Ha követed a magyar labdarúgó bajnokságot, biztosan feltűnt már a Kecskemét utóbbi években történő, nem mindennapi menetelése. Két évvel ezelőtt a csapat még a harmadosztályban volt, végül másodikként feljutott, majd egy évvel később a másodosztályban is ezüstérmesként harcolták ki a feljutást, és feljutottak a legjobbak közé. Itt pedig olyan jól sikerült a bemutatkozás, hogy egy fél szezon után a Ferencváros mögött a második helyet foglalják el újoncként.
Ennek a sikeres menetelésnek udvarhelyi kötődése is van, hiszen a Kecskeméti TE asszisztensedzője nem más, mint a városunkból elszármazott Kerekes Barna, akit hazalátogatása során csíptünk el egy interjúra. Amikor a csapat mellé került, kicsi volt a nézőszám a mérkőzéseken, mára teltház van, visszatért a fociláz Kecskemétre, mesélte.
Fotó: DÁVID ANNA JÚLIA
Hogy mi a sikerük titka? Ő inkább kulcsnak, mint titoknak nevezi, de azt is megosztotta velünk, ahogy egész életútját. Azt, hogyan vethette meg magát valaki tősgyökeres székelyudvarhelyiként a magyarországi profi futballban. „A testnevelő tanáraim nagyon széleskörű sportmozgás alapokkal láttak el. Nagyszerű tornatanáraim voltak: Rigó Béla, Baróti István, Sántha Csaba bácsi. Ők nagyon sokat tettek azért, hogy gyermekkorom óta meghatározza az életemet a sport, és ugyanígy Lőrincz Géza bácsi, Lőrincz Attila, Bálint Feri bácsi, Péter Jóska bácsi” – kezdi mesélni történetét:
– Kezdetben tornáztam az Iskolás Sportklubnál, majd egy nagyon kicsi, a birkózásban tett kitérő után, átálltam a futballra. Második osztályos koromtól kezdődően szervezett keretek között, sportegyesületekben fociztam, végigjártam a helyi csapatoknál a ranglétrát: az Iskolás Sportklubban kezdtem, majd jött a Haladás, a Hargita, aztán a Budvár. Itt már keveset játszottam, hiszen egyetemistaként jöttem haza, akkor már Szegeden tanultam testnevelés szakon. Utánpótlás-korosztályban szerepeltem a román válogatottban 88-ban, de
az élet aztán mást tartogatott számomra.
A hatos számú (ma Bethlen Gábor) általános iskolába jártam, egy hihetetlen generációval, Stefán Andrással, Kuti Lacival. Kimagasló képzést kaptunk. A labdajátékoktól elkezdve az atlétikán keresztül minden sportmozgással megismertettek, és azt gondolom, ez óriásit nyomott a latba, hogy a továbbiakban is ezt tekintettem kiemelt célomnak. Gyerekként állatorvos vagy testnevelő tanár szerettem volna lenni, ez volt az álmom. Az utóbbi lett belőle, amit egy percig nem bántam. Nagyon boldog ember vagyok, mert gyakorlatilag azt csinálom, amit szeretek.
A Bethlen Gábor után előbb következett a Benedek Elek Tanítóképző, tanítói végzettséggel rendelkezem, de tanítóként még nem dolgoztam.
Lényegében most is tanítóként dolgozol.
Oktató-nevelő munkát végzek. Engem az Isten nagyon szeret, mindig lépkedtem előre, és még ha voltak is kisebb akadályok, megtorpanások, soha nem adtam fel. És ezért végtelenül hálás vagyok a szüleimnek (fakad sírva – szerk. megj.), nekik köszönhetek mindent.
Sajnos édesapám már nem él. A nővérem és édesanyám továbbra is itt élnek Székelyudvarhelyen, köztiszteletben álló gyógyszerész mindkettő. Édesanyám rengeteget vitt kirándulni, édesapám rengeteget játszott velem. Kimentünk a máréfalvi patakhoz, lerakta a két neccet, amik kapufaként szolgáltak, és kapura kellett rúgni.
