Tudom, hogy mindenkinek elege van már az Úz-völgyéből, mindenütt az folyik. Sajnos, a múlt csütörtöki események után akkora volt a pörgés, hogy nem volt időm összerakni a képriportot. Most így higgadtan, tét nélkül, elmesélem, hogyan telt az a délután, ami azért jóval több volt egy temetőkapu-szétverésnél.
Egy picit bővebben mesélem el, részben azok kedvéért, akik nem ismerik az előzményeket, részben román barátaim kedvéért, akik, úgy érzem, még mindig nem tudják átérezni, hogy milyen ezt az ügyet kisebbségi szemszögből látni, nem az uralkodó nemzet szemszögéből.
Nosza, hadd nézzük meg, miért is gyűltünk itt össze. Van itt egy temető. Ez a fotó a temetőről tavaly ősszel készült, még a botrány kitörése előtt. Akkor még ez egy olyan haditemető volt, amelyet a magyarok tartottak magukénak, ők ápolták, ők gondozták.
Nekem van egy alapelvem, nem hiszek a mások által lejegyzett történelemben, mert a történelemírás az egyik leghamisabb dolog a világon. Abban hiszek csak, amit saját szememmel látok. Ezért, függetlenül attól, hogy most ki milyen bizonyítékokat hoz, hogy hány halottja van itt, és száz évvel ezelőtt hány keresztje volt itt, nem tudok hinni senkinek. Csak azt tudom leírni, hogy egy magyar közösségnek (nem merem azt mondani, hogy az összmagyarságnak, hanem csak egy pár tíz, maximum pár száz vagy ezer embernek) fontos volt ez a temető, és gondozta. A románok közül senki nem érezte magáénak. Legalábbis az elmúlt néhány évtizedben.
Most hirtelen, valamilyen indíttatásból, valaki látott egy lehetőséget ebben a temetőben. Nem abban a pár száz gazdátlan, gondozatlan román haditemetőben, amelyik ebben az országban szanaszét hever, hanem pont ebben, amelyiknek megvolt a gazdája. Egyértelmű, hogy a cél a provokáció volt. Ismét megtámadtak minket. És ettől kezdve az ügy már nem azé a pár tíz, pár száz magyaré volt, aki eddig gondozta a temetőt, hanem minden magyar magáénak érezte.
Nagy sutyiban rittyentettek oda ötvenvalahány betonkeresztet, és egy beton emlékművet. Habár az is lehet, hogy nem annyira sutyiban, mert vannak (magyar) emberek, akik azt állítják, hogy (magyar) elöljáróink már több hónapja tudtak a dologról, csak kivárták a balhéval a kampányt. Mindegy, a lényeg, hogy megszületett a temetőben a román parcella, ami még így, újságírói szemmel nézve is vicces.
Egyrészt, mert ha tudják pontosan, hogy 149 halottjuk van itt, és név szerint ismerik őket, akkor miért 52 keresztet állítanak, „ismeretlen román hős” felirattal? Miért oda rakják, ahol éppen üres helyet találnak a temetőben, miért nem oda, ahova a hőseik el vannak temetve? Hogy lehet az, hogy rárakják a betonkereszteket olyan sírokra, amik a temető térképén úgy szerepelnek, mint magyar emberek sírjai, és lehet tudni név szerint, hogy kik nyugszanak ott? Hogy lehet az, hogy a román hősök jelenlegi parcellája kilóg a temető valamikori területéről? Kabaré.
A magyar sírokra rakott betonkeresztekre válaszul a magyarok mogyorófa kereszteket (képünkön középen) állítottak azokra a magyar sírokra, melyeket román beton tapos.
Aztán egy elsietett, át nem gondolt magánakció keretében néhány magyar szemeteszsákokat húzott a keresztekre. Azt állítják, hogy részben a magyar politikusok tehetetlensége ellen tiltakoztak így, kínjukban, ami hihető is, de a gesztus maga hatalmas ellenszenvet váltott ki a románokból, akiknek a kereszt sokkal fontosabb jelkép, mint nekünk.
A szemeteszsák-akció után egy másik átgondolatlan gesztus következett, a lezárás, a lakat. Az összefogás nevében három lakatot raktak a temetőkapura. Amiből aztán idővel egy lett. A lakat, a lezárás gondolata, amit ugyancsak kínjában talált ki az a néhány magyar, szintén nem volt egy szép gesztus, és nem ahhoz vezetett, amit szerettünk volna. Mert mit tennénk mi, magyarok, ha egy számunkra épp fontos helyet lezárnának előlünk lakattal? Harcolnánk a lakat ellen, ugye? Ők is ezt teszik. A lezárós gesztus súlyosságát fokozza, hogy Semjén Zsoltot beengedték a temetőbe a látogatási programon kívül, de most, egy napra rá a román koszorúzókat nem akarják.
Mi ez, ha nem etnikai alapú diszkriminálás, kérdik most a románok. Igazuk van? Nincs. Mert provokálni jönnek. S aki provokálni jön, ne hivatkozzon etikára, vagy jogaira. A provokáció nem alapvető emberi jog.
De ugyanakkor az is igaz, hogy nem volt szép a magyar politikust sem beengedni látogatási programon kívül. Ha szabály van, a béke nevében, akkor az mindenkinek legyen szabály, ne csak egyeseknek. Mert ha nem így van, az akkor ismét egy ellenséges gesztus. És sok apró ilyen ellenséges gesztusra épül ez az ügy, mindkét fél sorolja a másik fél által tett gerinctelenségeket, és nem jutunk sehova.
