Hódeszkásként, tizenévesen a román válogatott zászlóvivője lenni a „kicsik olimpiáján”, egy másik versenyszámban indulva? Versenyről versenyre utazni Európát, hónapig távol maradva a családtól és az iskolapadtól? Lehetséges egyáltalán ez, pláne lehetséges ez Udvarhelyről?
Fotók: DÁVID ANNA JÚLIA, a Román Olimpiai Bizottság Facebook-oldala, és Bartalis Henrietta személyes archívuma
Nem biztos, hogy elhinném, ha nem találkoztam volna Bartalis Henivel, a Tamási Áron Gimnázium 18 esztendős, teológia szakos diákjával, akit éppen iskola után csíptünk el egy interjúra, mert nem jellemző módon éppen itthon tartózkodott a téli időszakban. Március 16-án már Olaszországba utazik egy versenyre, aztán hazajön ugyan a Hargitán rendezendő Battle on Snowra, de a hónap végén ismét visszatér Olaszországba, korosztálya világbajnokságán vesz részt.
De hogyan köt ki egyáltalán valaki a környékünkön nem túl szokványos sportág, a snowboard világában?
Kiskoromtól síztem, és mivel anyukám és apukám snowboard oktató, már akkor is nagyon szerettem ezt a sportot, de még túl kicsi voltam, ezért nem engedték. Kilencéves voltam, amikor mondták, hogy eljött az idő, hogy megtanítsanak. Lényegében letették az alapokat. Eljártunk amatőr családi versenyekre a környéken, például Sinaiára, és részt vettem a Battle On Snow versenyen is a Hargitán. Ezekre a versenyekre csupán jelentkezni kell, és kitűnhet valaki a tömegből, ha tehetséges. Többször csak miattam mentünk el, addig hisztiztem, hogy szeretnék. Ezeken a versenyeken a román csapat edzője, Kinda Géza látott bennem valamit, és mondta anyáéknak, hogy elvinne magával versenyekre. Ennek már négy éve, azóta űzöm versenyszerűen a sportágat.
Amatőr szintű nemzetközi ifjúsági versenyekre vittek külföldre, és a legelső versenyen, Csehországban harmadik lettem, ami hatalmas dolog volt, hiszen megszereztem az első FIS pontjaimat (a Nemzetközi Síszövetség által szervezett versenyeken lehet szerezni, és további versenyekre biztosítanak indulási jogot – szerk. megj.), amivel selejtezést nyertem a felnőtt Európa Kupára. Itt nehezebb érvényesülni, de voltak jobb helyezéseim. Ezeknek is köszönhetően tudtam részt venni a korosztályos világbajnokságon is, amelyre idén is készültem, de egy hónapja, egy esésnél megsérült a medencém. Nincs vele komolyabb baj, de nem tudtam annyira felkészülni, hogy vállaljam az indulással járó kockázatot.
Egy elég sérülésveszélyes sportágról van szó. A szüleid elfogadták ezt?
Féltettek, és a mai napig féltenek, anya nehezen fogadja ezt az egészet. Támogatnak, persze, de napi három alkalommal kapok tőlük üzenetet, hogy „ugye, minden rendben?”
Az én szakágam, a krossz nem veszélyesebb a többi snowboardos szakágnál, de más miatt veszélyes. Együtt, egymás mellett versenyeztek lefelé a pályán, és nem lehet tudni, hogy a másik merre fog menni, mit csinál. Kiszámíthatatlan.
Az igazán komoly sérülések, törések szerencsére eddig elkerültek, egy volt, tavaly, amikor agyrázkódással kerültem kórházba. Edzeni voltunk Csehországban, elugrottam egy nagyobb ugratón, rosszul sikerült az érkezés, beütöttem a fejemet, és a bokám zúzódott. A hegyimentők vittek kórházba, ahol kivizsgáltak és bent tartottak két napig. A bokám miatt következett két hét kihagyás, ami azért is szomorú, mert készültem az EYOF-ra (Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál – szerk. megj.), és ilyen bokával kellett mennem, merevítővel a lábamon.
Itt, ha jól tudom, nem ez volt az egyedüli hátráltató tényező, hiszen például nem is a saját számodban, a krosszban indultál. Milyen szakágai vannak a snowboard sportnak, és neked hogyan esett a választásod a krosszra?
