambrus Bernadett

A múlt pénteken, március 24-én este Botházi Mari ült velünk szemben ezen a zöld kanapén. Azaz Botházimari, így, egybe, kicsi m-mel – ahogy azt Katona Zoltán egy neki szánt, a könyvbemutatón felolvasott üzenetében írta –, mert „valahol mindenki érti és ismeri, kicsoda ez az újságíró fehérnép, aki most itt ül, és akinek a cikkeiből mindig kiérezhetők a hétköznapi igazságok”. És akiből a már említett derű áradt, amit csak úgy szippantottunk a könyvbemutató alatt és után, a dedikáláskor is.

Nem egyedül jött haza Székelyudvarhelyre Botházi Mari, ezeket a hétköznapi igazságokat is elhozta legújabb, Fűnyíró a Tündérkertben című könyvébe csomagolva, amelyet a Piros.Produkció különkiadásaként mutatott be a közönségnek.

Botházi Mari Székelyudvarhelyen született, író, újságíró, szerkesztő, egyetemi oktató, tudományos kutató, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán diplomázott. 15 évet dolgozott napi- és hetilapos, valamint online szerkesztőként és publicisztaként a Krónika kultúra rovatánál, a Transindex-nél, a Kronika.ro-nál és az Erdélyi Naplónál, a Nőileg főszerkesztője volt 2017–2018-ban, a Főtér.ro publicistája, valamint a Me.Dok tudományos folyóirat főszerkesztője. Kötetei: Biorobot (publicisztikák – Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2019), Boldogság juszt is a tiéd (publicisztikák, karcolatok – Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2016), Átmenetek. A harmadik Korunk rendszerváltó tíz éve (tanulmány – Komp-Press – EME, Kolozsvár, 2015), Vitályos Ildikó (életinterjú – Polis, Kolozsvár, 2006). 2005 óta oktat a BBTE újságírás szakán, főként gyakorlati tárgyakat, műfajismeretet, lapszerkesztést, vélemény- és online újságírást.

A tavaly megjelent kötetéről, arról, hogyan születtek meg ezek az írások, Magyari Tekla újságíró kérdezte Botházi Marit, de szó volt még arról is, vajon tényleg erdélyi sajátosság lenne-e a kisebbségi komplexus, a megfelelési kényszer. 

Bár izgulnia kellene, mert aznap tudta meg, hogy helyettesítenie kell a beszélgetés vezetőjét, és nem sok ideje volt felkészülni, az a jó, hogy Mari mellett nem kell szégyenkezni semmiért, mondja Magyari Tekla: Mari is ugyanúgy izgul, ugyanolyan esendő, szorongó, komplexusos, mint mi. Ugye, Mari? Már csak az erdélyi atmoszféra megteremtéséért is feszengjünk kicsit, te most miért tudsz izgulni? – szegezi Botházi Marinak a kérdést.  

– Most jutott eszembe, hogy azokat az írásokat, amelyeket fel szerettem volna olvasni, megnéztem volna, hogy hányas oldalon van, ehelyett mindenkivel csevegtem, de ott volt bennem az is, hogy a szemüveget ne felejtsem el, hál’ istennek itt van, mert anélkül nem látok, mióta elmúltam 32. Úgyhogy ezért izgultam – vallja be Botházi Mari, majd Magyari Tekla át is tér rögtön a Fűnyíró a Tündérkertben kötetére, és arról kérdezi, hogy született meg a cím, a kötet. 

Erdély, ahol Duna Tv-sen alkonyodik, juhnyáj kolompol a tájban

– Sokáig az volt a könyv címe a fejében – mondja Botházi Mari –, hogy Függetlenség sugárút, mert a kötetben is van egy ilyen című írás, amely egyébként Udvarhelyhez kötődik. Ám a Google-ben rákeresve hamar világosság vált számára, hogy már van magyar könyv ezzel a címmel. Végül a kötet egészére egy másik írásának címét, a Fűnyíró a Tündérkertben-t adta: 

– Ez arról szól, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy az ember magánházban lakik, blokkban, falun vagy városon, a munkagépeknek hangja van a tündérkertünkben. Soha sincs csend, és ahogy hétvége lenne, akkor aztán elkezdenek szólni: télen a druzsbák, nyáron a fűnyíró, a szomszéd valahogy sokkal gyakrabban újítja fel a lakását. Meg hát a tündérkertiségnek, a Móricz Zsigmond értelemben vett Tündérkertnek a mítoszát szerettem volna egy kicsit lerombolni. 