Az eszmefuttatást folytatom majd később, de egyelőre elég a sok dumából, jöjjön a kaland!
Csütörtök van, június 6., szép az idő, szép a táj, Úz-völgye felé tartunk. Az úthenger dolgozik a völgyben, gréder barátja társaságában, hogy minél könnyebben ki tudjanak jutni majd a megyei tanács által meghirdetett élőlánchoz az emberek. Így, ha más haszna nem is lesz ennek a botránynak, de annyi biztos igen, hogy egy kicsit helyrepofozzák az utat errefelé.
Sajnos, még nem értek le a javításokkal a temetőig, egy darabon még megkóstoljuk a sarat. Az igazság az, hogy Hargita megye magáénak tartja ezt a helyet, de az elmúlt évtizedekben nem nagyon látszott ez meg az út minőségén. Voltam már úgy errefelé, hogy térdig érő sáron és küszöbön felül érő pocsolyákon kellett keresztülhajózni az autóval, mikor pedig fél év múlva ki kellett cseréltetnem a csapágyakat a kerekeknél, akkor az autószerelő megkérdezte, hogy „hol mentél te ekkora vízben, hogy ezekbe befolyt?” Mondjuk, az út Moldva felőli részén sem nagyon látható, hogy valami mást is szeretnének itt, mint botrányt.
Ezt a völgyet az elmúlt időszakban mindkét fél csak kihasználta. Egyik ismerősöm felhívott a napokban, s megkérdezte: „mikor az erőmű csövét átvitték a magyar katonai tömegsíron, akkor Borboly miért nem volt felháborodva, akkor miért nem akart élőláncot?”
A temető körül már dugig van hatóságokkal, rendőrök, csendőrök minden zugban, minden fa alatt. Szegény csendőrök két órát kínlódnak, próbálnak jelet találni, de nem sikerül. Átállnak háromszor más-más helyre, de hiába. „Cam slab” – mondja nagy szomorúan a szaki, mikor kérdem, hogy milyen a jel, és átérzem a fájdalmat, ami őt és megyei vezérünket gyötri az élő közvetítés meghiúsulása miatt. Mit ér egy ilyen esemény élő közvetítés nélkül?
Pipál a hegy, és odalent a panziószerű épület (a továbbiakban panzió) udvarán pipál a három nagy üst is, amiben a megyei tanácsok és meghívottaik harci ebédje rotyog. Evés-ivással egybekötött megyei tanácsülést fog itt tartani Kovászna megye tanácsa, és csatlakoznak hozzá a házigazdák is, Hargitáék. Plusz a környék polgármestereiből, alpolgármestereiből és helyi kis politikusaiból, aki el tudott jönni.
A panzió udvarán nagy a dínomdánom, kint a temető előtt is gyülekezik néhány ember, zászlókkal, elszántsággal, és csodálkozással. Csodálkozással, hogy ilyen kevesen vagyunk. A szervezés lehetett volna jobb is, veti fel egy Kovászna megyei résztvevő, önkéntes élőláncszem. A többi jelenlévő, mind a tizenöt-húsz, hasonlóan érez. Vajon, tudják-e már, hogy a szomszédban több száz magyarabb magyar gyűjti az erőt a gulyásos kondérok körül és nincs ok aggodalomra?
Udvarhelyi arcokat is látni a hatalmas tömegben, ők sem olyan lelkesek, mint szoktak lenni, de fenyőfa-pártos feliratú, narancssárga, pozitív kisugárzású esőkabátjuk nagyot hajít az esőfenyegette rendezvény kókadó optimizmusán.
Húsz perccel a meghirdetett időpont előtt kivonul a székely hadsereg a helyszínre. Közben a tárogató szomorúan fújja, hogy „Kossuth Lajos, azt üzente”. Olyan igazi harci hangulat van, mint a háborúban, annyi különbséggel, hogy mindenki jól van lakva, mindenki aránylag jól van öltözve, még senki nem fázik, senkinek nincs halálfélelme, mert senki sem tudja, mi fog következni. Van, akinek a szeme is csillog, nem csak a harci vágytól, hanem a bográcsos utáni szíverősítőtől.
Erre picit rágörcsöl a román média egy része, amely eddig azzal volt elfoglalva, hogy bezzeg egy iskolásbusszal is hoztak tüntetőket, ami törvénytelen. Most azt nézik, hogy ni, egyik-másik élőláncos haláltáncos alkoholból picit túllőtt a célon. Ezt úgy bezzeg-szerűen próbálják dokumentálni, szegényeknek még fogalmuk sincs, hogy a románok majd milyen állapotban fognak érkezni a rendezvényre.
Érdekes, hogy a román újságírók és úgy általában a román emberek hogyan viszonyulnak az ügyhöz, s mi hogyan viszonyulunk hozzájuk.
Persze, minden magyar tudja, hogy a románok kezdték ezt a balhét. És azt is tudjuk, hogy évtizedek óta ilyen apró balhékkal, történelemhamisítással, elnyomással, jogaink megvonásával, iskoláink ellehetetlenítésével, „menjetek haza Magyarországra, ha nem tetszik” jellegű mocsokságokkal nyúznak minket folyamatosan. Ezért vagyunk frusztrált kisebbségiek.
Kikérik maguknak, hogy Románia egy civilizált ország, ahol tiszteletben tartják a kisebbségek jogait, sőt, teszik hozzá, még túl sok jogot is adtak nekünk. Amit mi teljesen másképp látunk, másképp élünk meg. Mert hiába a nagy duma, a valóságban nem tartanak tiszteletben semmit. S amit ma tiszteletben tartanak, holnap nem. Száz meg száz sérelmünket tudnánk sorolni, de ők úgysem hallgatnának meg, mert ők is száz meg száz sérelmüket sorolnák.
