Kicsit régebben gyakrabban léptem át a Tamási Áron-lakónegyed lakásának küszöbét, ott órákig beszélgettünk mindenféléről. Biztos pont volt, ha az ember egy régi jó ismerőssel szeretne találkozni. Kettesével lépegettem felfelé a lépcsőházban, keresve a tanár úr ajtaját. Kopogtatás után készülődés, ajtónyitás hangjai szűrődnek ki, ami türelemre inti a látogatót. 

– Jó napot kívánok, tanár úr! Hogy van? Megismer-e? – kérdezem tőle, mikor végigméregeti a rég nem látott vendégét. Karomat megfogva próbálja kitalálni, ki nyitott be hozzá, mintha arra biztatna, beszéljek még, mert könnyebb hang alapján kitalálni a személyemet.

– Ó, te drága Barni, papot akartam csinálni belőled. Annyit mondtam apádéknak is, hogy találna ez téged. Hát mi van veled? – kérdezi tőlem, miközben olyan szorosan megölel engem, mint gyermekkoromban a nagyszüleim tették velem.

Mondom neki, tervében nem volt egyedül, öregasszonyok is dolgoztak az ügyön, suttogva a gyermek fülébe. De aztán más irányba alakult az élet, mostanában leginkább az idősebbek élettörténeteit hallgatom. Tamás Géza bácsit sokan ismerik Bögöz községben is, közel fél évszázadot tanított a helyi iskolákban, kedvelt pedagógusa volt több nemzedéknek.

A hátsó szobában éppen egy ötvenéves kortárstalálkozón kapott keretezett emléket szorongat a kezében, büszkeséggel tölti el az itt töltött idő, az itt szerzett kapcsolatok hatással voltak életére. 

Pósalaky úr, akinek minden reggel felolvasnak

A szoba tele van értékes könyvvel, egyes példányok kalandos történetekkel bírnak, sokan irigykedtek a szerzeményekre. Előszeretettel említi fel Géza bácsi egyetemi professzorát, dr. Imreh Istvánt, aki lakásában járva elcsodálkozott a gyűjteményen. 

– Vakon tele vagyok könyvekkel, megőrjít ez a nyomorult vakság. Képzeld el, mekkora fájdalom nekem, aki életében sokat olvasott, de most képtelen vagyok rá.