A mi Erdélyünkről talán még ma is az van bennünk – és a sajtó is ezt tartja fent –, hogy ez a tündérkert egy mítikus hely, ahol Duna Tv-sen alkonyodik, juhnyáj kolompol a tájban, kasza hangja hallatszik – ami nagyon jó lenne, azaz ha nem fűnyírók lennének, de hát az ember nem szeret már annyira erőt kifejteni, ha másképp is megoldható.

A fűnyíró egy nagyon mai, kortárs dolog, és már önmagában is egy történetet mesél el. Valahogy úgy éreztem, hogy a rólunk szóló történetek hiányoznak a mi nyilvánosságunkból.

Olyan egy kicsit, mint egy karikatúra

– Keveset beszélünk magunkról történetekben – mondja Botházi Mari, majd így folytatja: – ha valaki erről az eseményről írna egy sajtócikket, a hagyományok szerint ezt úgy szokás, hogy Botházi Mária Fűnyíró a Tündérkertben című kötetét mutatták be, melyre a székelyudvarhelyi művelődési házban került sor, a szerző elmondta, a kérdező hozzátette, elmondta, hozzátette, rámutatott, de semmilyen történet nem kerekedik ki belőle, amiért egyáltalán el akarnánk olvasni ezt a cikket.

És én úgy gondoltam, hogy a nyilvánosságnak eme üvegfala mögött ott vagyunk mi, a hétköznapi emberek, akikről eléggé kevés szó esik olyanságunkban, amilyenek vagyunk.

A Fűnyíró a Tündérkertben karcolatai óhatatlanul sztereotipizálnak, Botházi Mari szerint egy kicsit olyanok, mint a karikatúra. Amikor a karikatúrát lerajzolja a karikaturista, akkor igyekszik azokat a vonásait felnagyítani a lerajzoltnak, amelyeket furcsának lát, vagy esetleg a hétköznapitól eltérőnek: – én úgy beszélek talán a hétköznapokról, hogy azért megfogok bizonyos támpontokat, így kicsit kikarakírozódnak ezek a visszásságok, amelyekre a hétköznapokban esetleg nem annyira figyelünk oda. 

Gagyi Botond Monumentum a jövőnek című festménye ihlette Botházi Mari Súly alatt című szövegét, amelyet Bekő Fóri Zenkő előadásában hallhatunk múlt pénteken, és amely egyben az Értékelünk produkciónak is a része.

Ez a kötet nem az erdélyi nőről szól, hanem az erdélyi emberről általában – tisztázza az író. A kötet a Kovács családról szól, az erdélyi embernek egyfajta fantomképe kívánt lenni, és ezáltal picit irodalom közelibbé, befogadhatóbbá tenni a szövegeket is.

– Azt figyeltem meg így a kezdetektől, hogy két témát írok – mindenki így van ezzel szerintem, minden írónak vannak saját témái, és egész egyszerűen bárhogy is próbálkozik, nem tud azoktól elszakadni. Az egyik téma nálam a nők, a nőkkel kapcsolatos problémakör, a nemek kérdése vagy az együttélés, a másik pedig az erdélyiség. A Biorobot (2019) írásai az első témával kapcsolatosak, míg a Fűnyíró a Tündérkertben írásai az erdélyiséggel. Azt nem tudom elmondani, hogy ilyen az erdélyi ember, de hátha kiderül, ha elolvassák az emberek a kötetet. De nem hiszem. 

– Hogy elolvassák? – kérdez vissza Magyari Tekla.

– Nem hiszem, hogy kiderül, milyen – válaszolja Botházi Mari.

