Nem szeretsz késni, ezért időben indulsz. Aztán az útviszonyok Udvarhely és Keresztúr között kicsit kifognak rajtad. Aztán az is kifog rajtad, hogy nem találod Keresztúron a művelődési házat, mi több, az utcán sem igazán találsz olyan személyt, aki tudna segíteni a helymeghatározásban. Végül előbukkan az épületsorban a Bálint Dániel Művelődési Ház, majd a betámasztott ajtón is sikerül bejutni, szóval néhány perc késéssel megérkezel.

Hová is? Az eseményen a Gyulafehérvári Caritas segélyszervezet Youth for Change (Fiatalok a változásért) elnevezésű mentorprogramjának részeként két, fiatalokból álló csapat mutat be egy-egy előadást.

A gyergyószentmiklósi Fekete Tűz csoporttól – Borbély András ifjúsági mentor vezetésével – az Eredet, míg a székelyudvarhelyi Üvegfigurák színjátszócsoporttól és a székelykeresztúri Youth for Change-csoporttól – Bekő-Fóri Zenkő ifjúsági mentor irányítása alatt – a Miben más? című produkció látható.

Az udvarhelyi csapat produkciójának létrejöttében Ruszuly Ervin koreográfus és Vincze Tímea bábszínész, önkéntes is közreműködött, a gyergyói csoport előadásának megvalósításában pedig Tamás Boglár színművész segédkezett.

A mentorprogram elsődleges célja a művészet és az alkotás által találkozási pontot és kapcsolódási lehetőséget biztosítani különböző hátterű, 15 és 18 év közötti fiatalok számára.

A résztvevők között vannak ifjú színjátszók, hátrányos helyzetű gyerekek, hagyományos családi környezetben élők, árvák, romák, félénkek és bátrak, fiúk és lányok, extrovertáltak és introvertáltak. Az előadások utáni beszélgetésben a gyerekek többször is elmondják, minden különbözőségük ellenére ők mindannyian egyformák.

Valaha madarak voltunk…

Megérkezésemkor épp a gyergyószentmiklósi Fekete Tűz produkciója zajlik, a színpadon csapatnyi fiatal sorakozik, egyikük a Bársony János és Daróczi Ágnes által lejegyzett Valaha madarak voltunk című cigány eredetmondát adja elő.

Fotók: Szabó Sámuel

A versbe szedett történet szerint a cigányok valaha madarak voltak, ágról ágra és országról országra szálltak. Egyszer bőséges mezőre érkeztek, ahová leszálltak lakmározni. Majd maradtak. Maradtak és maradtak. Addig maradtak, míg már hiába is akartak volna tovább szállni.

„Karcsú, hosszú lábaink / elcsökevényesedtek, / kitárt, repülő szárnyaink / elnehezedtek. / Karmainkból lábak lettek, / szárnyainkból kezek lettek. / Így maradtunk a Földön / a könnyű ég helyett, / így lettünk madarakból emberek.”

Az eredetmondát egyébként a Cigánymesék-sorozatban is feldolgozták:

„Nyughatatlanok vagyunk, sehol sincs maradásunk. Ha völgyben tanyázunk, a hegytetőre ácsingózunk, a hegytetőről a völgybe vágyunk vissza. (…) Most csak a lelkünk szárnyal, amikor szól a zene, amikor énekelünk. Repülés helyett táncolunk és várjuk, hogy az Isten visszanövessze szárnyainkat, tarka tollazatunkat, és ismét madarak lehessünk. Szállhassunk ágról ágra, világról világra.”

Ha a lelkünk mélyére nézünk, mindannyian tapasztaltuk már ezt az állapotot. Kicsiben vagy nagyban, egyénileg vagy közösségben. Amikor a színpompásnak és ígéretesnek tűnő újdonság úgy kecsegtetett, úgy csábított, hogy megszokott viselkedésformáinkat, elveinket hátrahagyva rohantunk felé. Az eufória után viszont már nem volt visszaút a régi kerékvágásba. Valaha mind madarak voltunk, a kérdés csak az, lehetünk-e még. 