Azt a sokat, amit kaptam tőlük, én gyakorlatilag csak úgy tudtam visszaadni, hogy kitűnő tanuló voltam. A tanulást és a sportot nehéz egymás mellett csinálni, de lehet. Valamennyi játékosomnak, akár most a Kecskemétnél, akár korábban a Ferencvárosnál, mindig azt mondtam, ha valaki akar tanulni, azt lehet a sport mellett is. Nem tudtam elfogadni, hogy csak az egyiket vagy csak a másikat csinálom, mert, ha áldozatok árán is, nekem is sikerült. Mindig próbálom őket motiválni a munkára. Volt néhány játékosom, akik azóta a válogatottig jutottak – például Sancho, azaz Szalai Attila, vagy Bese Barnabás –, nekik mindig azt hajtogattam, hogy mindig ugyanúgy kell dolgozni, mert soha nem tudod, hogy ki áll a pálya szélén, ki figyel. A mai napig jó a viszonyom ezekkel a játékosokkal.
De hogy jutottál oda, hogy egyáltalán ilyen játékosokkal foglalkozhattál?
Szegedre, a testnevelés szakra jelentkeztem, felvételt nyertem, és innen már egyenes volt az út.
Abban az időszakban, hogy lehetett Magyarországra kimenni, vagy egyáltalán találkozni a lehetőséggel?
A legjobb gyerekkori barátom, Stefi már Szombathelyen járt. Nekem, mivel tanítóképzőt végeztem, két év hátrányom volt velük szemben, hiszen ott öt évet kellett járni. Mindig meséltek nekem arról, hogy milyen csodálatos világ az ott, kint, úgyhogy meg is született az elhatározás, hogy jelentkezzek a kinti testnevelés szakra.
A felvételi májusban volt, még az itteni érettségi előtt, és méltányossági alapon lehetett akkor felvételizni, azzal a kikötéssel, hogy csak abban az esetben tudnak felvenni a sikeres felvételit követően, ha sikeres érettségi vizsgát teszek. Felkészültem már egy évvel korábban a felvételire, és úgy éreztem, hogy szinte nincs olyan, amit nem tudok.
Ez most lehet túlzott önbizalomra vall, de szerintem egy egészséges önbizalom kell legyen egy sportoló életében. Én sose értékeltem túl magam, de alul sem. Mindig tisztában voltam a képességeimmel.
A szüleid mit szóltak hozzá?
Támogattak. Édesapám azt mondta (erednek el a könnyei ismét – szerk. megj.), hogy „kisfiam, tudom, hogy ott is megállod a helyed. Menj”. Édesanyám nehezebben dolgozta fel, mindenki ismerte, kérdezték tőle, hogy én most miért megyek, ő meg mindenkinek magyarázta, hogy azért, mert így döntöttem, hogy ki szeretném ezt próbálni. Nem volt könnyű, mert 93-94-ben történt, rögtön a változások után, és akkoriban amúgy is az volt a szokás, hogy mindenki itthon valósítja meg önmagát. Én is úgy gondoltam, hogy elmegyek, elvégzem és majd itthon folytatom, azonban a sportolói és az edzői karrierem is olyan irányba mozdult el, hogy nem szabadott hazajönni.
Életem párja – akit a tanítóképzőben ismertem meg, és aki már a feleségem – két évre rá gyakorlatilag utánam jött Szegedre. Közösen eldöntöttük, hogy ott fogunk családot alapítani. Azóta van egy csodálatos kislányunk: Boróka. Nem véletlenül kapta ezt a nevet, ez is egy kicsi kötődés Székelyföldhöz. Már voltunk néhányszor itthon vele, hogy tudja, honnan származik.
Az egyetem mellett még labdarúgóként tevékenykedtél?
Akkor már a futsalban értem el sikereket, akkor igazoltam az akkori budapesti bajnokcsapathoz, akikkel magyar bajnokságot, magyar Kupát, strandfocit nyertünk. Sikeres évek voltak, de akkor már úgy éreztem váltani kell, és át kell állni a sportnak a másik oldalára.
