Megpróbálták kizsarolni a forrásainkat, de nem sikerült nekik. Nem is fog. A rendőr arra kért, várjunk türelemmel, mert a nyomozásuk hamarosan lezárul. Eddig vártunk.
Ebben az anyagban azt fogom elmesélni, hogyan hívott be a rendőrség tanúként, majd hogyan zsarolt meg és fenyegetett meg az ügyészség börtönnel és büntetéssel, ha nem adom ki a forrásaimat. Hogyan ígérte meg a nyomozó még áprilisban, hogy hamarosan közzéteszik a vádiratot, hogyan hagytuk mi abba a kedvükért a bentlakásdosszié-sorozatunkat, és miért kezdünk el ismét foglalkozni most a témával.
„Ez nem fenyegetés, de önnek rosszul fog esni”
Április elején felhívott egy rendőr, hogy sürgősen menjek be a rendőrségre, mert ki akarnak hallgatni. Ha lehet, azonnal. De nem akaródzott elmondani neki, hogy milyen ügyben. Bementem még aznap, hogy legyen egy jó napjuk, meg azért is, mert én is kíváncsi voltam, mit szeretnének. Előtte persze szóltam a kollégáknak, hogy hova megyek, ha esetleg egy parizerbe bedarálva végzem, akkor tudják, milyen szálon kezdjenek el keresni.
Odabent a szokásos cécó, bevezetik az adataidat, és beültetnek a lepattant váróterembe. Amikor percek múlva megérkezik a rendőröd, akkor elveszik a telefonod, bezárják egy dobozkába, aminek a kulcsát te kapod meg, de nem tudni, hogy a pótkulcs kinél van, és esetleg ki hogyan próbálja lelopni az adataidat, míg téged odabent kihallgatnak. Nem szívesen hagyom ott a telefonom sehol, mondom nekik, amióta László Szabolcs helyi rendőrfőnök a Facebook-ján közzétette a magánbeszélgetésem részleteit, gyökeresen átszerkesztve, úgy, hogy teljesen mást sugalljon, mint az eredeti beszélgetésben volt. Na persze, az is lehet, hogy nem akkor töltötték le a beszélgetésemet, amikor ott hagytam a telefonom a helyi rendőrség recepcióján, hanem a másik fél adta ki a beszélgetésünket. Ne hasonlítsam őket László Szabolcshoz, kérik ki maguknak a rendőrök, megvan a véleményük róla.
Átvisznek az udvaron, fel a másik épületbe, közben többször elmondják, hogy tilos rögzítenem a kihallgatást. De biztos, hogy nem fogom rögzíteni? – teszik fel a kérdést a biztonság kedvéért. Én pedig erre csak azt tudom válaszolni, hogy ha nekem nem szabad, szeretném, ha ők felvennék a beszélgetést. Nekem biztonságot adna, ha a minden rendőrségi látogatásomról hang- és videófelvétel készülne. Nem veszik fel, mert nincs felszerelés. Tíz évvel ezelőtt is ez volt az érvük. Nem hiszem el, hogy a rendőrségnek nincs pénze egy diktafonra vagy egy kamerára. Vagy hogy nincs egy mobiljuk, amivel felvegyék. Ez így vicc, hogy az én nyilatkozatomat ők jegyzik le kézzel írva, csak azt megtartva, amit ők szeretnének, akár kiemelve a kontextusból.
Elkezdünk beszélgetni. A hölgy elmondja, hogy tanúként hallgatnak ki a marosvásárhelyi ügyészség kérésére, „divulgarea informațiilor secrete de serviciu”, azaz szolgálati titkok kiszivárogtatása témában. Felolvassa a törvény cikkelyeit, ami szerint 3 hónap és 3 év közötti börtönbüntetéssel büntetik a fenti kihágást. Az ügyésznő kérése az volt, hogy hallgassanak ki, honnan voltak információim az ügyészségi dossziéból, és vegyenek el tőlem minden iratot, ami ezzel kapcsolatos.
„Kitől kapta az információkat?” – szegezi nekem a kérdést határozottan a rendőrnő.
Ezt nem mondhatom el, válaszolom, és részletesen érvelek, hogy miért fontos nekem szakmailag a forrásaim titokban tartása, és hogy ez teljesen törvényes. Érvelésem közben a rendőr közbeszól:
– Jó, de hogyha másképp kell hozzáálljunk, hogy megtudjuk, hogy honnan szerezte meg a dolgokat, akkor lehet, hogy az nem…
– Nézze, engem már fenyegettek meg. Bíró fenyegetett, hogy…
– Ez nem fenyegetés, de önnek rosszul fog esni.
