Zolival ma valami nem stimmel. Össze-vissza mozgolódik, a levegőt is másképp veszi. Valamire készül.
Ásítózva jöttünk melóba, ma heten néztek utánam, de olyan igazán. Ezt átlagosnak mondanám, a tegnapi tíz, s az azelőtti nyolc után, mondjuk, csökkenő tendenciát mutat. Nem is tudom örüljek-e vagy szomorkodjak, mert azért megmondom őszintén jól esik. Jól esik, ha utánam néznek, s nem vetnék meg érte senkit, ugyanis ha ember lennék, én is magam után néznék.
Magamra hagy. Megmosnak. Aztán meglepően hamar tér vissza hozzám, de nem egyedül. Valami hapsi meg csajszi jönnek vele, úgy látszik ma megint fotózás lesz, ez a kedvencem! Végre értékelik a formás alakom…
Azt mondják, Zoli jól áll nekem. Nem mondom, szimpatikus is, de az az érzésem, csak túl akar adni rajtam.
Azt beszélik közben, hogy hova menjünk ma. Nekem is lennének ám ötleteim! Csak engem soha senki nem kérdez. Nem tudom miért, Zolinak szokása, hogy folyton a látványkandallómmal vagánykodik, pedig annál azért sokkal többet tudok. Végül úgy döntenek az aksiszintem elég mutatós. Mutatósabb lenne, ha rendesen etetnének!
Végre megyünk is valahova. Mondjuk pont a semmi közepébe, az az érzésem, de oda aztán többször is. Másodszor fordulok itt ki, nem mintha az első nem ment volna jól, én mindent megtettem a kép sikeréért!
Ezért aztán érdemes volt reggel korán áztatni a karosszériám. Zolit folyton hívják, szerencséje, hogy jól kezelem azt is, ha egyszerre többen. Azt nem viselem jól csak, ha elmegy a közelemből, olyankor kicsit bezárkózom, s hangot is adok a dolognak. Ezen Zsuzsi meglepődik, de gondolom, hogy ő sem örülne hasonló helyzetben.
Innen legalább egész szép a kilátás, nem csúnya hely ez az Udvarhely. Azt is mondják, hogy érdemes összeállnunk egy képre.
Aztán még egyre, még egyre, még egyre. Az az igazság, hogy csípem a havat, jól néz ki, csak hideg. Beleborzonganak a kerekeim, ahogy gurulunk itt jobbra-balra.
Elugrunk még egy kávézóhoz. Küzdünk a jó parkolóhelyért, de aztán sajnos nem ülünk sokat. Ahhoz éppen eleget, hogy a kávé kihűljön, de ha Zoli kiönti, legalább nem fáj annyira.
Nem is bénázik, vigyáz rám. Ezt igazán értékelem. Közben hívják, hogy elvinnének egy tesztvezetésre. Sokan ki akarnak próbálni, azt hiszik, én olyan csaj vagyok. Pedig én azt az egyet keresem.
Tudnak bókolni, ha akarnak. Említik, hogy olyan, mintha királynőként vonulnék végig a városon. Persze, a külső nem minden, de bár sok bennem az üres tér, meg több helyen lehet átlátni rajtam, mint az átlagon, azért a belsőmben is van kakaó.
Inkubátorház, mondják. Itt még nem jártam. Szexi az épület, jönnek-mennek, szeretem a nyüzsgést! Az igazgató is kijön, méreget. Látom a szemein, hogy akar. Távolról ki lehet szúrni az ilyent!
Hallom, hogy itt talán majd töltő is lesz. Mondom, hogy szimpatikus ez a hely.
Besirülünk valami nagy parkolóba, s nem tudják eldönteni, hogy most akkor ez a Lidlé, a Merkúré vagy kié. Erről megy a dumi, elég uncsi. Engem leköt, hogy jó helyre álljak a csoportképen.
Visszalépünk az Euro Carhoz. Beül még egy tag, azt tervezik, hogy együtt hajtanak kicsit meg, de ő végül nem jön. Pedig szeretem, amikor feszegetik a határaimat.
Imádom a jó zenét, Zolinak szerencsére van ízlése. Stílusosan robogunk itt fel-alá. A nagy hópelyhek csiklandoznak, a hideg levegő kellemesen simogatja idomaimat.
Ha nem lenne vírus, ebben az időpontban nem tudnánk itt így fotózkodni, beszélik. Ilyenkor a színház előtti rész pont meg lenne telve autókkal. S ácsingózhatnék itt, amíg Zoli bent a melegben előadást nézne. Bár na, ha ő örül, én is. De így most be kell érnie velem.