Elkezdtem gyűjteni az edzői diplomákat, a Magyar Labdarúgó Szövetség által előírt licenszeket megszerezni. Ma már az UEFA Elit Youth A diplomával rendelkezem, ez a legmagasabb, ami az utánpótlás-nevelésben létezik. Ennél feljebb már csak az UEFA pro licensz van, ami a felnőtt futball legmagasabb szintjein kell, szándékomban áll ezt is megszerezni. Ez az utolsó lépcsőfok, ami hátra van. Az ember úgy gondolom, mindig kell, hogy képezze magát, ha megelégszik, azt gondolom, onnantól kezdve a kiégés veszélye fenyegeti. Ilyen fiatalon, 49 évesen még nem szeretnék.
Említetted, hogy az edzői karriered olyan jó irányba mozdult, hogy már szinte nem is volt kérdés a hazajövetel.
Ha az ember kap egy ilyen indíttatást itthonról a testnevelő tanáraitól, ezzel párhuzamosan, vagy ezután van egy sikeres játékos pályafutása, majd érez magában affinitást, hogy edző legyen, átadja, amit eddig tanult, és lehetőséget kap az imádott klubjától, akkor nem is kérdés.
Melyik ez a klub?
A Ferencváros. Azt gondolom, hogy akkor a sorsom eldőlt. Nagyon korán bekerültem a Fradi kötelékébe köszönhetően az akkori vezetésnek. Ifjabb Albert Flórián volt akkor a szakmai igazgató, akivel a mai napig baráti kapcsolatot ápolok, de a teljesség igénye nélkül beszélhetnék Dragóner Attiláról, Keller Jociról, Lipcsei Petiről, vagy éppen Horváth Api bácsiról. Nagyon sokat segítettek.
A lehetőség úgy jött, hogy az akkori szakmai vezető gyereke volt nálam egy edzésen a MAC Népstadion nevű egyesületnél, ahol legelőször edzősködni kezdtem Varga István szakmai vezető jóvoltából. Látta, ahogy edzem a gyerekeket, éppen a cseliskolát tanítottam nekik, és fel is ajánlotta a ferencvárosi lehetőséget, így egy félévet sem töltöttem a MAC Népstadionnál. Ez a véletlenek egybeesése volt.
Az utánpótlásban helyezkedtél el itt?
Igen. Januártól már a Ferencváros kötelékében dolgoztam hosszú időn keresztül, itt végig is jártam a ranglétrát. Volt egy időszak, amikor a Ferencvárosnál egy nagyobb recessziós időszak volt, és akkor ott dolgoztam a Vasas Kubala Akadémián egy évet, Szalai Attilával ott dolgoztam együtt. Én mindig a Fradiban szerettem volna lenni, de nem mindig jártak olyan szelek a klubnál. Aztán a kitérő után Dragóner és Keller hívásának eleget téve visszakerültem a Fradiba, edzőként, majd szakmai vezetőként. Ezt követően kerültem Dabasra, a felnőtt csapathoz.
Az utánpótlás és a felnőtt csapat közötti váltás mivel járt? Mit igényelt tőled pluszban?
Szerencsés helyzetben voltam, mert ahogy mondtam, végigjártam a korosztályos ranglétrát, a kicsiktől egészen a felnőttekig. Aki ilyen utat jár be, könnyebb helyzetben van, mert pontosan ismeri a fiatal játékosok pszichéjét, gondolkodásmódját, ezért tudja, hogy hogy kell őket megközelíteni, hogy beépítsd, hogy segítsd az átmenetet az utánpótlásból a felnőtt futball szintjére. Nem könnyű feladat, főleg, hogy nagyon sok kihívással néznek szembe a fiatal labdarúgók.
Azt gondolom, hogy ebben a periódusban nagyon nagy szerepe van az edzőnek, akinek ilyenkor nem is edzőnek, hanem pedagógusnak kell lennie elsősorban. Ezért is hálás vagyok a tanítóképzőnek, mert az akkori pedagógia, pszichológia tanáraink az ilyen helyzetekre felkészítettek. Nem mindegy, hogyan nyúlsz a játékoshoz, hogyan próbálod vele megértetni, hogy ha az utánpótlásban kimagasló is volt, lehet, itt középszerű lesz, még alkalmazkodnia kell, megszoknia azt a más világot, amibe belecsöppen. Részben a pályán, másrészt közösségi szempontból is. Emiatt nagyon fontos időszakot töltöttem Dabason a felnőtt futball világában.
Vezetőedzőként?
Nem. Ott is asszisztensedző voltam. Noha lett volna lehetőség, én nem vállaltam.
