A 38 éves, Székelyudvarhelyen élő Bartha Bálint élete tíz évvel ezelőtt más irányt vett: futócipőt húzott és szaladni kezdett. Először csak a mozgásforma öröméért, később pedig versenyeken is megmérettette magát. Pár hete pedig olyan eredményt ért el, ami sokak számára embertelennek hangzik: 180 kilométert szaladt le 29 óra 39 perc és 13 másodperces idővel, megnyerve ezzel Románia eddigi legnehezebb ultramaratonját. 

A szerző felvétele.

– Most már embernek érzem magam – válaszolja öt nappal az ultramaratonos győzelme után Bartha Bálint, akit arról kérdezek, hogyan vált rutinná számára a futás és a versenyeken való részvétel.

– Utána számoltam, hogy ezelőtt tíz évvel volt az első futóversenyem, egy félmaraton Kolozsvár mellett – meséli –, de én gyerekkorom óta szinte csak bicikliztem. Fel a Pegasra és mentünk, amerre csak tudtunk – emlékszik vissza Bálint, aki 28 évesen váltott mozgásformát, hiszen egyszerűbb sportnak tűnt, és a munkahelyén is kialakult egy közösség azokból, akik futni jártak. 

A futócipőre váltás nem jelentett számára nehézséget: a már kialakult izomzattal könnyebben le tudta szaladni a nagyobb távokat, de maga is a kezdők hibájába esett: 

– Akkoriban Vásárhelyen laktam és felmentem a Somostetőre, nyomtam, mint süket a csengőt: leszaladtam egyből 25 kilométert úgy, hogy azelőtt összesen tíz kilométert, ha futottam és tönkre tettem magam. Fájdalmas volt, végig tréningnadrágban és pamut pólóban voltam, amik átáztak és jól kisúrolták a bőröm – idézi fel a tíz évvel ezelőtti kellemetlen élményt.

Később eredményeket is kezdett elérni, amiket biciklivel korábban nem nagyon, példaként felsorol néhány futóversenyt: 2011-ben egy félmaraton Kolozsvár mellett, majd egy 90 kilométeres 7500 szintkülönbséggel bíró maraton a Bucsecs-hegységben, 2017-ben egy 100 kilométeres ultramaraton ugyanott, a Transylvania 100, ami „véletlen győzelemmel” zárult.

– Nem számítottam rá, hogy megnyerem – mondja nevetve – végig második voltam. Láttam, hogy tíz perccel előttem elment a másik, és én már nem tudtam gyorsítani, hogy utolérjem. Gondoltam, na akkor már be kell menni így. A törcsvári kastély udvarán volt a cél, mindenki tapsolt, és én kérdeztem, hogy hol van az első? Mondták, hogy „te vagy az első.” Mondom „nem-nem-nem, még van valaki.” Kiderült, hogy az előttem lévő szlovák versenyző eltévedt a pálya vége felé, amit én már ismertem egy korábbi versenyről.

Bálint leghosszabb idejű futása aztán 2018-ban következett: – Nagyon nehéz volt, párban kellett futni és már az első kilométerektől ment a hasam. Nem tudtam rendesen enni és inni, a csomagomat futótársam, Kovács Zsolt vitte fel az Omu-csúcsra. 23 óra 35 perc alatt teljesítettük a 109,60 kilométeres Marathon 8500-at, és végül meg is nyertük.

– Főleg fejben dől el minden

– állítja a már tapasztaltnak számító futó, aki a legutóbbi, 180 kilométeres maratonra az edzések mellett mentálisan is igyekezett készülni. Beszélgetésünkkor arról is mesél, hogy mire gondol a versenyek alatt:

– Vannak üresjáratok, amikor tényleg csak a terepet nézem, hogy ne tévedjek el, de általában sokat gondolkodom azon, hogy írom meg majd a versenybeszámolókat. Sokszor elképzelem, hogy milyen lesz, ha célba érek, így volt ez az utolsó versenyen is, csak az volt a baj, hogy még vagy tizenöt órát kellett szaladjak – meséli.

Fotók: Bucovina Ultra Rocks Facebook-oldala

Közel ötvenen álltak rajthoz július 30-án, pénteken reggel kilenc órakor, hogy legfennebb 50 óra alatt teljesítsék a Bucovina Ultra Rocks 180 kilométeres távját. Végül kilencen értek célba, élen Bálinttal.

