Egyszercsak azt érezte, hogy el akar menni Dubajba, és elment. Aztán Indiába jógát tanulni. Útba esett még a Maldív-szigetek is, amíg megérkezett. Önmagához.
Egyed Ufó Zoltán fotói
Balogh Ági annyi mindent csinált, és annyi helyet megjárt, hogy leesik az állunk. Véletlenül találkoztunk vele itt, Udvarhelyen, de ha már így alakult, beengedett a lakásába, jól kifaggattuk, és fejre is állítottuk.
Mesélt nekünk arról, hogy miért indul el egy fiatal lány az ismeretlen arab kultúrába, hogy milyen luxusban élnek a sivatagban, és mégis mivel harcolnak az ottani emberek. Elmondta, hogy mit tanult a pénzről és az időről, arról, hogy jógázni nem azt jelenti, hogy meg tudod érinteni a lábujjadat.
Kiderült, hogy szerinte Udvarhely miért olyan, mint egy másik bolygó, és hogy bár elment a világ végére érte, a hivatása végig ott volt a kezében.
Rengeteg fiatal külföldre megy szerencsét próbálni, de inkább nyugatra veszik az irányt. Te miért mentél éppen Dubajba fitneszedzőnek?
Egyetem után gondolkodtam, hogy mi legyen, és mivel harmadikos korom óta balettoztam, majd írtáncoltam, szerettem volna visszatérni a tánchoz. Ezért elvégeztem egy kurzust, hogy tarthassak egyféle fitness-balettes, majd aerobic órákat. Az elején nagyon nehéz volt románul megtartani ezeket Kolozsváron, úgy éreztem, az emberek nem befogadóak, nehezen ment a román, ez egy jó nagy gátlás volt. Több mint egy évet mégis dolgoztam fitneszoktatóként egy kolozsvári hotelben, ahol az egyik menedzserem dolgozott már Katarban személyi edzőként.
Mondtam neki, hogy én szeretnék menni Dubajba. Egy képet sem láttam azelőtt Dubajról, nem tudtam, milyenek az ottani emberek, kik élnek ott, csak tudtam, hogy jó kell legyen. Úgy jelentkeztem a hotelbe, hogy nem is hirdettek semmilyen állást. Tartottak egy interjút, amelynek a végén azt mondták, hogy nincs benne a költségvetésükben, hogy még egy embert felvegyenek, de majd jeleznek. Április elsején volt az interjú, húsvétkor szóltak, hogy augusztusban mehetek. Egy örökkévalóságnak tűnt az a pár hónap, féltem is az indulástól.
Milyen volt megérkezni egy teljesen más világba?
Mielőtt elmentem, körülbelül egy hétig sírtam, de nem tudtam, hogy miért. Féltem, hogy le fog zuhanni a repülő. Azelőtt soha nem repültem, azt sem tudtam, mikor kell átmenni a repülőtéren a kapuknál, mikor kinek kell megmutatni az útlevelet. Amikor kiszálltunk a gépből, akkor azt éreztem, hogy “úristen, hova jöttem?”. Augusztus a legmelegebb hónap, forró, párás volt a levegő.
A menedzserem várt a repülőtéren, és bár tényleg nem tudtam angolul jól beszélni, annyira mégis, hogy meg tudjam értetni magam és választ kapjak a kérdéseimre. Ott mindenki hozzá van szokva, hogy az emberek nagy része nem perfekt angol, de meg van adva a lehetőség, hogy fejlődj, magyarázd el, amit akarsz, meg fognak érteni. Ez hatalmas segítség volt.
Hogy sikerült alkalmazkodni az ottani életformához?
Az érkezésemtől kezdve minden megváltozott, nem voltak anyagi gondjaim. Volt egy saját szobám, ahonnan 50 méterre felvett a busz, ami elvitt munkába. Dubaj egy nagyon kényelmes hely, ahol az ember könnyen feltalálja magát. Odamész, és nem vagy idegen. Persze adott az arab kultúra, de nagyon kevés az arab ember. Rengeteg a külföldi, a világ minden tájáról. Nagyon sok íratlan szabály van, de mégis Dubaj az a hely, ahol azt csinálsz, amit akarsz.
Melyek ezek a szabályok?