Miért?
Én párhuzamosan továbbra is tanítottam, és a kettő együtt nem tud működni. Ahhoz, hogy valaki vezetőedző legyen, kifejezetten csak azzal kell foglalkoznia. Nem fér bele az időbe, hogy reggel 7 órától testnevelés órákat tartasz, délután edzést tartasz, elemzéseket készítesz, felkészülsz a meccsekre, az edzésekre, programokat készítesz. Az egy teljes embert igényel.
Nem vonz? Nem mondanál le az oktatásról?
Nekem a családom mindent megteremtett, hogy egy erős középszinten tudjak élni és ezt a gyerekemnek is tovább tudjam adni. Nekem a biztos élethez való feltételeim megvannak a szüleimnek, nagyszüleimnek köszönhetően, én ugyanezt szeretném adni, ezt meg a tanítással tudom. Nekem ez akkor eshetne ki az életemből – ami lehet, hogy be fog következni a Kecskemét kapcsán –, hogyha nagyon biztos alapokon vállalna garanciát a klub.
Az élsport az tele van akadályokkal, nem a biztonságról szól. Hullámvölgyek és hegycsúcsot váltják egymást, és én a családomat, a kislányomat nem tehetem ki ezeknek a kockázatoknak. Nekem ez a felfogásom. Vonz. Nem mondom, hogy nem vonz. Hogyne vonzana egy embert, hogy vezetőedző legyen? Ráadásul nekem nagyon furcsa volt beletanulni az asszisztensedzői szerepkörbe, mert egész életemben vezetőedző szerettem volna lenni.
Mivel jár pontosan az asszisztensedzői szerepkör?
Gyakorlatilag az asszisztensedző a vezetőedző jobbkeze, ezért jó esetben nagyon jó, bizalmi kapcsolat van köztünk. Mindent megbeszélünk, mindenről tudunk, ami a másikkal, vagy a csapat életével kapcsolatos. Nincs tabu.
A feladatom, hogy előkészítsem a szükséges dokumentumokat, programterveket hétről hétre, amik a közvetlen szakmai munkát segítik. A háttérmunkának a vezetése, a szakmai stábnak az összefogása is rám hárul. Szenzációs stáb van, nagyon jó közösséget alkotunk, mindenkinek megvan a szerepe, és mindenki az adott területen a legjobbat akarja nyújtani. És mi, Szabó Pista edzőbarátommal (a Kecskemét vezetőedzője – szerk. megj.) ezt is várjuk tőlük, hogy mindent megtegyenek azért, hogy ez a csapat sikeres lehessen. Ezért tud ilyen jól működni ez a konstrukció.
Mindig megkérdezik tőlem, hogy mi a siker titka. Nem tudom azt mondani, hogy titok lenne, ennek a sikernek inkább ára van, és az a rengeteg munka. Kell ehhez az is, hogy van egy nagyon jó tulajdonosi hátterünk, aki nyugodt körülményeket teremt meg, de tényleg az egész stáb – a gazdasági vezetőtől a szertároson át a masszőrig – mindent megtesz, hogy a játékosok, azok, akik ezt az egészet közvetítik a pályán, azt közvetítsék, amit mi akarunk.
Ha muszáj lenne mondanom egy titkot, az a nagyszerű tulajdonosi háttér, a kiváló szakmai munka és a szenzációs háttéremberek, ezeknek az összehangolt tevékenysége lenne. Mindenki tudja, mit kell csinálnia, nem akar a másik munkájába beleszólni, és ez az egész összpontosul a vezetőedzőnek a kezében. Ő az, akinek tudni kell mindenről, és ebben van nekem nagy szerepem.
Te már az harmadosztályban szereplő Kecskeméthez érkeztél meg?
Nem. Mi, Szabó Pistával együtt dolgoztunk Dabason, egy párost alkottunk ott is, és a másodosztályos bajnokság kezdetére érkeztünk a vezetőség hívására, immár másfél éve sikeresen dolgozunk. Ezt szeretnénk is fenntartani. Akkor első nekifutásra fel is jutottunk a másodosztályból, és most sem panaszkodhatunk (az első osztályban újonc Kecskemét a második helyen áll az Európa Ligában az egyenes kiesés szakaszig jutó Ferencváros mögött – szerk. megj.).