Erd. magy. – ennyi bőven elég, minek is szaporítani a szót?

Nem árgus szemekkel, de azért megfigyeli a hétköznapok részleteit, és lejegyzi őket a telefonjába: ezek általában kis benyomások, egyszavas jegyzetek – meséli Botházi Mari. 

Ezek a jegyzetek jól jönnek akkor, amikor írni kell: „előveszem őket és megnézem, hogy mihez volna kedvem megírni, kiválasztom, és így születnek ezek az írások.” 

Így született meg a Függetlenség sugárút című írása is, amelyet korábban a Főtér.ro-n is publikált, s amelyet a kötetből most a közönségnek is felolvasott: 

„Ha nagy leszek, független leszek, független káeurópai polgár. Független rompolg., hehe. Mondhatnám, rommagyar, de azt nem szeretem, hogy rommagyar, az olyan végítéletes, romló, romos, van baj elég anélkül is, erdmagy., ennyi bőven elég, minek is szaporítani a szót. (…) Ha belegondolok, olyan lesz az én káeurópai függetlenségem, mint a székelyudvarhelyi Függetlenség sugárút: kanyargós, szűk, döcögős kis utca ez a sugárút, oldalt parkoló autókkal. Ezen a sugárúton egyetlen keskeny sávon lehet közlekedni, kétoldalt négyemeletes tömbházak magasodnak, még a nap sugarait is csak szűken engedik be az egykori szocialista testvériség szűkre szabott tereibe. (…) Néha hétvégén sízünk, kezdetben Homoródon, aztán a Hargitán. Nyáron megengedjük magunknak a belépőt a jobbik helyi strandra, és eljárunk Bulgáriába nyaralni, esetleg Horvátországba. Lesz egy kocsink is, mindig izgulni fogunk, hogy kibírja-e a hosszú utat. A kocsinkra is sokat fogunk költeni, és sokat fogunk mérgelődni miatta, mert sosem lesz, ahová leparkolni a Függetlenség sugárúton. Magunkra keveset költünk, de nem is lesz hozzá kedvünk, mert meg leszünk hízva, minek ruha, minek vendéglőzés. (…)”

Szinte mindegyik írást átjárja a kisebbségi komplexus, a megfelelési kényszer. De vajon tényleg transzilvanikum lenne? – merült fel Magyari Teklában a kérdés.

– Ha elolvassuk az amerikai irodalmat, látjuk, mennyi komplexusos szerző van, szóval nem transzilvanikum feltétlenül. Egyébként az írók meg a művészek általában erős kisebbségi komplexusokkal vannak tele, lehet, hogy azt gondolják, hogy mindenki más is – viccelődik Botházi Mari, majd így folytatja:

– Ami jellemző ránk, hogy van egy erős, másfajta megfelelési kényszer bennünk, ami elsősorban a kisebbségiségünből fakad. Már ez a szó is, hogy kisebbségi, egyfajta alsóbbrendűséget jelképez, hogy „kevésbé értékes, mint a másik”. Ez transzgenerációsan van belénk oltva, száz éve alakult ki bennünk. 

Többségből hirtelen kisebbség lettünk

Az is hozzájárul ehhez – Botházi Mari szerint –, hogy hirtelen mentünk át többségből kisebbségbe, a polgári létből a kommunizmusba, a diktatúrából hirtelen ránk szakadt a szabadság, és nem tudtuk, hogy mit kellene ezzel kezdenünk. Sosem voltunk erre felkészítve, és ráadásul nem is szabadott nekünk erről beszélni, ami szintén egyfajta befelé fordulást okozott, meg kellett felelni a kihívásoknak, anélkül, hogy ezt kibeszélhettük volna. Még a nyilvánosságunk sem tette ezt lehetővé, sorok között olvasva lehetett, Kányádi Sándor vagy Fodor Sándor versekben. A Napsugár folyóiratot olvasva a felnőttek is csomó olyasmire lelhettek, amik rólunk beszéltek, de virágnyelven. 

