Az egyik városi karanténépületbe érkezett fiatalembert a Tábor negyedből, a suliból és rockestekről ismerem látásból. Egy ideje nem sokat lehetett látni itthon. Mint kiderült, külföldön dolgozott, Franciaországból jött haza múlt hétfőn, édesanyja betegsége miatt nem tudott hazamenni házi elkülönítésbe, ezért intézményesbe került. De nem volt egyszerű. Mikor hazajött, senki se tudta, mit kezdjenek vele.

Az ő történetét meséljük el, ahogy nekünk telefonon elmondta.

Péntek délelőtt volt. Franciaországban éppen papsalátát szedtem annak a háznak a kertjében, ahol korábban négyen laktunk. Levest akartam főzni belőle. Már két hete nem volt munkánk, szigorúan megbüntettek mindenkit, aki indokolatlanul utcára lépett.

Unatkoztam, videót készítettem arról, hogy számolom a kertben a papsalátát. Péntek reggel volt, amikor a kétszázadik salátalevél körül megérkezett a főnök, és azt mondta, hogy meghosszabbíthatja a szerződést, de tovább tart a kijárási tilalom, mint tervezték, és nem tud fizetést adni, döntsük el, hogy maradunk-e, vagy elhagyjuk a házat. Korrekt volt, maradtunk volna, de nem volt pénzünk, ételt vettünk rá korábban, hogy legyen mit együnk a tilalom alatt.

fotók: Pál Edit Éva | illusztráció

Két és fél hónapja voltam kinn most. Azelőtt még sokszor voltam külföldön dolgozni. Most se jöttem volna haza, ha nem jön ez a betegség. De nem maradhattunk pénz nélkül ott.

Már csak ketten voltunk a házban, a máréfalvi kolléga és én. Félóra alatt összepakoltunk és útnak indultunk.

2900 kilométert utaztunk Lyon mellől Franciaországon, Németországon és Ausztrián át, míg az osztrák-magyar határra értünk. Éhesek voltunk, mert az eurót nem vették el a kezünkből. Szerencsére az osztrákok rendesek voltak, hoztak mentőautókkal vizet és élelmet, hogy kibírjuk a reggeltől estig tartó várakozást.

Tizenhat órát vártunk Hegyeshalomnál

Rengeteg ember összegyűlt, egy parkolóban vártunk, míg megindult a határon a sor este 9-kor.

Átsuhantunk Magyarországon, mehettél akár 200-zal is. Ne félj, nem nézték a sebességet a rendőrök, pedig ott álltak az autópálya-lehajtóknál és benzinkutaknál, örvendtek, hogy minél gyorsabban áthalad a tömeg az országon. Az egyik benzinkútnál megálltunk, mert fogytán volt a benzinünk, de nem szolgáltak ki, mert látták a sárga papírt, amit a kocsira tettek az osztrák határnál. Végül kibírta az autó azzal a kicsi benzinnel, míg egy MOL-nál megtöltöttük a tankot.

Ha a koronavírust nem, az elmebajt elkapod

A magyar-román határhoz vasárnap 5-kor érkeztünk meg, éjjel 3-ig várakoztunk.

Rengetegen voltak a határnál, szörnyű körülmények között. Ha addig Nyugat-Európában nem kaptad el a betegséget – mi olyan helyről jöttünk, ahol még nem volt –, a határon könnyen elkaphattad. Még az elmebetegséget is. Azt főleg. Semmi infrastruktúra, összesen két vécé volt annak a sok embernek.

A határon bementünk a sátorba, szembenéztek velünk, lázat nem mértek. Megkérdezték az adatainkat, hol jártunk, és mondták, hogy ha hazaértünk, 24 órán belül jelentkeznünk kell, különben megbüntetnek 2000 lejre. Azt is mondták, ha bemegyek a blokkba, karanténba kerülök, s velem együtt az egész tömbház is.

Ezután négy órát várattak, hogy rendőrségi konvojjal hazahozzanak házi karanténba, de végül egy hosszú konvojt elvittek, s minket otthagytak.

Mindenki elhúzott, ketten maradtunk a sofőr kollégámmal az egész határon.

A kocsink lerobbant.

Elromlott a kuplung. Senki se jött segíteni, meg se kérdezték, mit álldogálunk ott. Világvége hangulatom lett. Hideg volt, fáztunk a kocsiban. Megvártuk, hogy feljöjjön a nap, s elindultunk a rossz kuplunggal úgy át az országon, hogy a kolléga érzésből kapcsolt. Ahol lehetett, kerültük a forgalmat, Segesvárnál inkább feltértünk Balavásár felé, hogy a jelzőlámpáknál ne kelljen kapcsolgatni. De hazahozott! Nagyon jól vezet, nagyon jó ember!

Hazaértünk valahogy Udvarhelyre hétfő délután 5 órára.

Engem letett a Szupernél, ő továbbment, Máréfalván már várták a hatóságok, hogy házi karanténba kísérjék. Fel voltak készülve a fogadására.