Három ágazata van: a szlalom, a freestyle (szabadstílus – szerk. megj.) és a krossz. A szlalom ugyanolyan, mint az alpesi síben, bóják vannak tűzve a pályán, azokat kerülgetve kell lejönni az emelkedőről, a freestyle az, aminek több ága van: a félcső, a big air, a slopestyle – itt csöveken kell csúszni, ugrani, és végül van a harmadik, a krossz.
Én ugyan szeretek ugrani, de forogni és trükköket csinálni a levegőben már kevésbé, ezért fogott meg a krossz, és mert nagyon szeretem a sebességet. Ebben a szakágban gyorsan megyünk egymás mellett, és egész lefelé, a befutóig folyik a harc, ami nekem nagyon tetszik.
És eredményes is vagy benne, ez már a negyedik szezonod.
Az első idényben csak azon a csehországi versenyen vettem részt, amelyen harmadik lettem, akkor már hajtott a vágy, hogy ha „ide bekerültem, komolyan kell venni”.
A következő szezon Ausztriában kezdődött, ez nehezebb volt, már inkább amatőr nemzetközi, felnőtt versenyeken, a FIS versenyeken indítottak. Köztük nehezebben érvényesültem, de próbálkoztam, nem adtam fel. Ez volt szezon közepéig. Utána mentem junior versenyekre, ahol voltak dobogós helyezéseim, szám szerint két harmadik helyem, aminek nagyon örültünk, mert 40-45 versenyző közül sikerült és 15-16 évesen, amivel nagyon fiatalnak számítottam az U19-es mezőnyben. 2021-ben volt az első junior vébém, az oroszországi Krasznojarszkban. Itt is körülbelül 45 versenyző közül a 16. lettem, úgyhogy annak borzasztóan örültem, büszkék is voltak rám.
Aztán a következő szezonra – 2021 őszétől kezdődően – szerencsére elég korán el tudtuk kezdeni az edzéseket, jól indult az év, de ekkor jött a balesetem, az EYOF-ra sérülten mentem, majd a junior krossz világbajnokságra is, ahol már annyira ki volt készülve a lábam, hogy végül 17. lettem. Jobban akartam teljesíteni, mint az előző évben.
Ezek mind krossz eredmények, azonban az EYOF-on egy tőled elég távol álló számban indultál.
Mondták, hogy most vagyok ott a korban, és ki is jutottam, menni kell. Boldog voltam addig a pillanatig, amíg ki nem derült, hogy itt sorsolnak minden évben, hogy melyik számot rendezik meg. A freestyle-t sorsolták ki, amihez hobbiszinten igen, de amúgy sok közöm nincs. Ez olyan, mintha egy alpesi sízőt raknál oda krosszozni. Slopestyle volt: csövek és két nagy ugró. Én csöveken nem nagyon csúszok, és az ugratók, míg a krosszban előre dobnak, a szabadstílusban felfelé. Mondták, hogy ennek ellenére is menjek, velem tart még egy csapattársam, egy fiú. Ő eltörte közben a vállát, és kiderült, nem tud jönni. Már ez nagyon felkavart, aztán kiderült, hogy az edzőm sem tud jönni. Tehát edző, csapattársak, a szüleim nélkül, rossz bokával krossz helyett freestylozni.
Elküldtek velem egy másodedzőt, aki szintén krosszos. Úgy voltam vele, hogy megpróbálom élvezni, ha sok esélyem nincs is. Magamhoz képest egy jó eredményt akartam elérni. Három napig voltak a versenyt megelőzően edzések, amelyeken én elkezdtem magamra tanulgatni. Jól ment. A nagyugrót nem mertem bevállalni, aztán magamra parancsoltam, hogy szedjem össze magam, és megtanultam végül azt is.
Megbeszéltük a másodedzővel, hogy mit fogok csinálni, fogok egy grab-et, egyszer egy elsőt, egyszer egy hátsót, és az hozzám képest tök jó lesz. Eljött a versenynap, merevítőt fel, két köröm volt, a kettőből a jobbik számít. Úgy álltam a starthoz, hogy az volt a célom: ne essek el, menjek egy olyan kört, amit megbeszéltünk, hogy akarok menni. Sikerült. Amikor beérkeztem, mondták, hogy kilencedik vagyok. Micsoda? 18 versenyző volt, és mind freestyle-os, tehát megvertem 9 freestyle-ost a saját versenyében.
