Megrázó volt számomra az a tapasztalat, amikor 2020 nyarán, egy vadregényes gyergyói tájban szemtől szemben álltam az első olyan öregasszonnyal, aki sírva mondta: „Köszönöm önnek, hogy meglátogatott, mert ebben a hónapban ön az első ember, aki itt járt.” A néni teljesen egyedül élt, 86 éves volt.
Ekkor hasított belém a felismerés, hogy hány és hány hozzá hasonló ember élhet még a földön, akik öregségükre teljesen egyedül maradnak, s talán, ha vannak is rokonok, azok is csak ritkán látogatják meg őket. Ha még fel tudnak kelni, és rendezni magukat, talán boldogulnak, de sokaknak még az egyszerű séta is meglehetősen nehéz feladat.
Az pedig, hogy miből kell megélnie egy idősnek, arra nincsenek szavak. Hónapról hónapra pár száz vagy esetenként ezer lejes nyugdíjból kell ügyeskedniük.
Sokat elmond a társadalmunkról, hogy hogy állunk ezekhez a dolgokhoz. Miért nem dolgozott, többet, miért nem spórolt többet, miért nem csinálta ezt, vagy azt. Az a jó hírem, hogy ha szerencsések leszünk, mi is megérhetjük ezt a kort, és majd példát mutathatunk, hogy hogyan kellett volna jobban csinálni.
Az egyik idős bácsi mondta: „ebben a hónapban azon morfondíroztam, melyik lenne jobb: éhesnek lenni, fázni, vagy megvenni a pirulákat.” December közepe volt, s amíg más azon tanakodott magában, mi kerüljön főfogásnak a karácsonyi asztalra, és milyen ajándékkal lepje meg a családot, ő egyedül, sötétben ült a szobában, és csak egy órára kapcsolta be a tévét, hogy ne fogyassza az áramot fölöslegesen.
Most egy udvarhelyi idős asszony mindennapjaiba tekinthetünk be. Ő is járt már úgy, hogy a téli időszakban kikapcsolt a házban minden elektromos eszközt. Se hűtőszekrény, se villanybojler, se tévé nem ment, hogy spórolni tudjon. A kis szobát csak a rozoga cserépkályhából kiszűrődő halovány fény világította be a kora esti órákban. Ha tehetem, pár hetente meglátogatom, ha nem másért, egy kis társaságért.
Most is, mint mindig, szívesen fogad. Szokásos helyén, az ágy szélén ül, de egyből feláll az ágyból, majd lassan a fotelbe helyezkedik. Elfoglalom megszokott helyemet én is a cserépkályha melletti szúrágta széken. Már régóta beszélünk arról, hogy szeretné, ha megjelenne az interneten a róla készült néhány fotó, hátha akad valaki, aki segítene neki. Most ennek a részleteit jöttem megbeszélni vele.
A szoba telis-tele van dolgokkal, vékony kis ösvényeken lehet közlekedni az emléktárgyak közt, melyekhez mind-mind kedves emlék fűződik. De a szűkös hely nem zavarja az itt lakó Rózsika nénit, hiszen olyan sokat nem szokott sétálni.
86 éves, és a leghosszabb táv mostanában, amit egy nap megtesz, az az ágy és a fotel közti két méter távolság. Ha pedig jó idő van, akkor az udvarra nyíló ajtóig megy el. Óvatosan közlekedik, mert néhány éve, amikor leesett az első hó, megcsúszott, és hiába kiáltott a földön fekve segítségért, senki nem hallotta. Hosszú percekig tartott, amíg el tudott mászni a lépcsőig, és ott fel tudott állni a korlát mellett.
Most még csak hó sincs – mondja –, csak a sok szemét az udvaron. Gyakran mesél arról, hogy fiatalkorában milyen jó lábai voltak, és mennyire szeretett a természetben kirándulni. Most pedig az a néhány lépés is óriási erőfeszítésbe kerül. – Szembe kell nézni, hogy eltelt, aminek el kellett telnie.
Közben nyílik az ajtó, és megjön Lacika is. Ő itt él az öregasszonnyal, mióta meghalt az apja. Otthonról kitették, így az az egyezség, hogy ő segít a ház körüli dolgokban, cserébe lakhat itt. Baj se lenne vele, csak hát néha csattogtat és hangosan nézi az ocsmány filmeket az interneten. – Na, de megeheti az internetet, mert azzal éhesen marad – mondja. Sok bosszúságot is okoz, ám mást nem talál, aki gondját viselné.
Most a fiával is összeveszett, mert az haragszik, hogy befogadta Lacikát. Pedig, ha Lacika nem lenne, valószínűleg Rózsika néni se élne már. Néhány hónapja éjszaka kifakadt a visszere, és térdig véres volt, mire észrevették. Ha Lacika nincs ott éjjel, mentőt se tudott volna hívni.
Ha nincs pénz, baj van – panaszolja a néni. Fiatal korában sokat betegeskedett, így sok évet nem tudott dolgozni. Néhány évig a Május 1 készruhagyárban, ezt követően a gimnázium bentlakásában kapusként dolgozott. A ‘70-es években bodegás volt. Ezt a munkát is szerette, de egyszer a főnököt meglátogatta az egyik barátja, és elmentek munkaidőben gombászni. Hát, mit ad Isten, pont akkor jött egy ellenőr, és a főnök felől kezdett érdeklődni, hogy merre van. Rózsika néni pedig őszintén elmondta, hogy a főnök úr most nincsen, mert gombászni ment. Amint a főnök fülébe jutott ez, egyből leépítették.
Mindössze 995 lej minden jövedelme, ami nem sok, ha azt vesszük, hogy 527 lej csak az ebéd, amit muszáj megvenni, ha meleg ételt szeretne enni. Régebb, amíg jók voltak a lábai, főzött magára, de most nem tud. A konyhában az asztal szerepe csupán annyi, hogy legyen, amire tenni a virágot.