Gazda Árpi megpróbálja itt az egyik nemzetibe öltözött, rózsát markolgató úriembernek elmagyarázni, hogy hogyan is van ez a temető, mutatja az alaprajzát, magyar parcella, német parcella, számok így, számok úgy. Egyszer csak az elkezdi mondani, hogy valamelyik közeli városban van egy orosz haditemető, amit milyen szépen karbantartanak a románok. Csak nyomja és nyomja. Árpi egy idő után ledermed, és hagyja, hogy az illető csak mondja. Felesleges itt észérvekkel jönni. Teljesen elbeszélünk egymás mellett. Mindenikünknek megvan az igaza, csak egyetértés nincs.
Zuhog az eső. A sorfal kialakul valahogy. Politikusaink, a pártok képviselői állnak a kapunál, ők a lakat az élőláncon. Gyönyörű magyar összefogás van. Egyik oldalon a fáradt Néppárt, másik oldalon a Magyar narancs Polgári Párt, s előttük a délceg Szövetség, az erdélyi magyarság örökös érdekképviselője, mindnyájan egy ernyő alatt. Áznak. Nem nagyon látok papokat itt a kapuban, és a civilek képviselői sem tolakodnak annyian, mint a pártok emberei. A szervezést is inkább a politikusok bonyolították.
Tudom, hogy egyeseknek fontos, hogy hányan voltak az élőláncban, szerintem jobb, ha nem erőltetjük a számháborút. Van, aki 1000 fölötti emberről beszél, van, aki csak 300-at látott. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nem volt egy túl erős érdeklődés a rendezvény iránt, a résztvevők többsége a politikusok gulyásos csapatából került ki. A nem gulyásosok közül vannak, akik vádolják őket, hogy rossz volt a szervezés meg a népszerűsítés, én nem vagyok biztos abban, hogy a szervezésben kell keresni a hibát. Ez csak a felszín, maga a baj sokkal mélyebb.
Az Úz-völgyi történet első számú rákfenéje, hogy valaki, vagy valakik kisajátították. Az összefogás nevében sajátították ki. És ezt a vádat nem csak úgy kihajítom a semmibe, hanem alá is támasztom.
Volt ugye a nagy összefogás, amikor a csíkszentmártoni hittanteremben az ügyet jelző civilek, az egyházak és a politikusok összefogtak, hogy ezentúl együtt dolgoznak az ügyben. Ezt még aznap este kollégám, aki nagyon rajta volt az ügyön, megírta, megkérdezve a legérintettebb civilt.
Másnap reggel korán ez meg is jelent az oldalon, és akkor kezdődött a kálvária. A politikum kérésére le akarták szedetni az anyagot az oldalunkról, hogy ő legyen az első, aki kijön a hírrel. Mert ha nem ő az első, akkor ezután nem támogatja az ügyet. Zsarolás, a lehető legprimitívebb formában. Eddig tartott az összefogás, estétől reggelig. Ha nem Borboly nyilatkozik, akkor már nincs összefogás. Aztán nem sikerült leszedetniük tőlünk a hírt, a megyei tanács kinyomta a saját közleményét, egy képpel, amin Borboly Csaba magyaráz mindenkinek, ő irányítja a dolgokat. A hős.
Eszembe jutott az a cikk, amiben négy elnöki fotós képein keresztül látjuk, hogyan próbálja mindenki az eseményt úgy bemutatni, hogy a saját elnöke legyen az, aki uralja a helyzetet. Trump, Merkel, Macron, Trudeau fotósai. Érdekes a cikk, ajánlom megnézni, itt a linkje.
Na, itt nálunk egyszerűbb a helyzet, mert gyakorlatilag egy politikus, vagy egy párt verseng ellenfél nélkül, de annyira, hogy a könyökétől senki másnak nincs helye a környéken.
Ezt a látszatösszefogást követte egy másik Úz-völgyi rendezvény, ahova összegyűjtötték a magyarságot imádkozni, meghívtak papokat, meghívtak mindenkit, s ott a helyszínen derült ki, hogy ugyanaz a főszereplő teljesen át szeretné írni a rendezvény programját a saját pillanatnyi érdekei alapján. Aztán nem jött össze neki.
Nem vagyok még túl vén, de azért már hallottam párszor életemben ezt az „összefogás” szót. És minden egyes alkalommal az lett a vége, hogy valaki az összefogók közül megpróbált visszaélni ezzel az összefogással, megpróbálta kisajátítani az összefogást. Valaki, aki éppen ÉN-szindrómában szenved.
Ez a magyar élőlánc egy újabb hangzatos esemény, aminek nehéz megérteni a hasznát, azon kívül, hogy valakik játsszák a hőst. Egy falat próbálunk megvédeni, kívülről, úgy hogy a fal egynegyedét sem tudjuk lefedni élőlánccal. Én értem, hogy rég nem volt háború, és vezetőink nem jártasak ilyen stratégiákban, de éppen ennyire nem? Nem olvastak Egri csillagokat?
Vagy nem is akarjuk megvédeni a temetőt, csak játszani akarjuk az áldozatot, akit imádkozás közben lemészárolnak? Annak meg mi értelme? Ki fog megsajnálni minket? A magyarok? Ők már rég sajnálnak. A románok? Nem! Nyugat? Mit érdekli ez a nyugatot? Elolvassák, hogy mi történt, s élnek tovább a saját problémáikkal, nem hiányzik nekik még a mi bajunk is. Kelet? Isten őrizzen attól, hogy Kelet akarjon minket megvédeni, mert akkor még nagyobb bajban leszünk. Szóval akkor kit akarunk meghatni az áldozatunkkal? Valaha a történelem során védett meg minket valaki is?