A második körömet is teljesítettem, de az első valamivel jobb volt, és azzal összeségében tizedik lettem a két kör után. Milyen rosszul indult ez az egész és milyen szomorúan mentem, aztán milyen jól alakult. Mint kiderült, a tizedik helyemmel én értem el a legjobb eredményt az egész román kiutazó közül a tizedik helyemmel, és a záróünnepségen mindig az viszi a zászlót, akinek a legjobb az eredménye, így engem ért ez a megtiszteltetés. Elképzelni sem mertem, hogy ez előfordulhat.
Nem hozta meg ez a kedved a szabadstílushoz?
Továbbra is csak hobbiszinten. Idén feszegettem a határaimat, megtanultam a 360-at nagyugrón, de továbbra is a krossz a szívem csücske. Nem akármiért volt az, hogy amikor mondták, hogy kellene gyakorolni szabadstílust az EYOF-ra, az lett belőle, hogy krosszoztunk.
Mesélnél az ottani hangulatról? Ugyanaz történik, mint egy olimpián, csak kicsiben?
Sötét volt, amikor megérkeztünk, és elvittek a szállásra, így másnap csodálkoztunk rá, hogy ez olyan, mint egy rendes olimpiai falu: a nemzetek zászlói mindenhová kitéve, és az a hangulat, amiről hall az ember. A nyitóünnepségen annak a sok országnak a sportolói felsorakoznak, meggyújták a lángot, még a hideg is kirázott.
Volt egy nagy csarnok berendezve ebédlőnek, a szállások nagyon közel voltak és folyamatosan buszjáratok jöttek-mentek programokra, összerázókra, így mindenki mindenkivel ismerkedett. Rengeteg barátot szereztem, itt is megvan ez a kitűző-cserélgetés országok között. Véletlenszerűen mennek oda a sportolók a másikhoz, megkérdezik, hogy hívják, milyen sportot űz.
A román szövetségen belül egymás versenyeire is eljártunk, tudtuk, hogy lesz egy biatlon verseny, amin lesz román versenyző, mentünk, hogy nézzük meg. Tudták, hogy snowboard versenyem lesz, oda is eljöttek, biztattak. Ennek elég komoly varázsa volt, amit nem tudsz máshol átélni.
Erről a versenyedről eszembe jutott: nem jó, ha egy krosszos trükköt fog. Követed is a sportágat?
Egyértelmű!
Akkor nem mond neked újat Lindsay Jacobellis neve.
Nem. Szegény már egyszer, 2006-ban, Torinóban is közel került ahhoz, hogy megnyerje a krosszversenyt az olimpián 21 évesen, és fogott egy methodot az utolsó, cél előtti ugrón, elesett, és ezért nem lett aranyérmes. Neki most már kijárt az olimpiai bajnoki címe Pekingben (2022-ben 37 évesen végre nyert az amerikai Lindsey Jacobellis, aki a korábbi években is a szám legnagyobb esélyese volt – szerk. megj.).
Milyen edzéslehetőségeitek vannak itt?
Itthon nem nagyon tudunk edzeni, még ha fel is járunk a Hargitára, inkább hobbiból csúszni, nincs arra lehetőség, hogy fejlődjünk. Külföldre szoktunk járni edzőtáborozni.
És pontosan hogy kell elképzelni az edzéseiteket? Mennyit és mennyi időnként? Vannak-e száraz edzések?
Száraz edzésünk van, de én azt egyedül kell, hogy csináljam, mert udvarhelyi vagyok és a csapat többi tagja csíkszeredai. Járunk terembe és megvan, hogy mikor mit kell csinálnunk. Idéntől ez még könnyebb, mert épült Csíkszeredában egy sportközpont, ami úgy van berendezve, hogy nekünk tökéletes legyen mindenféle szárazedzésre, az nagyon sokat fog segíteni.
Ami a téli edzéseket illeti, szeptembertől áprilisig tartanak. Szeptember elején, augusztus végén szokott lenni az első edzőtáborunk havon, általában Franciaországban. Olyan helyekre visznek, ahol ugrani tudunk, pálya van építve, ahol tényleg van lehetőség felkészülni egy szezonra.
Amikor itthon vagyok – ez télen elég ritka – általában lejár háromkor az iskola, hazamegyek, egy kicsit pihenek, 6-tól 8-ig edzek, kedd és vasárnap kivételével minden nap. A szövetség inkább az egyensúly fejlesztésére alkalmas feladatokat követeli, de hogy formában tartsam magam, erőnléti meg kardióedzéseket is tartok. A pályán bírni kell.