Aztán ott van még a gyógyszer is, ami havonta 200 lej. Még jönnek takarítani is, amire szintén elmegy havonta 100 lej. Ami marad, abból kell megoldani a számlákat, a reggelit és a vacsorát. Télen pedig jön a hideg, és még fát is kell intézni.
Ezen a télen szerencsére nem volt nagy hideg, de már így is annyira elfogyott a tűzifa, hogy nekifogtak lebontani a fatartót, hogy legyen meleg a házban. Tavasszal a tanácstól is felhívták, na de nem ám azért, hogy tűzifát hozzanak, hanem azért, hogy megkérdezzék, akarja-e oltatni magát. Bezzeg, azért senki nem hívja fel, hogy szegény és tüzifát, vagy élelmet adjanak neki, de az oltás miatt egyből tudják a telefonszámát – gondolta.
Amíg a férje élt, nem is volt gond, mert kettejük nyugdíjából futotta mindenre. Jó idők voltak azok, csak keveset tartott. Egész életüket, albérletben töltötték, csak most, öregségükre került ez a lakás, mert 2002-ben elvállalták egy idős házaspár gondozását, 2008-ig gondozták is őket, majd a haláluk után költöztek az albérletből ide. Sokáig azonban nem élvezhették az új lakás adta örömöket, mert ekkor már jócskán 60 év felett voltak. A férje néhány évvel később elhunyt, és ő egyedül maradt itt.
A legnagyobb baj azonban az, hogy már senki sincs az élők közt, akit valaha is ismert. A fián kívül nincs senkije. A régi barátok, rokonok közül alig él valaki, és őket sem látta már sok sok éve. A dédunokáját 8 évvel ezelőtt látta utoljára. Csak onnan tudja, hogy néz ki, hogy az egyik Caritas gondozó megmutatta neki a Facebookon. Ilyenkor mindig néma csend telepszik a szobára. Néhány másodpercig még levegőt se vesz, majd egy nagyot sóhajt és azt mondja: – Baj van az élettel, ha egyedül marad az ember.
– Nagynéném mindig azt mondta, hogy még a fa se maradjon egyedül az erdőben, mert a szél is jobban fújja. Huszonévesen nem értettem, de most már engem is eleget fújt.
Majd újra csend. Olyan dermesztően hat egy ilyen mondat után a csend, hogy az ember szeretne valami vigasztaló dolgot mondani, de minden mondat üresnek és értelmetlennek hat.
„Végre” nyílik az ajtó, és ez vet véget ennek a letargikus pillanatnak. Csak Lacika az, kezében egy ütött-kopott fehér bögrével. Épp a reggelit hozza. Fejenként egy-egy főtt tojás. Hideg vizet tölt rá, majd leteszi a kisasztalra. Sarkon fordul, és kimegy szivarozni az ajtó elé. Misit várja, az egyik barátját, aki néha még besegít a ház körül.
Decemberben volt Rózsika néni születésnapja, akkor hozott virágot is. Sajnos ő is elég megbízhatatlan néha. Sokszor össze is vesznek, mondja a néni.
Egymásra vannak utalva, mert más nincs, aki segítene fát vágni, vagy az udvart rendezni. – Akárkit nem lehet befogadni – mondja Rózsika néni. Van egy barátnője, aki most már öregotthonban van, őt többször meglopták azok, akik azért mentek oda, hogy segítsenek. – Fizetést is kaptak, mégis meglopták – mondja szomorúan.
Majd szokásához híven gyorsan témát vált, hogy ne eméssze magát a rossz dolgokkal, és megkérdezi, hogy ugatott-e meg a kutya, mikor jöttem. Az egyetlen boldogsága az a kutya és a macska. Még ősszel kapta kölyökként, akkor olyan kicsi volt a kutya, hogy a macskák kergették az udvaron, mostanra azonban ő tartja rettegésben azokat.
Mindig is szerette az állatokat. Ha szomorú, csak kimegy az ajtóba, és nézi, hogyan játszanak egymással. Most is idejön a macska, és a lábához dörgölődzik. Besurranhatott, amikor Lacika az imént a tojást behozta. Az öregasszony ránéz, mosolyog, majd a papuccsal vág egy nagyot a fejére, és elkergeti. Mint a szélvész, suhan ki a résnyire nyitott ajtón a macska.
Azt mondja erre: – Biztos, nem tudja, miért kapta a kis szaros! Majd elmeséli, hogy előző nap két csirkecombot kapott ebédre. Ez volt a hét legjobb ebédje, ezért gondolta, csak az egyik combot eszi meg, mert milyen jó lesz a másik vacsorára. Igen ám, de a macska besurranhatott, mert a következő pillanatban már a kutya kergette a macskát, aminek a szájában ott volt a comb. Aztán a macska felugrott a fára, és ott ette meg. Aznap este csak alma volt a vacsora. Így jár az ember, ha nem figyel.
Majd elkezdi keresni a televízió távirányítóját, mert lassan kezdődik a Cobra 11. Ilyenkor kisimul Rózsika néni arca, elfelejti a gondokat néhány percre. Misi és Lacika készülnek szivarozni, azzal én is elköszönök, és otthagyom hármójukat. Mikor kimegyek, megköszöni, hogy ott voltam, és hogy vittem egy kis almát meg reumatapaszt a lábára. Újra elmondja, hogy nem tartozok én neki semmivel és kifizet, de csak biccentek a fejemmel, és megyek is.
Ha valaki úgy érzi, segítené Rózsika nénit bármivel, az megteheti az alábbi telefonszámon: 0754500246.