– S akkor mi ez, ha nem fenyegetés, ha azt mondja, hogy nekem rosszul fog esni? (Itt már nagyon mosolygok.)
– Hát én nem azt mondom, hogy most bántalmazni kezdjük, vagy valami, hanem amit a törvény enged nekünk.
Életemben először próbál rendőr forrást kicsikarni belőlem, ráadásul egy ilyen buta megfélemlítéssel, de fura a helyzet, mert az ügyvédem szerint neki nem igazán hatásköre ez, csak a bíró kötelezhet, hogy kiadjam a forrásaimat. S még ha a bíró kötelez is, akkor sem fogom kiadni, erre már volt példa. Nálunk, oknyomozó újságíróknál a források védelme az első számú prioritás, és ha én kiadok egy forrást a hatóságoknak, holnap csomagolhatok, és válthatok szakmát, mert senki nem fog nekem semmit elmondani. De ezt most hiába magyarázom a rendőröknek, nem akarják megérteni, vagy teszik magukat, hogy nem értik. Persze, nekik az a feladatuk, hogy kiszedjék belőlem a forrást, és ezért bármilyen aljas trükköt bevetnek.
Kérdem tőlük, hogy mi a baj, nem volt igaz az, amit írtam? Nem erről van szó, mondják, csak ezek az információk nem voltak a nagyközönségnek szánva. És hogy azt kellene közöljem, amit az ügyészség közöl velünk. Az ügyészség soha semmit nem közöl velünk, mondom nekik, soha egyetlen kérdésemre sem kaptam használható információt. Az ügyészség kommunikációja egy nagy nulla. Bármilyen témában, bármikor, bármelyik ügyészségről legyen szó (kivéve a DNA-t, akik készségesen kommunikálnak).
Ez most egy nagyon kényes téma, védekezik a rendőrnő, azért nem közölnek semmit, de majd mikor meglesz a vádirat, majd ki fogja közölni az ügyészség. Hát, ezt hiszi a piszi, – gondolom – de adja Isten, hogy úgy legyen.
Én azért foglalkoztam a témával még az ügyészségi vádirat megjelenése előtt, mondom nekik, mert fennállt a veszélye annak, hogy az ügyben érintett nagyobb játékosok szeretnék az ügyet eltussolni. Értsd: kibújni a felelősség alól, és mindent a kivitelező vagy a tervező nyakába varrni. A rendőrnő erre felháborodottan válaszol: nem akar senki semmit eltussolni! Kérdem, hogy ezt minek alapján mondja. Ezt nem lehet eltussolni, ez egy olyan dolog, amit nem lehet eltussolni, válaszolja ingerülten.
Hajsza a doksiért
A rendőrök azzal kezdenek el lelkizsarolni, hogy most miattam lett nyilvános, hogy ki volt a tervező és az eszkavátoros, és hogy most azokat ez veszélyezteti. Ezt tagadom. Az markolós nevét kitakartuk, pont azért, hogy ne támadják, a tervező neve pedig nyilvános volt, ők indítottak ellene eljárást, ők helyezték felügyelet alá.
A rendőrnő azzal érvel, hogy tegyük fel, ők nagy nehezen sikerült szóra bírják a markolóst, aki őszintén beszélt velük, elmondott mindent, s most pedig miattam a főnöke megtudta, hogy miket mondott. Pedig nem szabadott volna, hogy tudja. Érvelése nagyon átgondolatlan, mert ezt a dokumentumot, amit én megszereztem, azt a markolósnak a főnöke is megkapta úgy, hogy az ügyészség közölte ki neki mint gyanúsítottnak. Az nem baj?
Nem mesélem el a teljes egyórás kihallgatást részletesen, mert hosszú lenne. Végig ilyen stílusban zajlik. Egy-egy logikátlan érvvel kitámadnak, s mikor levezetem nekik, hogy érvük nem helytálló, akkor azzal védekeznek, hogy az csak egy példa volt.
A rendőrök úgy viselkednek, mintha nem tudnák, milyen dokumentumból dolgoztam, és az érdekelné őket, hogy mennyit tudok. Pedig oda volt írva a cikk elejére, hogy milyen dokumentumot szereztünk meg. A beszélgetés egy pontján megsajnálom őket, s mondom nekik, hogy a cikk elején keressék. De a mai napig nem tudom, hogy tényleg nem tudták, hogy mi jutott el hozzánk, vagy csak így próbálták kicsikarni tőlem a dokumentumot, s az iratról rájöjjenek, hogy ki szivárogtatott.