Mi kell fizikum szempontjából a krosszhoz?
Erős lábak és jó kondi, mert lényegében a krossz arról szól, hogy azon a másfél-két percen keresztül, amíg a pálya tart, végig guggoló pozícióban vagyunk. Az ember ahogy egyenesedik ki, lassul.
Szokták mondani az alpesi sízők, hogy vannak azok, akik a névsor végén síelnek, akik azért csúsznak, hogy valahogy, óvatosan teljesítsék a pályát, és van mondjuk a világ legjobb 15 sízője, aki csak a célvonalat látja, és elvakultan, minél nagyobb sebességgel robog afelé.
Életem első Európa Kupáján velem is ez volt. Volt bennem egy tartás, nem mertem a maximumot adni. Arra játszottam, hogy a pályán menjek le hibátlanul, aztán ahogy telik az idő, az ember egyre inkább akarja, küzd érte, menni kell, és elsőnek kell lenni, de legalább megközelíteni minél jobban.
Speciális étrended is van?
Nincsen, de odafigyelek arra, hogy sok hülyeséget ne egyek össze és vigyek be sok vitamint.
Mentálisan is készíted magad? Azt tartják, egy jó eredményhez 50-50 százalékban számít az erőnlét és a mentális állapot.
Talán a snowboardozásnál még többet is számíthat, ha mentálisan erős vagy, magabiztos, nem félsz. Ha az ember nem magabiztosan áll a starthoz, nem fog sikerülni, hiába jó a kondi.
Próbálok foglalkozni a mentális egészségemmel is. Sokszor nézek magamba, gondolkozok, megpróbálom a problémákat nem félrepakolni és felgyűjteni. Mivel támogató a családom, meg is tudok velük beszélni mindent. Az is nagyon megnyugtató és segít a jó pszichés állapot fenntartásához, hogy feltétel nélkül támogatnak, ha valamit akarok, abban, ha nem akarom, abban is. Folyamatosan azt is eszembe juttatják, hogy amit csinálok a nehézségek mellett nagyon sok pozitívummal jár.
Mennyire fér bele az ilyen szintű sport a suli mellett? Vagy mennyire fér bele a suli a sport mellett?
2020-ban az abszolváló előtt szám szerint 21 napot voltam iskolában. Megszámoltuk. Februárban voltam utoljára, jött a covid, otthon ültem, magam tanultam az abszolválóra, az volt a célom, hogy a Gimibe bejussak, aztán onnan valami lesz. Természettudomány osztályba szerettem volna, de rájöttem, hogy a hiányzásokkal nagyon nehéz lesz tartani a lépést, ezért mentem teológiára.
Kilencedikben nem ismerik az embereket a tanárok, hogy ki milyen, és mivel nagyon sokat hiányoztam, nagyon bennem laktak. Hazajöttem, cirkusz volt, hogy hol voltam, mit csináltam. Sokat feleltettek. De amikor hazajöttem, folyamatosan tanultam, első évben nagyon jó jegyeim voltak, és látták, hogy nem arra megyek, hogy csak átcsusszanjak, hanem tényleg odateszem magam, ezért tízediktől változott a helyzet. Tudták, hogy komolyan lehet engem venni, nem szórakozásból megyek el, és mára támogatnak maximálisan. A tanulást úgy oldom meg, hogy minden este, miután lejár a havas edzés, és a futás – vagy éppen az, amit délutánra tesznek – a tanulósarokban a csapattársaimmal együtt neki vagyok állva tanulni. Ilyenkor mindenki pótol.
Ki a mindenki? Ez a klubod, vagy a román szövetség?
Romániában egy klub van, a csíkszeredai RideMore, ez lényegében a snowboard válogatott is. Heten vagyunk. Többnyire magyarok. Egy román fiú van csak, de próbálunk románul beszélni, ha már mi vagyunk a román szövetség.
Sokszor előfordult, hogy a magyarországi barátnőm kérdezte, hogy is van ez, hogy Romániát képviseljük magyarként. Kábé ugyanaz, mint a teqballban.
Szezonközben akkor ti végig együtt vagytok?
Változó. Ebben az idényben például elmentünk novemberben az első edzőtáborba és legközelebb januárban mentem suliba. Attól kezdve mostanáig, kábé két hetet voltam. Úgy nőttem fel, hogy már 13-14 éves koromtól alig vagyok anyáékkal, ami ugye, nagyon sokat hozzátett az életemhez, mert megtanultam önállósulni.