A folytatásban a résztvevő fiatalok saját verseket, szövegeket olvasnak fel. „Válaszokat keresek, tükröt tartok a lelkem elé. A kérdések visszanéznek, csillagok az éjféli égen. A válaszok elbújnak, mint homokszem a szélben. Az értelem majd megtalál engem” – az értelem majd megtalál engem, visszhangozzák egyesével.

Néhányan lelket szimbolizáló hófehér vásznat feszítenek ki a színpadon, egyikük fekete festékszórót vesz a kezébe, majd magabiztos folytonos vonalból repülő madáralakot fúj a vászonra: „Elcseszett egy madár lett ez, szerintem nyitok inkább egy vendéglőt” – harsan a levegőbe a fiú, a többiek pedig folytatják a sort.

Egyikük Párizsba megy és új életet kezd. A másik fodrász lesz. A harmadik híres zenész. A negyedik masszőr, az ötödik énekes. Újabb fodrász. Majd katona. Majd taps.

Miért kell egymást bántani?

Az udvarhelyi, Udvarhely környéki és székelykeresztúri fiatalokból álló második csoport következik Miben más? című előadásukkal.

Kinga vagyok és szemüveges. Melitta vagyok és tizedikes. János vagyok, tizenhárom éves. Flóra vagyok és szerelmes. Dávid vagyok, biciklis. Kata vagyok és szeretem, ha megölelnek. Eszti vagyok és szőke. Kati vagyok és boldog. Krisztián vagyok és fiú. Norbi vagyok és magas.

Semmi különös, ugye? Hétköznapi tulajdonságok és jelzők, de valójában könnyen támadófelületté válhatnak azok számára, akik támadni, bántani akarják Katát, Dávidot, Norbit, bárkit.

A folytatásban elhangzik Simor Ágnes Life against discrimination című verse, amelynek bevezető sorai a következők: „Holtomiglan holtodiglan, / holtodiglan holtomiglan. / Elfogadom bőrszíned, hajszíned, / rasszod és nemed, / elfogadom hátrányos helyzeted / és a kisebbség nevezetű örök cédulád.”

A táncos-zenés produkció kiemelkedő mozzanata, amikor a fiatalok olyan bántalmazó és kirekesztő szituációk egész sorát elevenítik meg a színpadon, amelyek bárhol, bármilyen közösségben előfordulhatnak – és elő is fordulnak.

Tanulsz? Ez most komoly? Megint erre pazarolod az idődet? Dolgozz inkább, csinálj valami hasznosat! Folyamatosan csak telefonozol és kockulsz. Ezért vagy ennyire értéktelen. Komolyan megint eszel? Nézz magadra! Hogy nézel ki? Hiányzik rólad az a plusz kiló? Miért vagy ilyen vékony? Miért vagy ilyen csökött?

Azt mondják a fiatalok, hogy az emberek nem tudják elfogadni a másikat úgy, ahogy van. A hovatartozása vagy a bőrszíne miatt, mert nő vagy mert árva. A végső üzenet viszont, hogy másképp is lehet, hiszen minden különbözőségünk ellenére van, amiben „mind egyformák vagyunk”.

Zárásként a csapat elénekli a Miért nem vagy olyan, mint a többiek? című dalt, ami akkor is sokkolóan hat a hallgatóra, ha nem ismeri a háttértörténetet, háttértörténettel pedig egyenesen felháborító. A gyerekek ugyanis másoktól kapott bántásaikat gyűjtötték össze és formálták dallá.

A végeredmény megrázó, idézni is nehéz belőle, de álljon itt néhány, a dalból kiszemelgetett jelző, amit valaha, valaki rámondott ezekre a gyerekekre: csúnya, dagadt, nyomorék, szánalmas, undorító, nyúlfogú…

Életre szóló élmény érezni, hogy elfogadnak

Az előadások lassan halkulnak el, a taps után kis csend, majd zsibongás következik, beszélgetőcsapatok alakulnak ki, öleléseket adnak körbe szereplők, mentorok.