Én – betegségről lévén szó -, logikusnak gondoltam, hogy a kórháznál jelentkezzek, hogy tegyenek karanténba, s ne büntessenek meg. A határnál nem mondták meg pontosan hol jelentkezzek. Anyumhoz nem mehettem, mert tüdőrákos volt, kemoterápián esett át nemrég. Most épp nincs daganat a tüdején, de egyéb betegségei is vannak. 63-at tölt tavasszal, de nagyon-nagyon beteg. A doktornő azt mondta, ne engedjen be. Bátyámhoz se mehettem. Felesége van, gyereke. Mondd meg őszintén, te befogadnád-e a testvéredet, ha külföldről jön, és fennáll a legkisebb lehetősége is annak, hogy megfertőzze a családodat? Őket is bezárták volna két hétre velem együtt házi karanténba.

A kórháznál a sátrak tiszta potyára voltak felhúzva, sehol senki. A kórháznál jól leröhögtek, s azt mondták, ott nincs, mit keressek. Felhívtam Matyót, mert vele még tartottam az itthoniak közül a kapcsolatot, megvolt a száma. Azt mondta, próbáljam meg a helyi rendőrséget. Ott megadtak egy zöldszámot, hogy hívjam fel. Felhívtam azt, de a vassal beszéltem. Egy automata mind ismételgette, hogy ne piszkáljam az orrom, mossak kezet, fogkefével mossak fogat, maradjak otthon. Mikor kétszer-háromszor meghallgattam ezt az utcán, mondtam a gépnek, hogy jól van, ezt mind tudom, de jelentkeznem kell, s nem áll velem szóba senki. Bementem az állami rendőrségre.

Nézett az állami rendőr, s elküldött, hogy menjek haza.

Mondtam neki, hogy nekem a határnál azt mondták, ha hazamegyek lezárják a tömbházat, ahol lakom, a szomszédok se járkálhatnak, s még megbüntetnek 2.000 lejre. Elkezdett idegesen telefonálgatni. Én is ideges lettem erre, elindultam ki az ajtón, hogy szívjak el egy cigit. A rendőr mondta, hogy tegyem le a buletinem. Mondtam, hogy nem lesz az jó, nem teszem.

Ezzel el voltunk egy darabig, míg mondtam, hogy na jó, én elmegyek innen, ahogy akarta, de ha igazoltatnak, nem írok alá semmiféle büntetést, s nem is fogom kifizetni, mert én jelentkeztem, ahogy nekem a határnál megmondták. El kezdte felhúzni a kesztyűt, volt addig is neki, de nem volt felvéve. Amikor elindultam, nekem szöktek ketten, s visszaráncigáltak. Akkor letettem a pénztárcámat az asztalra, s megint kiindultam cigizni. Nagyon csúnyán beszélt velem a szolgálatos rendőr már a kezdetektől fogva. Másnaposnak néztek, mondtam, hogy négy nap utazás után, hogy kellene kinézzek.

Elkezdtek bosszantani, hogy nekem milyen testvérem van, hogy nem fogad be. Azután behívatták bátyámat, vele is csúnyán beszéltek. Ő elmagyarázta, mi a helyzet, hogy nem tud befogadni, s anyumhoz se mehetek, azzal elindult ki az ajtón. Utána szöktek, kezdték ráncigálni. Bátyám kiabált, én a védelmére ugrottam.

Végül felhívtak egy számot.

Félórán belül bejött Udvarhelyre Csíkból egy nagyon rendes román doktor. Nem tudom, találkoztam-e életemben ilyen rendes doktorral. Elmondta a koronavírusos fertőzés tüneteit, hozott kaját a saját pénzéből, mert aznap estére már a karanténban nem adtak volna. Kérte, hogy köhögjek egyet, mondta, hogy egészségesnek mondható a köhögésem, főleg, hogy cigizek is. Kérdezte, hogy mim fáj, mondtam, hogy a fejem és a szemem.

– Az a fáradtságtól van, felelte.

Azzal maszkot adott, és bekísért gyalog, a távolságot megtartva a karanténépületbe. Azóta minden kora reggel felhív, és megkérdezi, hogy vagyok. Ez már hétfőn este tíz óra körül lehetett, nem tudom pontosan, mikor, mert már nagyon fáradt voltam. Mintát nem vettek.

Panaszom nincs. Jó nagy a szoba, a fürdő, egyedül vagyok a folyósón. A többi karanténost is ismerem, de nem találkozhatok velük, egy szinttel lejjebb vannak. A kaja jó, de az anyum főztjével nem ér fel.

Én nem akartam idejönni. Legszívesebben otthon lennék a kényelmes ágyamban, édesanyám mellett, de nem tehetem. Filmet nézek, zenét hallgatok. Nagyon aludni nem tudok, mind riadok fel. Valahogy eltelik az a 14 nap, s akkor megláthatom anyumat.

Én Matyót örökké kikacagtam, mikor mondta, hogy itthon mi van, de

ez tényleg vicc.

Amikor a kocsi lerobbant, meg se kérdezték a határőrök, rendőrök, hogy mi van, eltűntek, pedig lehettünk volna vírushordozók is. A cigányok sokan voltak, kétharmada a határnál várakozóknak biztos az volt. Kiszorítottak mindenkit, szabálytalankodtak, konvojban utaztak, a rendőrök meg se merték szólítani őket. Én betartottam, amit a határnál megmondtak, 24 órán belül jelentkeztem. Hamarabb hazajöttem a határtól, mint az internet?