Meg is vertétek a szeretett Ferencvárost.
Utánpótlásedzőként, amikor nem a Ferencváros kötelékéhez tartoztam, és ellenfélként érkeztem a Népligetbe, vagy ők hozzánk, nyertük a rangadókat. Egy alkalommal veszítettünk, azt is tudom, hogy konkrétan mikor. Sportemberként csak a győzelem motiválja az embert, nincs helye más érzelemnek. A Ferencváros nekem mindig a csúcs marad, rengeteg barátom van ott, ha tehetek, kijárok a meccseikre is, de amikor verseny van, nyerni akarok ellenük. Sportolóként is ilyen voltam. Ha legyőznek sportszerűen, akkor elfogadom, kezet fogok, gratulálok, és készülök a következőre.
Idén a klubnak legalább ekkora eredmény volt, hogy idegenben megvertük a Vasast, az Újpestet, és a Honvéddal is döntetlent tudtunk játszani idegenben. Ezek a nagy tradicionális magyar klubok, ezért különleges, ha kétvállra tudod őket fektetni. Mindezek az apró örömök, motivációk kellenek ahhoz, hogy minket és a srácokat is túllendítsenek a nehéz hétköznapokon, amikor iszonyatos munkát végzünk, és végeztetünk velük. Így könnyebb velük elhitetni, hogy a negyven fokos melegben miért kell annyit futni, miért kell annyit emelni a súlyzót, majd megint futni. Azt gondolom, ha egy hétköznapi ember ezt végigcsinálná, egy félévre betegállományba kerülne. Most kicsit eltúlzom ezt, de iszonyatosan nehéz.
Mennyiben azonos a keret azzal, ami a harmad- és másodosztályt végigjárta?
A másodosztályba való átlépéskor történt egy nagyobb fluktuáció, kétharmada kicserélődött a kereknek, de a másod- és elsőosztályos játékosállományában minimális változás történt. Az a mag, amivel dolgoztunk, megmaradt és továbbvitte azt az elképzelést, filozófiát, ami szerint dolgozott. Azok mellé, akik maradtak, olyan játékosokat kerestünk – ahogy tesszük ezt folyamatosan –, akik sikerre éhesek. Fiatalokat, lehetőleg magyar játékosokat. Büszkék vagyunk arra, hogy több mérkőzésünkön csak magyar játékos szerepelt a csapatunkban, a keretben is eleve csak egy nem magyar játékos szerepel. Hiszünk abban, hogy a céljainkat csupa magyar játékosokkal is meg lehet valósítani, és azt gondolom, ez a félévünk bizonyíték is erre.
Büszkék is vagyunk, hogy vannak saját, kecskeméti nevelésű labdarúgóink, többen közülük rendszeresen játszanak. Katona Bálint például az U21-es magyar válogatott kerettagja, és több játékosunkat a szövetségi edző, Marco Rossi és stábja figyeli. Arra is büszkék vagyunk, hogy a Nemzeti Sport álomcsapatába négy játékosunk is bekerült: a kapus Varga Bence, Nagy Krisztián, akit bár középpályásként vettünk, többnyire szélső hátvédként vetettünk be, a belső védőnk Belényesi Csaba, és Banó-Szabó Bence, akiről azt gondolom, hogy az NBI egyik kimagasló tudású középpályása.
Főleg a csapat védekező szekciójából említettél neveket. Elég kevés gólt kaptok, a Kisvárda ellen kaptatok hármat, a többi bajnokin mind kevesebbet.
Ahogy mondod. Nagyon jó érzés ránézni a statisztikákra, amiket mi figyelünk és ki is elemezzük. Nagyon komoly elemzőrendszerünk van, ami a fizikai állaputokat is méri edzéseken, mérkőzéseken egyaránt, így percre pontosan tudjuk, hogy ki mikor mennyit futott, hány sprintet vágott, milyen sebességgel, satöbbi.
Igen, tényszerű, hogy az NBI-ben a Ferencváros mögött a legkevesebb gólt kaptuk a szezon első felében, ők tizenkettőt, mi tizenhatot. Hat győzelem mellett nyolc döntetlenünk és két vereségünk van, ami egy frissen feljutó csapattól egy megsüvegelendő eredmény, ez azonban bennünket nem vakít el, pontosan tudjuk, hogy mi a célunk.