Nyilván, arról nem illik beszélni, hogy tévedések sorozatát követjük el. Mert ha megszólalsz, akkor áruló vagy, aki a nagy magyar összefogás ellen dolgozik. Ha igazi magyar vagy, hallgatsz. S hagyod, hogy az nyilatkozzon, aki maga az összefogás. Ha ki mered nyitni a szádat, ne csodálkozz, ha kizárnak valamelyik osszefogás-alapú Facebook-csoportból.
Azon se csodálkozz, ha édesanyád, aki egyébként nem olvassa, amit írsz, naponta többször felhív, hogy édes fiam, ezt ne csináld, ne tedd ki magad a támadásoknak az igazság kedvéért, mert téged senki nem fog megvédeni. Honnan tudja, hogy mit csinálok? Onnan, hogy mindig kerül néhány hűséges pártkatona, akinek ki lehet adni, hogy az ember családját zaklassa azzal, hogy a gyereke áruló, hogy a gyereke veszélyben van, hogy akármi, ami fáj annak az apának, anyának, feleségnek, gyermeknek, akit rá lehet uszítani arra, aki veszélyezteti ezt a kamu-összefogást.
Amíg mi odafent a temetőnél élőláncozunk, addig százötven méterrel lennebb kezd gyűlni a román tábor. Ők azért jöttek, hogy megkoszorúzzák a frissen épített emlékművüket. Elegáns, kifogástalanul öltözött nemzeti érzelmű úriembereket találunk ebben a táborban, és…
… és húszszor annyi hullarészeget. Buli van, üvölt a zene, az emberek táncolnak, sírnak, üvöltöznek. A fájdalom üvöltve, időnként könnyekkel tör ki belőlük. A fájdalom, hogy nem mehetnek be a saját temetőjükbe, a saját hőseikhez. Hogy őseik földjén ilyen megtörténhet.
A képen látható embernek még könnyek is gurulnak végig az arcán fájdalmában. Ha megkérded őket, hányszor jártak ebben a temetőben, őseik sírjainál, egyik sem volt még itt. Kivéve azt az EP-képviselőjelöltet, aki egyszer már volt itt, a választási kampányban, s eljátszotta, hogy megverték.
A románok még csak olyan kétszázan lehetnek, és két koszorújuk van. Az egyikbe keményen kapaszkodik a két képpel fentebbi zászlópalástos szuperhős, a másik körbejár. Egy részeg a kezembe nyomja a vándorkoszorút. Kérdem, mit csináljak vele. „Ţine-o şi tu, dacă eşti român!” Azaz tartsam én is, ha román vagyok. Mire elmondanám neki, hogy nem vagyok román, elhúz. Na, zsákmányoltam egy koszorút.
Elindulok a koszorúval a temető felé. Az első két csendőri ellenőrzőponton lazán átmegyek, mondva, hogy a sajtótól vagyok. A harmadik pontnál visszafordítanak. Nem lehet román koszorúval odamenni a magyarokhoz, mondja a csendőr. Mi ez a diszkriminálás, kérdezhetném, ha valami EP-jelölt botrányhős lennék, de így csak értékelem, hogy végzi a dolgát.
Visszafordulok, kérdem a magyar sajtósoktól, van-e valami jó ötletük, mit tehetünk a koszorúval. Hátha tudunk valami szemeteszsákoshoz hasonló jó nagy botrányt okozni. Senkinek nincs ötlete, semmi kreativitás nincs a sajtóban. Nándi kolléga, aki most furcsán néz ki, mert levágatta a hosszú haját, és később kéri, hogy írjam ide a nevét is, azt javasolja, hogy dugjam el gyorsan valamelyik csendőrségi duba mögé, hogy nehogy megverjenek a románok. Nem dugom el, inkább odaadom a sírós nagyszájú barátomnak.
Nagyon boldoggá tettem román testvéremet. Íme, hogy örül, hogy küldi a puszit, milyen boldog. A temetőig el sem engedi a koszorút.
Kezdődik a bonyodalom. A képen látható huncut úriember parlamenti képviselő. A PMP színeiben. Azt állítja magáról, hogy Korodinak jó barátja, ott ülnek egymás mellett. Most egy koszorúval vonul a magyar sorfal elé. Őt nem kérdezték a csendőrök, hogy hova jön a nagy koszorúval, neki szabad útja volt. Itt áll, és most keresi a sajtót, mert nyilatkozni szeretne, hogy bezzeg őt nem engedik be a temetőbe, ahol ősei nyugszanak, és ez felháborító. De meg sem próbált bemenni. Odamehetett volna a kapuhoz legalább, ahol pontosan barátja, Korodi képviselő álldogált többek között, és megpróbáljon bemenni, de nem. Köré gyűl a sajtó, és kezdődik a színház.
A képviselő kíséretében lévő egyenruhás pár mohón nyeli az elöljáró panaszkodó savait, amikor hirtelen rémülten fordulnak jobbra. Elindult lentről az ordibáló csőcselék.
Innen felgyorsulnak az események.