Honnan ehhez a motiváció?
Imádom a telet, imádom ezt a sportot! Még a nehéz napokon is tudom, hogy ez az álmom, ezt akarom gyerekkorom óta, úgyhogy kitartok mellette, bármi is történjen.
Egyetemre is sportra akarsz menni?
Igen, vagy Bákó, vagy Kolozsvár.
A legtöbben a sportot elkezdik űzni, aztán vagy benne maradnak vagy nem, de ritka, hogy valaki tizenévesen ennyire eltökélt legyen.
Amióta az eszemet tudom, ezt akarom. Vannak nehezebb időszakok, amikor felteszem a kérdést, hogy miért is csinálom, de ilyenkor mindig érkezik hátulról a támogatás, és az átlendít.
Melyek azok a pillanatok, amikor feltevődik ez a kérdés?
Amikor a pályán vagyok és semmi nem megy. Vannak ilyen napok. Az sem könnyű, hogy megnehezíti a barátkozást. El kellett fogadnom például ennyi idősen, hogy nekem minden hétvégén nincsen buli. Választanom kellett.
Már most ennyi lemondással jár?
Az az igazság, hogy igen. Amikor már ott tartok, hogy bulizni tudnék menni, inkább a pihenést választom. Amikor hazajövök, örülök, hogy a családommal tudok lenni, szóval igen, lemondásokkal jár, de ha eredményeket akarsz elérni, nem lehet úgy hozzáállni, hogy lesz, ami lesz.
Mik a céljaid?
Mint minden sportolónak: kijutni az olimpiára. Én ezt a célt nagyon komolyan veszem. Az, hogy ott hányadik leszek, nem számít. Persze, ott is a legtöbbet akarom majd kihozni magamból, de az elsődleges cél a kijutás.
És a másodlagos, vagy a következő?
Mint Jacobellis (nevet – szerk. megj.).
De azt tudod, hogy a snowboardozás az a sport…
Az, amelyikben az ember bármelyik pillanatban lesérülhet. Ha így alakulna, így kell lennie. És ha én nem tudnám folytatni, B-tervként megpróbálok majd másnak segíteni, de mindenképpen a sport körül maradni valahogy, a stábtagokra is nagy szükség van.
Külföldön ezért is sokkal könnyebb, komolyabb háttér áll mögöttük. Van sportpszichológusuk, ami biztosan nekünk is nagyon jól jönne, főleg, amikor 4-5 hétig el vagyunk utazva, ami egy idő után kezd sok lenni.
Vagy ott van a waxolás. Míg a nagyobb csapatoknál ezt waxmesterek végzik, mi magunknak csináljuk. Nehéz is emiatt érvényesülni, sokszor azon múlik a verseny, hogy a képzett waxmester jobbat felkészíti a deszkát, mint mi. Most képzeld el, hogy egy versenydeszka felkészítése 2 órát vesz fel, nekem ebből van három. Nem elég, hogy tanulni, felkészülni, pihenni, még fogjunk neki verseny előtt waxolni, havat mérni, vasalni…
Ezek mit jelentenek?
Egy hőmérőt a pálya különböző pontjain beleszúrunk a hóba és jegyezzük, hogy mikor, hol, mennyi a hó hőmérséklete. Eszerint waxolunk. Ami ebben pozitívum, hogy cserébe tanulunk csomó mindent.
Akkor a waxmesteri szakma is egy opció.
Nem kizárt (nevet – szerk. megj.). Nem is keresnek keveset. De elsősorban továbbra is a sportolói karrierben gondolkozok, ami, ha egyszer valamiért idő előtt véget érne, az már most felbecsülhetetlen, hogy a világnak egy nagyrészét bejártam, és ezt senki nem veheti el tőlem.
Az itteni korlátozott lehetőségek miatt látsz-e realitást arra, hogy elmenj oda, ahol több lehetőséged lenne hódeszkásként: Ausztriába, Svájcba, az Államokba?
Nem szeretnék, és ennek nagyon egyszerű oka van, olyan edzőnk van, amit a világban nem lehet kapni szanaszét. Sok edzővel találkoztam már. Ő Világkupában versenyzett, tőle tanulni tudunk, hülyeséget nem mond. A másik, ami miatt nem szeretnék elköltözni semmiképp, az a családom. Semmiképpen sem szeretnék nagyon távolra sodródni tőlük még a sport miatt se.