– A szabadsággal sem nagyszerű és remek dolgok járnak, hanem csomó szemét, csomó vírus, amivel nekünk mindenféle immunerősítő nélkül kellett szembenézniük. Ez is az egyik oka annak, hogy a médiában ez a virágnyelvűség még hosszú ideig megmaradt – magyarázza Botházi Mari, majd folytatja:

– Most már, ha megnézzük a cikkeket az erdélyi médiában, sokkal lezserebb hangvételűek, sokkal emberközelibbek, mint amilyenek voltak még a 2000-es évek elején is. Elsősorban rurális társadalom a miénk, ahol különböző belső törvények mozgatják ennek a mikrotársadalomnak a működését: meg kell felelnem az anyósomnak, a férjemnek, a szomszédasszonynak, vasárnap nem teregethetek, mert mit fognak szólni. Azoknak a mikrotársadalmaknak, akik a szórványban élnek, még kiegészül ez a dolog azzal, ami Székelyföldön annyira nem tapasztalható, hogy a románság felé is folyamatos megfelelésben kell lenniük. Úgy kell magyarnak lenniük, hogy közben nagyon jól kell tudni idomulni a román társadalom kulturális elvárásainak. Van egy csomó sík és egymásra tevődés, ami ezt a kisebbségi tudatot folyamatosan generálja bennünk.

Inkább kacagjunk egy jót magunkon, és aztán meg lesz, ami lesz

Hogy nevelhető-e a társadalom, nem tudja, de neki nem célja nevelni az írásaival – mondja Botházi Mari. Szerinte a mutatóujj-lengetés és ejnye-bejnyézés egy erdélyi magyar társadalmi összjáték: kisebb közösségekben árgus szemekkel figyelik az emberek, hogy rendes-e a munka, és ugyanígy van az interneten is.

Egyik tábor neveli a másikat, különböző szellemi és más magaslatokon álló emberek lengetik a mutatóujjukat és kardélre hányják a másik csoportba tartozókat. Ezt látjuk a magyarországi politikában is. Most, amikor ennyire egymásnak feszülnek a vélemények, ennyi információval állunk szembe, épp az nem hiányzik az embernek, hogy még elkezdjék őt nevelni – véli.

– Semmi ilyen szándékom nincs, hogy nevelő jellegű legyen, inkább az, hogy kacagjunk egy jót magunkon, és aztán meg lesz, ami lesz. A nevelésben tanárként sem hiszek, nem szeretem megmondani a tutit, ez nem célom sosem. 

De a tükörbe nézés mindig sikerüljön 

Egy alapelvet azért mindenképp szeretne átadni az újságírás szakos diákjainak: soha ne írjanak úgy újságot, hogy utána ne tudjanak majd a tükörbe nézni. Ez az online tartalomgyártásra is érvényes, mert most már a hagyományos értelemben vett újságírás oktatása nem zajlik, hanem sokkal inkább kezdenek eltolódni a dolgok a kor kihívásainak megfelelően, és ilyen jellegű tárgyak vannak az egyetemen is.

– Ez, a tükörbe nézés mindig sikerüljön, és akkor nem lehet baj – fogalmaz.

– Magamon is sokszor észreveszem azt, hogy elvárásokat közvetítek, az iskola is folyamatosan elvárásokat közvetít. A városi busz mikroközössége is folyamatosan elvárásokat közvetít, az udvar lakói is akár. Talán az, ahogy valaki él, gondolkodik, ahogy ír, ahogy rátekint a dolgokra, az valamiféle értékközvetítő szereppel bír, és talán abból levonódik valami olyan, aminek az lesz az eredménye, hogy kevésbé legyen az, hogy a gyerekeinknek ebben az elvárás és szégyen kultúrában kelljen felnőniük.

Na de mitől lett Botházi Mari Botházi Mari? 

– tette fel a nagy kérdést Magyari Tekla, a könyvbemutató végéhez közeledve, utalva rá, hogy Botházi Mari írásait gyakran nagyon speciális, fanyar humor jellemzi.

