Most is folyamatosan ki vagyok éhezve az igazán ütős koncertélményekre, és az Electric Castle ezt az éhségemet a mai napig tökéletesen kielégíti. Itt is köszi, EC!
Fotók: GÁL ELŐD, kiemelt fotó: Electric Castle
Persze, nagyon sok rosszat tudnék mondani erre a fesztiválra is, ahogy valószínűleg mindegyikre, de hogy számomra egy esetleg pro és kontra lista felállítása után merre billenne az EC, az nem is kérdés.
Egy jó ismerősömmel beszélgettem a csütörtöki indulás előtt arról, hogy mi mindent lehetne a kontra oldalra írni, például hogy mennyire nagy teret, még pontosabban reklámfelületet nyernek a fesztiválon a hatalmas vállalatok, mennyire drága az egész, vagy hogy lehet hitelt felvenni a BT-től – amely bank a fesztivál egyik főtámogatója –, hogy ott lehess, mondta a druszám, és egyet kellett értenem vele.
Vagy ott van a „fensziskedés”, a sok pózolás, pucsítás, a divatbemutató. Ebben is kiegyeztünk, de mondom neki, hogy én mindezek ellenére annyira jól érzem magam Bonchidán mindig! És ezekben az – inkább keser’, mint édes – időkben nem ez a legfontosabb?!
Időközben megjártam az idei EC-t.
És megint baromi jól éreztem magam, hiába, hogy többször a hullámvasút mélyén találtam magam. Bent ragadtam a vihar idején a sátorban, amiről azt hittem, velem együtt viszi el a francba a szél. Elhagytam, majd megtaláltam a telefonomat. Átaludtam az egyik általam leginkább várt koncertet, de közben meg is kaptam életem legkomolyabb koncertélményét.
30 felett azért necces a fesztiválozás, pláne egyedül menni, mert a barátaim az évek során velem együtt koptak volna ki, csak én még erőltetem… – gondoltam indulás előtt.
Ha nyitott vagy, mindenki a barátod!
Aztán emiatt ébredtem rá arra, hogy ha nyitott vagyok – és ehhez talán pont az kell, hogy egyedül legyek –, akkor jövök rá igazán, miért szeretem ezt a fesztivált: mert a kedvesség kedvességet talál.
Szóval a kempingbe érkezés után, amikor már elkészült a sátram, egy önkéntes szólt, hogy rossz helyen vagyok. Ugyanúgy, ahogy a mellettem sátrazni kívánó lányok is. Jóval arrébb tereltek minket. Én az autóban hagytam a cuccaim nagy részét, csak a sátrazáshoz, lényegében az alváshoz szükséges dolgokat vittem be a tábortelületre. Mondom nekik, hogy adják ide az egyik hátizsákot, szívesen elviszem, segítek nekik. Ahogy végeztünk a melóval, rummal kínáltak. A következő három napban minden nap volt egy-két jó szavunk egymáshoz. A szomszédaim lettek a barátaim. A szomszédaim is a barátaim lettek.
Még aznap este az egyik nagyszínpados koncertet a fűben ülve néztem végig, mert erre még mindig van lehetőséged, ha fáradt vagy – és 30 fölött elég gyakran vagy fáradt egy fesztiválon. Kicsúszhatott a zsebemből a telefonom, amit elindulva a következő koncerthelyszínre vettem észre csupán, percekkel később. Sötét volt. Pánik. Mint később kiderült, nem volt okom rá. Egy kék, here to help you (itt vagyok, hogy segítsek) feliratú mellényes csávót kértem meg, hogy csengessen meg. Szerencsére belőlük bőven van a fesztiválon, és tényleg mindig segítenek.
Mondta, hogy kicseng, én pásztáztam a földet, de sehol semmi, hiába jártam körben legalább ötször egy 10 négyzetméternyi területet. A srác javasolta, hogy jelentsem az infó-pontnál. Odaérve angolul írtam le nekik – szégyen, nem szégyen, jobban megy – hogyan néz ki, és rögtön elő is vették a telefont, amit feloldva vissza is kaptam. Ekkor lettek az infó-pontosok a barátaim. Ekkor lettek az infó-pontosok is a barátaim.