A kihallgatás közben, és főleg a végén a rendőrnő nagyon kitartóan jelezte, hogy kellene neki a dokumentum. Mondom neki, hogy mikor felhívott a kollégája, kérdeztem, hogy hozzak-e valamit, de azt mondta, semmit. De ha most jönnek velem, akkor odaadom-e, kérdi. Mondom, hogy át tudom küldeni a pdf fájlt, ha gondolják, amint visszaadják a telefonomat.
Azt mondják, hogy azért kell nekik, hogy semmisítsék meg, hogy ne legyen, miből tovább dolgoznom. Ejsze írja a homlokomon, hogy FRAIER. Mondom neki mosolyogva, hogy hiába semmisítik meg, mert másoknak is elküldtem. Kinek? Nem emlékszem pontosan, mondom, de legnagyobb valószínűség szerint az ügyvédemnek, a főszerkesztőmnek és a kollégáknak. Hát digitálisan van? Digitálisan hát!
Elmegy, telefonon egyeztet az ügyésznővel, s onnantól csak azon lovagol, hogy küldjem el nekik a dokumentumot. Még mielőtt hazamennék. Küldjem el nekik, s akkor elmehetek, kábé ez volt az üzenet. Menjünk a telefonomhoz, a recepcióra, s kapcsoljam be a telefont, s küldjem át. Én szívesen megtenném, mert tudom, hogy abban a doksiban semmi izgit nem találnak.
Mindig, mikor fontos dokumentumokról van szó, eltüntetem a jeleket, mielőtt elkezdeném a doksit használni vagy továbbküldeni. Egy egyszerű technikám van, ha papíron kapom a dokumentumot, akkor letakarom az esetleges árulkodó jeleket, s beszkennelem a telefonommal, ha pedig elektronikusan van, akkor kinyomtatom, s visszaszkennelem. Így nem találtak volna semmit a doksiban, ami a forrásra utal, ezért nyugodtan tovább is küldtem volna nekik, hogy nyugodjanak meg, hogy nem a teljes ügyészségi dossziét szereztem meg, és hogy nincs semmi szupertitkos információm, amivel nekik ártani tudnék.
Amíg keresgélem a telefonomon a doksit, hogy tudjam átküldeni az ügyészség címére, ahol állítólag az ügyésznő már türelmetlenül várja, a rendőrnő mondja, hogy fogja kérni az ügyvédem telefonszámát és a főszerkesztőmét. Kérdem, hogy mit akar az ügyvédemtől, ha én átküldöm a doksit. Gondoltam, az ügyvédtől akarja megszerezni a dokumentumot. Azt mondja, hogy azért akarnak az ügyvéddel beszélni, hogy számonkérjék, hogy mi alapján mondta nekem azt, hogy ez nem egy szupertitkos dokumentum, és felhasználhatom. Ezt én mondtam nekik pár perccel azelőtt, hogy ezt mondta az ügyvédem.
Hohó, mondom, hát ha maguk mindenkit ki akarnak csinálni a környezetemből, aki segítségemre van, akkor én miért segítsek maguknak? Abbahagytam a doksi keresgélését, s megmondtam, addig nem küldök semmit, amíg nem beszélek az ügyésznővel, hogy mit is akar. Egy kicsit be is durvultam. Ez így már nem haverség, hogy én segítem őket a munkájukban, de ők gátolnak.
Elbúcsúztam tőlük, a rendőrnő még búcsúzásként is azt ordította utánam, hogy de nehogy elfeledjem átküldeni a doksit az ügyésznőnek.
Bementem a szerkesztőségbe, és azonnal írtam az ügyészségnek, hogy szeretnék beszélni az ügyésznővel, mielőtt átküldöm neki a dokumentumot.
Levelemre akkor nem reagáltak, csak később, írott formában kiközölt levelükben.
Közben behívták a rendőrségre az ügyvédemet és a főszerkesztőmet. Mai napig nem tiszta számomra, hogy mit akartak elérni náluk, de nem is értek el semmit. Szerintem csak az egyszerű megfélemlítés és lelki zsarolás volt a céljuk, hogy rájuk ijesszenek, hogy ne foglalkozzunk ezzel a témával többet.
Az ügyészség fenyeget
Egy hét múlva az ügyészség ír egy levelet, amit én pár nap késéssel kapok meg. A Patkóban találkozom a rendőrrel, aki személyesen a kezembe adja.
A levél egy színtiszta zsarolás és fenyegetés.