Érdekes, hogy mikor ideér a tömeg, akkor még arról van szó, hogy az út túloldalán tartják őket a csendőrök, a zöldövezeten. Legalábbis ezt mondják nekik a csendőrök, hogy az út szabadon kell, hogy maradjon, a zöld részen kell tartózkodni. Aztán hogy, hogy nem, egyre közelebb kerülnek hozzánk. A csendőrsorfal egyre húzódik hátrébb. Olyan pillanatokban is jönnek felénk, amikor abszolút nincs nyomás alatt a sorfal, amikor nem lökdösődnek a románok. Ez érthetetlen. Mikor a csendőrsorfal odaér a sánchoz, már egyértelmű, hogy itt a csendőrök arra játszanak, hogy össze fogják engedni a két félt, vagy legalább megfélemlítik a magyarokat, hogy könnyebben engedjenek.
Hiába van virág a kezedben, ha azt kiabálod, hogy anyád picsája, miközben a másik a Miatyánkat mondja.
A Miatyánk is egy-egy durva gesztus tud lenni a másik irányába, ezt itt nagyon érzem. Ha valaki akar tőled valamit, s te ahelyett, hogy szóba állnál vele, elnézel mellette és elkezded mondani a Miatyánkot, hogyan tudja ő tárgyalópartnernek érezni magát? Te lesátánoztad ezzel a gesztussal. S ha már úgyis sátánnak tartod, milyen imidzsbeli veszítenivalója van? Semmi. Itt, jelenleg a Miatyánk az egy fegyver, amit a másik fél felé tartunk. Ő úgy tudja, hogy ő csak be akar menni a temetőbe koszorúzni, hőseire megemlékezni, s hirtelen fegyvert szegeznek rá. És ez a fegyver, amit felé tartunk, könnyen elsülhet. Jó, mi tudjuk, hogy ez egy provokáció, és nekünk van igazunk, mikor meg akarjuk akadályozni, hogy a mi temetőnkben egy illegálisan megépített provokációs betonhalmazt felszenteljenek. De ők is úgy tudják, hogy nekik van igazuk, és mi megtámadtuk őket. Legalábbis a csőcselék úgy tudja.
Elkezdődik a durva lökdösődés. Ezek az emberek nem most lökdösődnek először életükben. Egy részük fővárosi focidrukker, ezt pólóik és tetkóik is jelzik. Nem túl durvák, nem is adják a maximumot magukból. A csendőrök sem adják a maximumot. Ez egy ilyen semmi himi-humi lökdösődés, nyomásgyakorlásként. Mindenki tudja, hogy ezt itt játsszák egy kicsit, s úgyis az lesz a vége, hogy a magyarok félreállnak a kapuból. S ha nem állnak félre, a csendőrök félreállítják őket. Ezt a magyarok is tudják. Még bent a panzióban kihirdette Tamás Sanyi, hogy ha csendőrök kérik, hogy álljanak félre, akkor félre kell állni.
Amit itt ma a csendőrök csinálnak, az egy vicc. Se egy pajzs, se egy gumibot, se egy lökdösődő arcába fújt csípős spray, semmi, ami lenyugtatta volna a hangulatot. Én láttam többször életemben csendőröket akcióban, és tudom, hogy mire képesek. Körülbelül tíz percbe került volna nekik, hogy ebből a tömegből kiemeljék a tíz fő lökdösődőt, berakják őket egy dubába, és bevigyék őket Csíkba leigazolni és megbüntetni. De semmi jele annak, hogy meg akarnák állítani ezt a bulit. Minek is állítanák meg, hisz nem történik semmi, amint a későbbi sajtóközleményből is kiderül.
Kevesebb, mint 100 méterre a temetőtől ott álldogálnak a maszkos rendőrök. Nyugodtan végignézték az egészet, zsebredugott kézzel. Nem volt szükség rájuk.
Amíg ezek ott kint finoman lökdösődnek, odabent a temetőben kezdenek megjelenni a zászlós románok. Egy gyerek zászlót lenget a műemlékre felmászva. Egy másik vagány legény megmássza a saját vadiúj, felavatatlan román keresztjüket. A csend őrei nem foglalkoznak velük. Vajon miért nem?
A temetőben meglesz a kritikus tömeg, kitörik a kaput. Véget ér ez a látványos, de felesleges színjáték, a csendőrök a politikusokat félreterelik a kapuból, azok mennek is, szó nélkül. Az egyetlen ember, aki hősiesen ellenáll, és a vérét is adná a temető védelmében, az Pityóka, a fehér bringasisakos ember, akit kétszer arcon is ütnek, teljesen feleslegesen. Az egyik ütése fenti felvételünkön 2:15-nél látszik, a kapuban álldogáló szakállas román úriember röviden behúz egyet neki. Egy óra múlva a csendőrség azt fogja nyilatkozni az országos hírügynökségnek, hogy „Pe timpul desfăşurării evenimentului de la cimitirul din Valea Uzului nu au existat violenţe”. Békés felavatás volt.
Még mindig nem értem, mi értelme volt magyar részről ennek a kapumegvédésnek. Ha ezt lehet annak nevezni. Beáll pár félős politikus a kapuba, majd kiáll onnan, mikor igazán megvédhetné. Ez egy ilyen szimbolikus neszesemmi. Ha nem akartuk megvédeni a kaput, és megakadályozni a felavatást, akkor minek jöttünk ide? Ha pedig meg akartuk védeni a kaput, akkor miért nem raktunk oda tíz kemény embert? Vagy ha nem is keményet, akkor legalább olyan bátrat, mint Pityóka. Nem hiszem el, hogy Székelyföldön nincs tíz olyan ember, aki tudna verekedni. Nem lehetett volna megkérni egy volt idegenlégióst, hogy szedjen össze egy olyan tízfős csapatot, hogy megvédjék a kaput, minden irányból? Vagy itt van Udvarhelyen Dobes, szerintem, ha összeszedné a barátait s a tanítványait, azon a kapun se ki, se be nem menne senki egy napig.