Mert minden giccsessége ellenére itt tényleg barátságosak, összemosolyognak az emberek, akár reggel nyolckor a Dance Gardenben, amikor már a fesztivál minden más helyszíne kiürült, és itt még valamelyik román techos csordultig tölti a bazinagy sátrat. Vagy amikor egy igazán őrült koncerten az előadó azt mondja a közönség egyik tagjára mutatva, hogy „fuck you”, és erre hatalmas éljenzésbe tör ki a tömeg… Szóval egészen szokatlan. Utóbbi egyben talán
életem legszürreálisabb koncertélménye.
Ez Marc Rebillet buliján történt a Hangárban. Tudtam, hogy nem mindennapi dologra számíthatok valakitől, aki egy fürdőköpenyben szokta lenyomni a bulikat, de most a köpenyt is elfelejtette. Rebillet a show miatt marad emlékezetes, de sok más buli a zene miatt.
És itt akkor tovább mesélem, mit szeretek még az EC-ben. Hogy bár lekésem azt az előadót, akit előzetesen leginkább várok, el tudom engedni, mert olyan koncertekbe „futok bele”, hogy folyamatosan írom át a buli-toplistámat; és hogy olyan kevésbé kommersz helyeken, mint a parton, vagy a hide-outban olyan előadókat találok, akikről soha nem hallottam, de beírják magukat vastag betűvel a saját katalógusomba.
Lemaradtam Nina Kraviz vagy az U Cluj mezben fellépő Shaquill O’Neal, azaz DJ Diesel bulijáról, és nem hozta az általam elvártat Bonobo, se a Chase and Status – már ameddig ott maradtam. Cserében Mark Farnia a parton elérte, hogy én is ledobjam a cipőm és mezítláb bulizzak a homokban, Paolo Nutini az égnek emelte a karomon a szőrt, a Massive Attack is egy ritkajó bulival támadt, és megismerhettem Marwan Duát és Moblackot.
És azt is nagyon szeretem, hogy hiába vagyunk szinte folyamatosan más helyszíneken az ismerőseimmel, találkozva aztán mindannyian áradozunk más-más bulikról, és mindegyikünknek más-más koncertek lesznek utólag igazán meghatározóak. És ezek tényleg nem feltétlenül azok, amelyekre előzetesen számítasz. Az tudnám tanácsolni, hogy légy bátor, sétálj, ne görcsölj, fedezz fel! Megéri. Persze, a támpontok sem jönnek rosszul, mert mindegyikünknek megvannak azok az előadók… legyen az akár egy világsztár, akár Ugly Astronaut a „szomszédból”, akinek a buliján hiába voltunk kevesen a Boohában, már itt elkezdődtek a nagy összemosolygások.
És igen, mondhatnád…
Mondhatnád, hogy drága. Igen, valóban drága. 18 lejért veszel egy sört, egy Morettit, és egy Philly Cheesesteak-ért egy ötvenest is otthagysz, de ezt is lehet okosan kezelni. Ott van Bonchida központja, ahol a fesztivál idején szintén megugranak egy kicsit az árak, de végig pénztárcabarát, az utolsó söreidet meg bátran elfogyaszthatod odabent.
És én a helyedben kispórolnék legalább egy, valami igazán jó kajára is. Az IndiVan-tól 40 lejért vásárolt paneer tikka masala is meghatározó élmény marad.
Mondhatnád azt is, hogy túlságosan ki vagy téve az időjárási körülményeknek. Igen, valóban ki vagy. Leégtem, majd megáztam, bent ragadtam a sátorban a legzordabb vihar idején. Az ázó és süvítő sátor mint egy hártya, tapadt rám, könyörögtem odabent egyedül, hogy minél hamarabb járjon le. Aztán 20 perc szenvedés után enyhülni kezdett a vihar, a vászon sistergése helyett pedig azt lehetett hallani, ahogy valaki egy közeli sátorban énekelni kezdi, hogy Here comes the Sun, tananana, majd szépen lassan mindenki csatlakozik, és együtt énekel az előbb még együtt szenvedő tábor… Majd a sátorból kidugva a fejed azt látod, ahogy egy másik fesztiválozó kacagva kopogtat a feldőlt toitoi oldalán… Igazán szürreális…
Szóval ja, élmény az idén is van bőven…
Köszi, Castle!