Például az öltözködés, rövidnadrágban nem mész csak úgy munkába. Ha turista vagy, bármit szabad, de munkásként a vízumodat bármelyik percben visszavonhatják. Én a bevásárlóközpontban sem éreztem jól magam rövid ruhákban, mert voltak, akik megnéztek, még ha nem is szóltak semmit. Másfelől pedig nem is volt kényelmes, mert az épületekben 15-20 fok volt az erős légkondi miatt, míg kint 40. Erre mindig rá kellett készülni.
Nem arra van kitalálva Dubaj, hogy gyalog sétálgass bárhová, járdák sincsenek kialakítva, akkor még bicikliutak sem voltak. Ha esik, akkor térdig érő víz van, és sok a baleset, mert az emberek nincsenek hozzászokva, hogy ablaktörlőt kell kapcsolni.
Mennyire reális az a luxus, amit itthon a tévében látunk? És milyenek az arabok?
Teljesen az. Ahol én dolgoztam, a spa-ban egy éves bérlet körülbelül 15 ezer lejbe került. És az ottaniak ezt úgy mellékesen kifizetik, majd vagy kihasználják, vagy nem. Ez nekik semmi.
Az arabok valamit nagyon jól csinálnak. Felépítenek maguknak egy birodalmat és jól élnek. Nem kétkezi munkából nyilván, inkább irányítanak, és ebben tényleg jók. Akik vezető pozícióban dolgoznak az arabok mellett, azok a nyugat-európaiak. A Fülöp-szigetekiek azok, akik minden recepción ott vannak, a takarítók általában Indiából, Bangladesből, Nepálból érkeznek. Személyi edzők mindenhonnan jönnek, de sokan vannak Kelet-Európából, és meg vannak becsülve.
Az arabok nagylelkűek is tudnak lenni. Amikor dolgozni kezdtem, voltak kliensek, akik csak azért, mert tudták, hogy új vagyok és azért jöttem, hogy pénzt keressek, vagy csak üdvözölni akartak, mindig adtak borravalót. Amikor a legelső ilyen szituációban voltam, azt hittem, hogy a bácsi biztos elnézte, túl sok pénzt adott. Gondolkodtam, hogy visszaadjam-e. Meg is kérdeztem valakit erről, aki mondta, nehogy visszaadjam, mert azzal megsértem. Ő pontosan tudja, hogy mennyit akart adni. Sok időbe telt, amíg megtanultam ezt elfogadni, és hogy nem azért adják, mert valamit elvárnak cserébe. Nekik ennél sokkal több van, tényleg semmiség. Nem számít, hogy férfi vagy, vagy nő, ha segíteni akarnak, segítenek.
Milyen volt ezt megtapasztalni a kolozsvári egyetemista élet után?
Fel se tudtam fogni, amikor megkaptam az első fél fizetésemet, ami több volt, mint az itthoni egész havi. Egy adott pontig ez jó volt, de az ember átesik a ló túloldalára, és akkor is vásárol, ha semmi szüksége nincs rá.
Volt, amikor éreztem, hogy ez az, ami által tudom kezelni a magányt. Voltak barátaim, de teljesen más munkaprogramban dolgoztunk, ritkán találkoztunk. Az elején hatott a vásárlás, de utána elveszett ennek a varázsa. A pénz nem a megoldás, Dubaj nem a megoldás.
Ezért jöttél el?
Ott voltam másfél évig, az jó volt. De egy adott ponton azt mondták, hogy krízis van Dubajban, az alapfizetésem megmaradt, de a százalékokból visszavágtak. Hát persze, rosszulesett. Nagyon sokat dolgoztunk, sokszor nem is vettük ki a hat szabadnapot egy hónapban. Úgy voltam vele, ha már eljöttem dolgozni, legyen látszata.
Sokat stresszeltem, kb. 10 kilót híztam, senkivel nem volt kedvem beszélgetni, a főnökömmel mindig veszekedtem, a kollegáim kihasználtak, mert én voltam az egyetlen, akinek nem volt családja, ezért mindig én helyettesítettem őket, nem tudtam kialudni magam. Elvégeztem egy személyi edző tanfolyamot is ott, de amikor megkaptam a diplomámat, azt éreztem, hogy nem akarom ezt tovább csinálni.
Mit csináltál konkrétan, hogy nézett ki egy napod?