Csak valamiért nem az volt a cél, hogy megvédjük a kaput, hanem az, hogy valakik hősként szerepeljenek a kapuban pár percig. Mindig csak ők, mindent csak ők. Eljátsszuk a kapuvédőt, de azért egy kis poftól is félünk. Az igazság velünk van, az Isten is velünk van, de félünk.
A betörés utáni pillanatok elég érdekesek. Feltűnik egy civilbe öltözött emberke, mintha szervező lenne. Tárt karokkal fogadja a kapuban a pópákat, a csendőröket lazán küldözgeti szerteszét. Szervezői státuszát, vagy legalábbis a kapubetörőkkel való azonosulását azzal bizonyítja, ahogy Horváth Anna is nagyon jól megfigyelte az Úz-völgye csoportban, hogy miután elküldi a csendőröket, hogy vigyázzanak a magyar keresztekre, hozzáteszi, hogy „să nu distrugem”. Nem azt mondja, hogy „să nu distrugă”.
Amint másnap kiderül, ezt az embert Cucoş-nak hívják, Carmen Dan belügyminiszter jobbkeze, volt országos csendőrparancsnok, most országos második, mert a tavaly augusztusban a diaszpóra nagy tüntetésén, Bukarestben, egy hatalmas botrányt okozott. Ugyancsak a fociszurkolókat vetette be, akiknek akkor az volt a szerepük, hogy megtámadják a csendőröket, hogy azok könnygázzal válaszolhassanak. Aztán könnygázzal úgy agyonfújatta a tüntetőket, hogy sokan kórházba kerültek.
A pópák, amint bejutottak a temetőbe, azonnal nekiállnak a szertartásnak, gépiesen nyomják, mint a gyorsvonat. Az illegális betonokat fel kell szentelni, amilyen gyorsan csak lehet. Egyikőjükön sem érződik a nyugodtság és a szentelés öröme, de van olyan is közöttük, aki tiszta ideg, és úgy izzad a stressztől, hogy két törülköző nem lenne elég, letörölni az arcáról az izzadtságot.
Imádom, mikor a migráncsos beszélgetések alkalmával egy-egy iszlámellenes hozzászóló felhozza, hogy a kereszténység nem egy hódító vallás. Nem?
Hál’Istennek, a betonokat sikerül felavatni, járjatok békével. Most már testvérek vagyunk, mert mindkettőnknek van parcellája ebben a szép nemzetközi temetőben, nem? Azért hihetetlen, hogy mit nem vagyunk képesek véghezvinni Krisztus nevében.
Nagy az öröm, testvéreink feltérképezik az új temetőjük magyar parcelláit is. Olyan szempontból fegyelmezettek, hogy nem állnak neki a magyar kereszteket bántani. A kis mogyorófakereszteket, amik a magyar halottak fölött fekvő román keresztek között voltak, már a betörés pillanatában kihajigálják, egyik-másikat az útra is.
A magyarok az úton picit arrébb vonulva szemlélik, hogy odabent a románok hogyan avatnak. Közben nyilatkozgatnak a sajtónak, hogy erkölcsi győzelmet arattak.
Tamás Sanyi megkíván magának egy letört kapulécet, mert azzal sokkal szimbolikusabban lehet nyilatkozni. Szól Kevendnek, az összefogás civil vezérének, hogy hozzon neki egyet. Ő nem hoz, mert nem a csicskája. Hozok én egy lécet neki.
Amint megjön a léc, ezek hirtelen bevágják magukat pózba, s tovább játsszák a hőst a kamerák előtt. Újra fogják építeni a kerítést, mondja a tanácselnök, nem gondolva arra, hogy esetleg a tüntetés szervezői megelőzik ebben őket, és másnap már jönnek is az előregyártott kerítéselemekkel a nyomokat eltüntetni.
Ezt a magyar hősködést és lazaságot még mindig nem érzem helyénvalónak. Nem arattunk itt semmiféle erkölcsi győzelmet, itt csak a butaság aratott győzelmet mindnyájunk felett. S a politikusaink főleg nem arattak semmiféle győzelmet.
Azt mondják minden választás előtt, hogy azért mennek Bukarestbe, hogy a magyarság ügyeit intézni tudják. De mikor egy-egy konkrét ügy van, amit intézni kellene, azt az évente egy, vagy kétévente egy botrányt, akkor kiderül, hogy nem tudják intézni. Hónapokon keresztül próbálkoznak, s nem megy. Lásd az utóbbi időben a vásárhelyi iskolabotrányt, az orvosi egyetem ügyét vagy most ezt a temetőügyet. Támogatják a kormánypártot ezernyi rosszban, a korrupció legalizálásától kezdve az ország teljes kicsinálásáig, s mikor egy ilyet el kellene intézni, akkor a barátság nem működik. Akkor minek kell évtizedeken keresztül barátkozni, ha csak egy irányba működik a barátság? Azért, hogy fontosnak érezzük magunkat, hogy kinyalhatjuk a hatalomnak?
Vagy lehet, hogy, hogy mégis működik a PSD-RMDSZ barátság? És pont ezért vannak folyton román-magyar konfliktusok? Nekem azért furcsának tűnik, hogy minden egyes nagy támadás a barátoktól, a koalíciós partnerektől vagy volt koalíciós partnerektől érkezik, nem a gonosz ellenzéktől. És minden egyes támadás jó szavazatgyűjtő alkalom az RMDSZ számára, aki évtizedek óta a románoktól való félelmünkből él. Mert mi csak azt látjuk, hogy jaj, a románok támadnak. Azt nem nagyon látjuk meg, hogy magyar testvéreink koalíciós partnerei támadnak.