Olyan lassan futni, amilyen lassan csak lehet – válaszolja, ő mit tanácsolna a kezdőknek. „Ma már egyre gyakrabban látni, hogy valaki futócipőt húz, és fut, ahogy csak tud, liheg, s a levegőt is a fülén veszi. Az úgy nem jó” – mondja. Ehelyett olyan tempót javasol kezdésként, ami alatt az egész mondatos beszéd sem esik nehezünkre:

– Ha csak szavakat tudunk kiejteni, az túl gyors és nincs edzés hatása. Bármilyen meglepő, attól nem fogunk fejlődni. A lényeg, hogy minél lassabban – jelenti ki, majd megosztja saját példáját: – Egyéntől függ, de a pulzushatár nálam 155, és ha például egy 170-es pulzussal kezdtem volna a 180 kilométert, akkor csak egy félmaratont megyek, utána maximum elszédelgek még egyet, de vége. Itt lassabban kell menni, egy idő után így is, úgy is mindened fog fájni.

Sokat számít a futócipő?

– Amikor elmész edzeni, nem számít. Ez akkor számít, amikor versenyben vagy és csapatsz, amilyen gyorsan csak tudsz, ott kell fogjon a talpa, de valójában ott sem számít, csak fejben. Egyszerűen nagyobb önbizalmat ad: tudod, hogy az a jó cipőd, s akkor jól tudsz benne menni. Ha elhiszed, akkor számít, ha meg nem, akkor nem számít. Az egész egy marketing – oszlatja el Bálint azt az elterjedt tévhitet, miszerint nagy mértékben múlik egy futócipőn a győzelem.

Tíz év alatt egyébként több futócipője is felgyűlt, melyek között olyan is akad, amiben már közel 1800 kilométert tett meg, így érthető, hogy nincs szíve megválni tőle:

– Van vagy tíz futócipő otthon, de abból csak négyet használok: van, amelyik el van kopva, azokat ki kellene dobnom, de sajnálom, és van, amelyiket nem szeretem, csak nagy duzzogva, muszájból húzom fel, ha épp nincs kéznél más.

Hozzáteszi, hogyha a futócipőt az edzéshez nem is annyira, de a zenealbumot azért megválasztja: – Kispál rajongó vagyok, úgyhogy ezek felkerültek a telefonomra, és a Kiscsillag összes albuma is, meg még hat Quimby-szám vagy újabban a Pál utcai fiúk – ezekre szoktam szaladni – osztja meg Bálint, akit még a legpörgősebb zeneszám sem tud kizökkenteni: 

– Nincs nekem zenei hallásom. Van, hogy érzem, hogy na, ez a szám jólesik és hogy jó a ritmusa, de van egy tempóm, amiből nem szed ki semmi.

A futás körül forog az élete

A futás már a napjai részévé vált Bálintnak, aki számára, mivel az IT-szektorban dolgozik, napi többórás ülőmunka után a sportolás kiváltképp kikapcsolódási lehetőséget jelent.

– Úgy van, hogy hét napból hatot edzek. Hétvégén hosszabb távokat, talán a harminc kilométert is súrolva, de ezt csak vasárnap. Szombaton körülbelül tizenöt, pénteken max tíz kilométert, míg hétköznaponként másfél órát szaladok: a Szarkakőre, Horváskára, a Budvárra – sorolja a kedvenc terepeit. A medvéktől nem tart, „csak kiabálni kell, és akkor nincsen baj”, mondja.

A tíz év futás leginkább a gondolkodását változtatta meg, az olyan pillanatok pedig, mint egy célbaérés, vagy egy győzelem, még inkább előre viszik.

– Egy verseny nem csupán egy egyszeri esemény, sokat készülsz rá: ha a kis lépéseket megteszed, megvan a nagy eredmény. Tudtam, hogy be tudom fejezni a versenyt (a 180 kilométeres ultramaratont – szerk. megj.), mert készültem előzetesen, megvoltak a kövek, amiket előtte le kellett raknom. Tudom, hogy vannak nálam jobb futók, több is, de azok most nem jöttek el – mondja Bálint, akit céljai elérésében a családja is támogat:

– Egyrészt eltűrik, másrészt támogatnak. Mindenki megszokta, hogy a futás körül forog az életem, azt, hogy innen-onnan kések, mert meg kell legyen az edzés, de aztán jövök. Vannak szülinapok, vasárnapi ebédek, amikre el kéne érni, és vagy futva, vagy biciklivel megyek.