Reggel fél 5-kor keltem, elmentem munkába, megtartottam az edzéseket, közben kellett figyelni arra, hogy legyen elég törülköző meg víz kitéve, a gépek tiszták legyenek, voltak csoportos órák, azokra össze kellett írni a jelentkezőket stb. Ha nem jött senki, akkor is ugyanúgy be kellett mennem és biztosítanom kellett, hogy a vendégeknek mindenük meglegyen.
Volt olyan kliensem, egy iraki nő, akinek nagyon szigorú volt a férje. Vele általában zárt helyen, egy stúdióban edzettünk, aminek kötelező módon be kellett zárnom az ajtaját. Első alkalommal a férje is bejött, és benézett minden sarokba. Ő mondta, hogy két kislánya van, az egyik nemsokára abba a korba kerül, hogy az apja kötelezni fogja, hogy kendőt tegyen a fejére, és ez neki mennyire rosszul esik, mert az ő apja nem volt ilyen szigorú. Viszont vannak olyanok is, akik saját ambícióból hordják és le nem tennék a kendőt.
Érdekes volt, hogy a klienseimmel nagyon jó baráti viszonyt tudtam kialakítani. A bizalmasuk voltam, nagyon sok mindent elmondtak nekem, és én nagyon szerettem meghallgatni őket. Így megtanultam angolul is, általuk betekintést nyertem abba, hogy hogyan is működik ez az egész gazdag élet Dubajban. Volt olyan kliensem, aki egy adott ponton megmondta, hogy ő nem is akar edzeni, ő azért jön, hogy beszélgessünk és meghallgassam.
Dubaj kívülről jól néz ki, de ha megnézed a cukormáz alatt, akkor kiderül, hogy rengeteg boldogtalan ember van ott. És miért? A kényelem miatt, a megalkuvás miatt. Azért maradnak benne házasságokban, mert a másik jól keres, és így Dubajban élhetnek, nem kell semmit csinálniuk, vagy csak mert a gyerekeik ott vannak. Nagyon sok kifogás van.
Ott tartottunk, hogy el szerettél volna jönni.
Stresszes voltam, nem tudtam eleget aludni, nagyon negatív voltam, és akkor eldöntöttem, hogy én jógát akarok tanulni, hátha kicsit le tudnék nyugodni. Megnéztem a felhozatalt a jógaképzésekre ott, Dubajban, de mint minden más, ez is jó drága volt. Úgy döntöttem, ha végzek valamit, akkor azt Indiában fogom tenni, onnan úgysincs olyan messze.
Egyszerűen a Google keresőjébe írtam be, és az első iskolába jelentkeztem, amelyik válaszolt a levelemre. Felmondtam a hotelben, bár nehezen engedett el a menedzser, ledolgoztam az utolsó napjaimat és egyszer csak azon kaptam magam, hogy úton vagyok Indiába. Aki már járt ott, azt mondta, számítsak arra, hogy tyúkokat fognak mellettem tartani a repülőn. De végül minden rendben volt, ez volt az első luxusrepülésem. Nagyon jól választottam iskolát, gondunkat viselték, nagyon sokat tanultam, a legjobb dolog volt, ami történhetett.
Mesélj a helyről és a kuzusról!
A hely neve Dharamshala volt, északon található, közel Tibethez, reggel az ablakból a Himaláját láttam. Egy hotelféleségben laktunk, indiai szinten volt vagy háromcsillagos, de nem tudom, hogy valaha kimosták-e az ágyneműket. Elég régi épület volt, néha bejöttek a gyíkok, de volt külön fürdőm, ágyam, tévém, adtak kaját, életemben először akkor nem ettem egy hónapig húst.
Reggel 6-7 kor indult a program. Nagyon az alapoktól kezdtük, megtanultuk, hogy kell állni a lábunkon, és erre ráment két nap. Volt filozófia, meditáltunk sokat.
Az első néhány napban úgy nézett ki a meditáció, hogy feltettek valami zenét, és kellett rá táncolni. Az elején persze kínos volt, mint egy sulibuliban, aztán mondta a tanár, hogy csukott szemmel táncoljunk. Akkor persze mindenki jobban elengedte magát, azt sem tudtuk pontosan, hol vagyunk. Aztán pár nap után azt mondta a tanár, hogy na, most nyissátok ki a szemeteket, és folytassátok. Nagy kacagás tört ki, de akkor már kezdett kialakulni a bizalom, nagyon beleéltük magunkat.