Bocs, hogy itt verem a vasat, de van egy rakás furcsa részlete ennek a történetnek. Ma vettem észre egy felvételemen, hogy Korodi már aznap mondta kint Úz-völgyében, hogy ezek ugyanazok, akik augusztus 10-én Bukarestet szétverték. Kelemen Hunor azt nyilatkozta egyik tévéadón, hogy ő aznap a balhé előtt kérte a belügyminisztert, hogy a csendőrök ne engedjék a fociultrákat odaérni a helyszínre. Tehát ő tudott arról, hogy a fociszurkolók mennek. Nem teszem fel a kérdést, hogy vajon honnan tudta, talán társszervező? Ne spekuláljak. Csak annyit kérdek meg, hogy ha tudta, akkor miért nem készítette fel a helyszínen lévőket, hogy ez fog történni? Lazán ráengedte a huligánokat az ártatlanul imádkozó magyarokra? A magyar szavazók jobban szavaznak, ha a magyar csapatok ma áldozatként jönnek ki ebből az összecsapásból?
Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy te megyei tanácselnökként hogy tudod kivinni az alkalmazottaidat, köztük nőket, egy olyan helyre, ahova tudod, hogy felbérelt bunyósok jönnek verekedni. Mi lesz, ha valaki megsérül, netán meghal? Vagy nem számít? A női áldozatok és a halálesetek még több szavazatot hoznak?
És a balhé román szervezői is szégyellhetik magukat. Ha tudják, hogy bunyósokat fognak idehívni, ha tudják, hogy össze fogják engedni a feleket és akármikor vér folyhat, akkor az ég szerelmére, ne engedjék idejönni a nőket és a gyerekeket! De ezeknek semmi sem szent. Csak a képmutatás, az szent. Ha azt megemlíted, hű, de meg vannak sértődve.
Mit értenek ezek a gyerekek az egészből, ami a hátuk mögött zajlik? Mit ért belőle az előző képen látható kislány? Mi haszna van egy gyereket hároméves korától erre nevelni?
Szörnyű!
Olyan emberek vannak itt, akiket ha meglátnék az utcán, azt mondanám a fiaimnak, hogy menjünk át a másik járdára. Vannak olyanok is, akik kinézetre normálisnak tűnnek, de ne tudd meg, mi lakozik bennük. Itt nem minden az, aminek látszik. A képen horogkeresztek és vasgárdista jelképek gyűjteménye egy ártatlannak kinéző szexi kis tetkón. Így első ránézésre olyan szép, nőies, a csajod karján is szívesen látnád, csak ne nézd meg közelebbről.
Mindenki összegyűlt ide, akit nem szeretünk. Felmerül bennem a kérdés, tudom-e én szeretni ezeket az embereket? Akármennyire kereszténynek érzem magam, nehezen jön, hogy abszolút pozitív választ adjak. Azt határozottan érzem, hogy nem utálom őket, el tudom fogadni, hogy ilyenek is vannak a világban, de örülök, hogy tőlem távol laknak. És azt is érzem, hogy ezek miatt nem kell nekem minden románt utálnom.
Most minden magyar úgy tudja, hogy a románok a hibásak, mert ők kezdték. Téves. Nem a románok kezdték. Nagy valószínűséggel néhány magasrangú román vezető kezdte, akik kitervelték ezt a balhét. De hibáztathatok én egy románt azért, mert valamelyik román politikus aljas? Én sem szeretem, ha valamelyik magyar politikus bűneit rajtam kérik számon román barátaim. Hány román felháborodik, mikor Kelemen Hunor azt nyilatkozta az Úz-völgyi bunyó kapcsán, hogy ez Románia igazi arca? Legalább annyian, ha nem még többen, mint a szemeteszsákos kereszt-letakaráskor.
Tehát tudatában vagyunk annak, hogy a kisromán nem hibás, de azért mégis haragszunk rá, van egy tehetetlen látens dühünk irányába. Miért? Mert nem érzi át, hogy milyen rossz ez nekünk, milyen pocsék érzés másodrangú állampolgárnak lenni. Azt mondják most román barátaim, hogy hát van egy nemzetközi katonai temető, oda miért nem férnek el a románok is? Azt mondják, hogy hát a román hősök is vannak olyan hősök, mint a magyar hősök, nem? Nem azt mondják, hogy „Hé, drága román elöljáróink, nem volt szép dolog provokálni a magyarokat! És egyben a románokat is.”
Mi ezt várnánk el a románoktól. Én ezt várnám el a román barátaimtól, hogy kiálljanak értem és magukért, és a saját vezetőiket számonkérjék. De ahogy a konyakreklám mondta, „n-ai cu cine”. Ők is úgy látják, hogy mi kellene, hogy szóljunk a vezetőinknek, hogy elég ebből a nacionalista diskurzusból. Igazuk van, én meg is teszem, de előrelépés nem sok van. Szeretjük egymást román barátaimmal, de soha nem fogják megérteni, mennyire pocsék érzés román elnyomás alatt élni. És meg vannak sértődve, ha azt mondom, hogy „román elnyomás” vagy „román megszállás”. Mert ők aztán nem.