Arra vagyok kíváncsi, mit tanultak a résztvevők a projektből, az előadás próbafolyamatai során, illetve milyen üzenetet, tanulságot visznek magukkal haza. Leülök az időközben kiürült nézőtér egyik pontjára, majd kérem a következőt stílusban érkeznek a fiúklányok hajvágásra – miután ugyanis egyikük nyilatkozás helyett nyiratkozást értett, ez maradt a megnevezés.

Krisztián azt mondja, megtanulta, mennyire fontos az összhang, illetve általában véve a kommunikáció, hogy megbeszéljék egymás között, ha valakinek gondja, észrevétele van. Azt is megtanulta, hogy jó módszer a színpadi félelem ellen, ha kitűz maga elé egy pontot és csak azt nézi.

Kata beugrós, az előadás előtt egy nappal csatlakozott a csapathoz. Bár így a korábbi próbákon nem tudott részt venni, ez alatt a rövid idő alatt is azt tapasztalta, hogy nagyon erős a csapat. „Nem kell szégyellnem megmutatni magam, mert elfogadnak. Ez számít csak. Fura, hogy ilyen rövid idő alatt családnak érezhetem őket, ez nagyon jó.”

Kati az Üvegfigurák színjátszócsoport tagjaként kapott lehetőséget a projektben való részvételre. Úgy érzi, a folyamat fejlesztette őt emberileg, illetve lehetővé tette számára, hogy más körülmények között élő fiatalokat ismerjen meg. „A csapat nagy részével minden pénteken találkozunk a foglalkozáson, sosem felejtem el őket, az biztos. Szerintem életre szóló barátságokat tudtam kötni a projekt által.”

Mihály számára a tanulság az együttműködés és az odafigyelés fontossága. Azt mondja, a próbákon könnyű volt felvenni egymás ritmusát, hamar ráéreztek, hogyan tudnak igazodni egymáshoz. Hangsúlyozza: ha valaki valamit elront, akkor nem nevetjük ki.

László is kapcsolódik ehhez a gondolathoz, szerinte sem szabad kinevetni senkit. „Bíznunk kell egymásban, hogy sikerülni fog az előadás, kapaszkodnunk kell egymásba örökké, ha pedig valamit elrontunk, akkor úgy kell csinálni, mintha alapból úgy terveztük volna.” Szerinte a csapata tökéletes, de talán abban fejlődhetnének, hogy még több önbizalmat adjanak egymásnak.

Ibolya saját bevallása szerint zárkózott típus, de a foglalkozások segítettek neki abban, hogy jobban nyisson az emberek felé, hogy aktívabb legyen. A közösséget befogadónak látja, a projekt pedig maradandó élmény számára, amelyre évek múltán is szívesen fog majd visszaemlékezni. 

Flóra azt emeli ki, hogy nem szabad sztereotípiákat alkotni az emberekről, szerinte a legrosszabb dolog, ami létezik a világon, az az, hogy nem vagyunk kedvesek. „Számomra ez nagyon fontos, hogy kedvesek legyünk, hogy ne a külső vagy a hallottak alapján ítéljünk meg embereket, mert ezzel nem is gondolnánk, mennyit árthatunk egy-egy személynek.” Beugrósként vett részt az előadásban, de korábban volt már alkalma találkozni a keresztúri résztvevőkkel, akik között szerinte csupa jó személyiség van, rengeteg jó tulajdonsággal, nagyon szereti őket.

Norbi azt mondja, jó érzés, hogy ilyen jó csapat jött létre. A közeg elfogadó volt, ő is könnyen be tudott illeszkedni, születtek barátságok, neki is sok új barátja lett a projekt által.

Szimona azt tanulta meg, hogy jó összefogni a társasággal, jó kicsit kikapcsolódni velük. „Az összefogás, az tetszik. Mindenki megért mindenkit és elfogad olyannak, amilyenek vagyunk. A csapatban jó az összhang, jól tudtunk együttműködni.”