Tanultunk légzésgyakorlatokat is, például a “humming bee”, vagyis méhecske légzést. Beszívod a levegőt és kilégzésnél olyan hangot adsz ki, mintha méhecske lennél. Ez a csakrákra jó hatással van, rezeg az egész fejed, aktiválódik minden.
Nem volt idegen neked ez a mentalitás vagy a jóga spirituális része?
A csakráknak valójában közük van az anatómiához, mindegyiket egy hormonal vagy nyirokrendszerrel azonosítják. Minden kultúrában megvannak ezek, csak másképp hívják. Azelőtt ilyesmit nem is tanultam, de jó volt, hogy támogatták a más gondolkodásmódokat, a spiritualitást.
Feküdtünk a hátunkon, a karjaink oldalt széttárva, és kilégzéskor közelítettük őket egymáshoz, majd vissza. Körülbelül egy órán át így mozgattam a kezeimet, és nem fáradtam el. Egy olyan energia keletkezett a kezeim között, amilyent még nem éreztem, furcsa is erről beszélni. Csak érzed, hogy ott van valami, hogy él, meleg, és akarod, még, még, még.
Volt olyan is, hogy meditáció alatt elaludtam. Persze, jót aludtam, de nem az lett volna a lényege, hanem a jelenlét, a tudatosság, hogy a gondolataid ne vigyenek el a jövőbe, vagy a múltba, hanem megéld, ami éppen ott van. Ha rossz, akkor is.
A jóga sokkal több, mint egy sport. Ezért helytelen megfogalmazás, ha valaki azt mondja, elmegyek jógázni. Összesen nyolc területre lehet lebontani, ami kb. úgy épül fel, mint a tíz parancsolat, csak mélyebbre megy. Míg a tízparancsolat elmondja, hogy mit ne csinálj, addig a jóga megpróbál irányt mutatni, hogy mit csinálj.
A mozgás részét Asana-nak hívják, nagyon sokan azt hiszik, hogy ebből áll az egész, hogy nemsokára meg fogom tudni érinteni a lábujjaimat. Ez a könnyű része. Azon kívül, hogy tudatosak legyünk, hozzátartozik, hogy ne ártsunk se magunknak, se másnak, se a természetnek. Vagy, hogy tanuljunk a jógáról, a civilizációról, a kultúráról, ami hozzá kötődik, felkészítsük magunkat arra, hogy tudjunk meditálni. Az is egyike a nyolc résznek.
Néha én is meglepődöm, hogy mennyire szenvedéllyel tudok beszélni a jógáról. Amikor vége lett a kurzusnak, visszarepültem Dubajba, ahol találkoztam egy barátommal. Ő egyfolytában babrálta a telefonját, nézelődött, nem volt jelen. Mondtam, hogy ember, itt vagyok veled, nem tudom, mikor fogunk még találkozni, figyelj ide rám. Akkor volt az első alkalom, hogy elmondtam neki ezt az egészet. Hogy az emberi elme olyan, mint egy majom, ugrál ágról ágra, nem tudja egy percig a teljes figyelmét irányítani valamire. A filozófia órákon erről beszéltünk végig, de nekem annyira kínai volt, majdnem elaludtam minden egyes alkalommal. Mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok ott, nem értem, nem érdekel, de egy hónap múlva a tudatalattimból minden előjött, és elmondtam ennek az embernek.
Hogyan tudtad beépíteni ezt a saját életedbe?
Az egész életemnek új irányt adott. Amikor Indiából hazajöttem, tudtam, hogy egy hatalmas lépés volt, és azóta is folyamatosan megnyilvánul az életemben ez. Hiába, hogy a dolgok hetven százalékát ugyanúgy csináltam, mint azelőtt, veszekedtem a szüleimmel, vagy ugyanolyan naiv voltam, és hagytam, hogy sokan kihasználjanak, vagy nem tudtam kiállni magamért. Ezek most is jelen vannak, de tudatosítani kell: igen, ez történik, és minden lépéssel arra kell törekedni, hogy majd egyszer eljussak arra a szintre, hogy másképp legyen.