Román barátaim mentségükre azt tudom felhozni, hogy aki nem él kisebbségi létben, nem tudja felfogni, mit jelent. Ezt már sokszor elmondtam. Mi sem vagyunk toleránsak a székelyföldi románokkal, melegekkel, cigányokkal, reformátusokkal, bárkivel, aki picit másabb, mint mi. Nem tetszik itt nekik? Menjenek máshová! Pedig mi aztán tényleg tudjuk, milyen a kisebbségi lét, és mégsem vagyunk toleránsabbak.
Kifogásokat keresünk, hogy mi voltunk itt hamarabb meg akármi, megmagyarázzuk, hogy erkölcsi jogunk van durvának lenni, és megy tovább az élet. Elmegyünk pápát nézni, kitűzzük magunkra, hogy „járjunk együtt”, beülünk az első sorba, és gyűlölettel gondolunk mindenkire, aki másképp látja a világot. Az elmúlt években rájöttem, nem tudok megváltoztatni senkit. Román barátaimat sem, magyar barátaimat sem, anyámat sem, még az asszonyt, vagy a gyerekeket sem. Csak magamat tudom megváltoztatni. S ha magamat megváltoztatom, akkor megváltozik az egész világ.
Tudom, ez így egy nagy hangzatos semminek hangzik, de akkor is ez az egyetlen út. Mert a másik embert tényleg nem tudom megváltoztatni. Most szerintetek az RMDSZ-nél elgondolkodnak azon, amit írtam, vagy pedig azon gondolkodnak, hogyan tudnának engem kirúgatni? Ha most ide leírom, hogy ne utáljuk a románokat, akkor valaki elgondolkodik azon, mielőtt beírja a cikkem alá kommentbe, hogy „köcsög oláhok”?
Kevesen gondolkodnak, a legtöbben csak mennek előre, kitartóan.
A magyarok autóba ülnek és elhúznak a helyszínről. Feljebb, Csinódhoz közel állnak meg tanácskozni. Ömlik ismét a hősködés, mindenki szót kap, aki számít. Megtudjuk, hogy a románok megnyerték ezt a csatát, de a háborút mi fogjuk megnyerni. Egy nő előttem folyton hangosan helyeselget, bele-beleszól a politikusok beszédébe igazat adva nekik. Férje próbálja visszafogni. Balról egy ellenzéki hang beszól, hogy kevesen voltunk, egy másik hozzáteszi, hogy „nem így kellett volna megszervezni”, de senki nem akarja meghallani, megy tovább a motivációs beszéd. Majd aztán ez lesz, az lesz, ezt csináljuk, azt csináljuk, van egy rakás felvételünk, látni fogja a világ, hogy ezek az emberek milyenek. Késő bánat.
Közben odalent a románok gyertyát gyújtanak a magyar kereszteknél, és civilizáltnak érzik magukat. Uramisten! Ez már nem komédia, hanem paródia.
Ma, mikor ez az anyag megjelenik, az összecsapás után egy héttel vagyunk. Tanultunk-e valamit abból, ami egy héttel ezelőtt történt? Kétlem. Nem láttam egyetlen politikusunkat sem, aki őszintén leült volna és kielemezte volna a történteket. Hogy itt ezt tettük, ez jó volt, ott azt léptük, az nem volt jó. Ez meg ez a tettünk jól sült el, de az meg az a gesztusunk lehet, hogy más üzenetet hordozott, mint amit szerettünk volna. Nincs semmiféle kiértékelés, nincs gondolkodás, csak további felesleges feszültségkeltés van.
Nyomatjuk tovább a gyűlöletbeszédet, szórjuk facebookon a „mocsok oláhok” típusú anyagokat, Borboly fizetett hirdetésként nyomatja az Úz-völgyi témát, például a feleségének a helyszíni látogatását. Közben pedig folyton “konzultál”, tőlünk kérdezi facebook-on, hogy kinek az ügykezelésébe kellene, hogy tartozzon a temető, a minisztériuméba, vagy a községébe. Mi? Tényleg nem tudja?
Még mindig nem intéztek semmit Bukarestben, de itthon már jól megtöltöttek minket haraggal.
A feszültség csak nő, és ennek nem lesz jó vége. Kell nekünk egy polgárháború egy stupid provokáció miatt? Tudom, a háború gondolata olyan nemes és romantikus, mert már elfeledtük, milyen az éhség, a mosdatlanság, a fájdalom, a spriccoló vér és a rothadó holttestekkel teli mező. És olyan szép a hősök emlékezete! Szép dolog a hazáért meghalni. De egy provokációért?
Emelje fel a kezét az, aki szeretné most elveszíteni a gyerekét háborúban! Vagy a társát. Aki szeretné, hogy a feleségét vagy a lányát egy szép tetkóslábú vasgárdista megerőszakolja, vagy a fiát nyomorékká tegye. Tudom, hogy ez most így nehezen elképzelhető, de az ilyen típusú konfliktusoknak, ne adj Isten, háborúknak a kirobbanása nagyon kevésen múlik, főleg itt, a mi térségünkben.
Az Úz-völgyével kapcsolatban írta a minap egy ismerősöm: „A völgyben több ezer orosz katona van elhantolva tömegsírokban. Feltorlódtak Csinód előtt és a németek megszórták őket bombákkal. Még a fák tetején is szétszaggatott emberek darabjai lógtak.” Vigyázzunk nagyon, ne töltsük meg fáinkat szeretteinkkel!
Az Úz-völgyi temető sorsa majd rendeződik, ha megnyugszanak a kedélyek, és a provokátorok más balhé után néznek, mert ebben lelepleződtek.
Néhány hónap, néhány év, és a völgyben ismét a pásztorok lesznek az urak, a többiek elfeledik.