Katalin megtanulta, hogy el kell fogadni azt, amilyen vagy, egymást pedig nem szabad kigúnyolni, hiszen mindannyian egyformák vagyunk. Azt mondja, a résztvevők sokat segítettek egymásnak a próbák során, ez neki nagyon jólesett.

Építkezek abból, ha másokon segítek

Mindenki készségesen válaszolgat, ki hosszabban, ki rövidebben, de Ákosnak különösen sok minden eszébe jut, amikor megkérdezem, mi a tanulság számára. „A tanulság az nagy, mert sok nehéz dolog volt, főleg a másik csapat előadásában. Olyan dolgok, amiket még akkor is, ha nem veszünk magunkra, úgyis fájnak, mert tudjuk, hogy ez minden nap megtörténik valakivel” – fogalmaz Ákos, aki egy gyergyószentmiklósi nevelőotthonban él.

Azt mondja, a mentorprogram által tanulnak szocializálódni, ha valaki nem mer barátkozni, akkor legalább most, ezáltal a projekt által biztosan jó barátokra tud lelni.

Szerinte közös pont volt a két előadásban, hogy mindenki követ el hibákat. „Én is követek el hibákat. Van, amikor nem gondolkozok, csak beszélek, ezért én is van, amikor lenézek valakit, pedig nem vagyok különb nála. Úgyhogy megtanultam azt, hogy ha lenézünk másokat, akkor igazából magunkat minősítjük. Sok olyan dolgot tanultam ezekből az előadásokból, amiket szóban nem lehet kifejezni, de a lelkünkben mégis érezzük. Ilyen szóba-önthetetlenek ezek az érzések” – fogalmaz.

Azt mondja, megviselte udvarhelyi és keresztúri kortársainak előadása, mert korábban tapasztalta már, milyen az, amikor lenézik a külseje miatt. „Megtanultam, hogy felül kell kerekedni azon, ha bántanak, meg kell mutatni, hogy erősebb vagyok – nem fizikai erőre értem, hanem mentálisan és lelkileg erősebb” – jegyzi meg, hozzátéve: minél több rossz dolgot élünk át, annál jobban tudunk beszélni, annál jobban ki tudjuk fejezni magunkat.

Ákos szeret segíteni az embereken. „Látom, hogy kint állnak az utcán, könyörögnek, hogy legalább egy kenyeret tudjanak venni. Persze vannak olyanok, akik egyre kérnek, s másra költik, de még akkor is megpróbálok segíteni rajtuk. Nekem ez jólesik, mert tudom, hogy sok hibám van, de fel tud építeni, amikor másokon segítek. Olyankor tudom, hogy egy fokkal többet teszek, mint azok, akik lenéznek másokat a testalkatuk, a bőrszínük, a helyzetük miatt” – mondja.

Amikor úgy érzi, hogy szomorú vagy mérges, igyekszik nem másokon vezetni le a feszültséget, helyette inkább megpróbálja fejleszteni magát, ezért is kezdett el verseket írni, gitározni, rajzolni. Utóbbiakból mutat is párat: vérfarkast, ami dühből született, angyalokat, amelyek boldogságból.

„Ha például érzelemingadozásom van – ami szerintem mindenkinek van néha –, gitározok, mert az megnyugtat, aztán megint jól leszek. Inkább művészetben fejezem ki a fájdalmaimat, minthogy bántsak másokat” – jegyzi meg.

A projektben részt vevő többi fiatalról azt mondja, nagyon értékes emberek. Szerinte az ilyen embereket értékelni kell, mert kevés van belőlük a mai világban.

Közelíteni egymáshoz párhuzamos világokat

A gyerekek után Füzi Imolával, a Caritas projektmenedzserével is félrevonulunk kicsit beszélgetni. Megtudom, a huszonnégy hónapos Youth for Change-projekt három helyszínen, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen indult el tavaly májusban, tehát nagyjából most járnak félidőnél.