A kurzus után tanítottam is jógát, de erről teljesen lemondtam már, mert úgy érzem, abban a pillanatban, hogy kezdek másokat tanítani, elvesztem a kapcsolatot azzal, ami az én jógám. Akkor már nem akarok felkelni, és jógázni csak úgy magamnak. Nem éri meg az egész pénz, hogy a stabilitásomat elveszítsem.
Mi történt, miután visszajöttél?
Akkor jött a masszázs. Gyerekkoromban is volt egy ilyen elképzelésem, hogy masszírozni fogok. Utánanéztem, hogy hol lehet itthon tanulni, találtam egy jó sulit Brassóban, majd egy thai masszázs tanfolyamot Budapesten, és azóta ezzel foglalkozom. Igaz, volt egy időszak, amíg elmentem a Maldív-szigetekre jógát oktatni, mert úgy gondoltam, hogy a masszázs túl könnyű, azáltal nem lépek ki a komfortzónámból. Aztán rájöttem, hogy az nekem nagyon nem való.
Mi volt a gond a Maldív-szigeteken? Az is földi paradicsomnak tűnik.
Azelőtt még elmentem egy hajóra dolgozni, 9 hónapos szerződés lett volna, de csak hat hétig maradtam, időpocsékolás volt. Onnan hazatérve gondolkodtam, hogy mihez kezdjek magammal, még szerettem volna valahová menni, így jött képbe a Maldív-szigetek. Mindenki azt mondta, hogy ott olyan szép, most legalább néztem képeket előzőleg a helyről.
Hát mi lehet annál jobb, mint a tengerparton jógázni, szabadidőben úszkálni, búvárkodni, ott az a sok jó kaja, csak nem lehet annyira stresszes egy ilyen helyen dolgozni. Na, ezekben mind tévedtem.
Igazából nem lett volna olyan rossz, de a menedzserem nem bírt engem, sokat kötekedett. Az interjún megegyeztünk dolgokat, amikor odaértem, mégis másképp volt. A klienseim értékelték a munkámat, de rájöttem, hogy nem ez az, amit kell csinálnom. Hamar meguntam, elvesztettem mindenféle motivációmat, 4 és fél hónap után hazajöttem.
Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, de azt tudtam, hogy a jógaoktatásról lemondok. Visszatértem a masszázshoz, és nem bántam meg. Ez az, amit szeretek csinálni, ki tudom élni magam, végre megtaláltam, hogyan tudok valamit segíteni az embereken.
Miért is jöttél éppen Udvarhelyre?
Édesapám udvarhelyi, miután elvégeztem a sulit Csíkszeredában, ők vissza is költöztek. Én közelebb akartam lenni hozzájuk, és ezt nem is bántam meg, de most már tudom, hogy nekem nem ez a város a jövő.
Ha valahol le kell telepednem, akkor az Brassó lesz, és ott van az embernek kiadása. Erre próbálok felkészülni úgy, hogy elmegyek egy téli szezonra Ausztriába dolgozni. Most már tudom, hogy mit szeretnék csinálni, és tudom, hogy erre Brassóban van igény. Eddig csak ott tudtam bebizonyítani ebben az országban, hogy lehet úgy dolgozni, hogy nem ölöm meg magam munkával, mégis a hónap végén meg vagyok elégedve. Itt Udvarhelyen lett fizetésem, de másra nem is volt időm, csak dolgozni. A pénz sokat ér, de nem éri meg az egészségemet. Most már értékelem a szabadidőmet és tudom, hogy sokra van szükségem.
A munkát leszámítva, milyen volt udvarhelyinek lenni?
Jó emberekkel is találkoztam itt, de úgy érzem, hogy ez talán nem elég ahhoz, hogy fejlődni tudjak, és nem érzem magam biztonságban anyagilag. Hiányzik a stabilitás, és mivel egyedül tartom fenn magam, ez nagyon fontos lenne.
Udvarhely egy burok, és egy teljesen más bolygó. Itt nincsen tömegközlekedés, amivel el tudnál jutni más városokba. Az egyetlen hely, ahová könnyedén el lehet jutni, az Budapest. Ha Brassóba akarok menni, az 4 óra buszozásba kerül. Bizonyára van politikai meg társadalmi oka, hogy ez a hely kicsit olyan, mint egy sziget, itt az emberek jól vannak, büszkék magukra, de nem tudják, hogy mi történik a burkon kívül.