– Azt nem tudom, hogy én mitől lettem ilyen, mindig szerettem volna szebb és csinosabb lenni, valószínűleg ezt humorral kompenzáltam. De az írásaim már az elejétől ilyenek voltak, sokat nem változtak. Én Méhes György írásain nőttem fel, imádtam, amihez hozzájutottam, azt elolvastam, meg a különböző humoros irodalmakat, Rejtő Jenőt például.

De leginkább Méhes György stílusa volt a legmeghatározóbb, és akkor óhatatlanul is elkezdtem úgy írni, ahogy ő, az a látásmód meghatározott. Idővel ez lecsiszolódott az enyémmé. Meg hát édesapámnak rendkívül jó humora volt, mindenre humorosan tudott tekinteni, nálunk a családban egyfajta állandó irónia és humor zajlott. 

– Általában érzem, ha jól sikerült egy írás, de mégis félek és bizonytalankodom. A Csak házasodtok önfeledten című írásnál – amit az előbb felolvastam –, gondolkodtam, megosszam-e a Facebookon. Kérdeztem a férjemtől, hogy szerinted megosszam? Mondta, hogy hát persze. Megosztottam, és a visszajelzések alapján működött a dolog, de én belül mégsem úgy láttam, hogy ez egy működőképessé válhat.

Nálunk úgy van a családban, hogy mindenki ír, és akkor mindenki roppant izgul, hogy mit fog szólni a másik, miután megírta. A negatív kritikákat interneten azért oda szokták írni, de azt hiszem, az emberek szemtől szembe nem annyira rosszindulatúak, hogy megmondják, a szerkesztők viszont véreskezűek és kíméletlenek.

Hogy lehet ilyen látszólag már már Buddha-i derűvel szemlélni a világot? – kíváncsiskodott mindannyiunk nevében Magyari Tekla.

– Én úgy szemlélem? Buddha-i derűvel? Jaj, de jó, ennek örülök! Nem tudom, miért kell idegeskedni, sokszor mondom én is ezt magamnak is, és attól még ugyanúgy idegeskedek. Én állítólag nyugodt csecsemő voltam: letettek a sarokba, és ott maradtam, nem úgy, mint a többi gyerek. Anyukám így meséli, de biztos nem így volt. Felültettek a kanapéra, minden gyerek lemászott, de én még a kanapén ültem. Lehet, hogy ez ilyen temperamentum dolog.

És még mindig itt vagy a kanapén. Mi következik a Fűnyíró a Tündérkertben után? 

– Többször is felvetették Kolozsváron, hogy ezt a könyvet le kellene fordítani románra. Nagyon sok közös kapcsolódási pont van: egyik kolozsvári könyvbemutatómon volt egy pár, az egyikük román, és mondták, hogy nincsenek különösebben nagy kulturális különbségek közöttük, mégis, az erdélyi létbe milyen jól betekinthetnének az emberek, ha ezt olvasnák. Még nem jelentkezett senki, de ha valaki lefordítaná románra, annak nagyon örülnék.

– Szeretnék egy picit jobban eltolódni a novellázás irányába, egy picikét nagyobb lélegzetvételű írásokkal is megpróbálkozni, kicsit jobban, mélyebben belemenni a dologba. 

De lehet, hogy olyan szerző vagyok, aki ezekben a rövid írásokban tud kibontakozni. Vannak ilyen szerzők, akiket ezért szeretnek az emberek, például Lydia Davist, és ez teljesen rendben van. De azért az emberben csak ott van a vágy, hogy kipróbálja, mennyire működőképes ez, és hogy van-e türelme egyáltalán hozzá. Hogy vajon, Úristen, lesz-e nekem türelmem megírni egy 15-20 oldalas novellát? Nagyon sok türelem kell hozzá, ezek a rövid írások gyorsan visznek előre, sodornak, bár gyakran többnapos munka van akár 5.000 karakter mögött is. 

Egy húsz oldalas novella valószínű egy nagyon erőteljes munkatempót, kitartást, odafigyelést, türelmet igényel, de talán eljutottam az életemnek egy olyan fázisában, amikor van erre időm és van lehetőségem, talán nyugalmam és mindenképpen meg szeretném próbálni.