A program gyakorlatilag meghosszabbítása egy korábbi, több mint négyéves projektnek, amelynek célja a mentorálás, a pályaorientáció, illetve az iskolaelhagyás megelőzése volt – teszi hozzá.

A Youth for Change 15 és 18 év közötti roma és nem roma, hátrányos és nem hátrányos helyzetű fiatalokról szól, akikkel a tevékenység először külön csoportokban zajlik, ezután következik a csoportok együttműködése.

„A cél elsősorban az, hogy érzékenyítsük főleg a többségi társadalmat, illetve, hogy hangsúlyozzuk a befogadás és egymás elfogadásának fontosságát” – fogalmaz Imola.

A projekt képes találkozási pontot biztosítani, hiszen ezek a gyerekek párhuzamos világokban élnek, átlagkörnyezetben nem találkoznak egymással, egyszerűen nem adódik rá lehetőségük.

Imola szerint a toborzás a legnehezebb fázis, így Gyergyószentmiklóson például együttműködtek a Kalusi Olga által vezetett Open Hands Egyesülettel, amely immár 10 éve tevékenykedik a helyi roma közösségben, 

Kalusi Olga olyan gyerekekkel kötötte össze őket, akikkel korábban ő maga foglalkozott. Fél évvel később a helyi gyermekotthonból is sikerült fiatalokat bevonniuk, így alakult ki a gyergyói Youth for Change-csapat, a Fekete Tűz, amelynek mozgatója Borbély András ifjúsági mentor.

András a művészetek irányából közelít, elsősorban a vers és az irodalom eszközeivel dolgozik a csoporttevékenységeken – jegyzi meg Imola.

A projektnek az a célja, hogy kiscsoportokban, először saját környezetben segítsen a gyerekeknek kitalálni, miben jók egyénenként, egyúttal arra is keresve a választ, hogyan tudnak érvényesülni, kibontakozni kortársaik között. Amikor a kiscsoportok dinamikája már kialakul, akkor következik a csapatok összekapcsolása és közös munkája – részletezi a projekt folyamatait Imola.

Udvarhelyen már adott volt Bekő-Fóri Zenkő színjátszócsoportja, az Üvegfigurák, akiket a székelykeresztúri gyermekvédelmi rendszer néhány fiataljával kapcsoltak össze.

Imola szerint gyermekvédelmi közösségekben mindig szívesen fogadják a hasonló lehetőségeket, hiszen az ott élő, gyakran halmozott traumákat megélt fiatalok számára nagy segítséget nyújthatnak a különféle művészeti eszközök, illetve a csoportos alkotás.

Udvarhelyen működik még egy csapat – folytatja –, amelynek tagjai a Benedek Elek Tanítóképzőből és a Bányai János Műszaki Szakközépiskolából kerültek ki. A csoport Győrfi Kata költő közreműködésével tavasszal a Kossuth utcában lepte meg a járókelőket: a gyerekek slammesített saját szövegeiket adták elő, amelyek tematikájukban szintén az egyenlőséghez és a szabadsághoz kapcsolódtak.

A projektben részt vevő harmadik város – amelynek csapata most nem volt jelen az eseményen – Marosvásárhely, itt a Caritas munkatársai a mentorprogram részeként elsősorban az Avram Iancu Technológiai Líceummal működnek együtt.

Az ottani fiatalok Szabó Róbert Csaba író mentorálásával monológokat vetettek papírra. Ennek az ötlete abból az igényből született, hogy a gyerekek saját életükről, problémáikról szerettek volna mesélni, elkészült szövegeikből pedig mentoruk forgatókönyvet is készített.

Csapatok és mentoraik

Összegzésként Imola elmondja: a lényeg mindhárom helyszínen, mindegyik csoport kapcsán az, hogy a fiatalok találkozzanak, kapcsolódjanak egymással, megismerjék egymás helyzetét, problémáit, nehézségeit.