Mi a célotok?
A bennmaradás.
Ezt nagyon furcsa hallani a tabella második helyén telelve.
Igen, lehet, de úgyis ez. Ha matematikailag tutira megvan a bennmaradás, akkor fogunk más célokat kitűzni, addig nem.
Hogy tudjátok a játékosokkal megértetni, hogy nem szabad a második helyen állva egy európai kupaszereplésben gondolkodniuk?
Pofonegyszerű. Ők tőlünk soha semmi más nem hallanak, csak az aktuális mérkőzésre való felkészülés fontosságát, semmi távlati célt. Amit mi, az edző kollégával megbeszélünk, azt csak ketten tudjuk, nekik mindig a következő megoldandó feladatról, a következő akadály elhárításáról beszélünk. Hogy ez működik, szerintem abból is látszik, hogyha bárki kívülállóként valamelyik játékosunk nyilatkozatát hallja, nem egy magától elszállt labdarúgót, hanem egy két lábbal a talajon álló, racionális játékost lát.
Fontos, hogy ilyen játékosokat is hozzatok a klubhoz? Ennek mekkora szerepe van a klub filozófiájában?
A kiválasztásnál több paramétert is figyelembe veszünk. Tudni kell, hogy nekünk van egy játékosprofilunk, hogy adott posztra milyen típusú játékost keresünk mentális, technikai és fizikai szempontok alapján. Csak úgy kerülhet hozzánk játékos, ha átmegy ezeken szűrőkön.
Fontos az elhivatottsága, az, hogy fizikailag, dinamikát, testalkatot, gyorsaságot és állóképességet illetően megfeleljen az adott poszt paramétereinek. Erről egy nagyon konkrét táblázatunk van. Mondok egy példát: egy szélső felfutó játékosunk 12-13 kilométert fut mérkőzésenként, de annyit is kell futnia ebben a játékrendszerben, amit mi játszunk, és amit mi honosítottunk meg Kecskeméten azután, hogy alkalmaztuk már Dabason is. Kifejlesztettük, mint egy tananyagot, tanmenetbe és azon belül is tanítási egységekbe rendeztük. Gyakorlatilag ezt ültettük át Kecskemétre csak sokkal magasabb elvárási szintekkel.
Szóval tisztában vagyunk azzal, hogy mit akarunk, ehhez választottuk a nyersanyagot, ha csúnyán fogalmazok, de megvan ennek az eredménye, és az élsportban csak ez számít. Az utánpótlásban más, ott az eredmény nem a számszerű eredmény, ott az elsődleges az az önmagához, meg a tanítási, elérendő célokhoz viszonyított fejlődés. Úgy kell elképzelni, mint egy iskolát. Megvan, hogy melyik korosztályban milyen technikai, taktikai, mentális tulajdonságokkal kell felvértezni őket, visszatérve a kérdésre, a felnőtt futballban mi olyan embereket keresünk, akik lépcsőzetesen fel voltak már vértezve. Nagyon sokat közülük éppen mi vérteztünk fel.
Arra is nagyon büszkék vagyunk, hogy ezek a játékosok vakon hisznek bennünk, vakon teszik azt, amit mi kérünk. Stefi barátom a meghívásomra személyesen nézte meg a Fradi elleni meccsünket, és azt mondta utána, hogy „te, ezek a játékosok csúsznak-másznak egymásért”. Ez a másik kulcs azon kívül, hogy tudják, hogy a pályán mit kell csinálniuk, hogy tudjanak tenni a társukért, és azt látom, hogy jobban örülnek a társuk góljának, sikeres végrehajtásának, mint a saját magukénak. Ameddig ez így van, addig a nehéz pillanatokon mindig át tudnak lendíteni. Mert azok voltak és lesznek is. Ha lesz egy vesztes meccs, vagy kettő, vagy három – mert ez az élsportban benne van –, ezek a dolgok fognak kihúzni a gödörből.
Ezeknél a játékoskeresési paramétereknél, amit említettél, mi az, amin a legtöbben elhasalnak?
Tudni kell azért rólam és Pistáról, hogy nem vagyunk könnyű esetek, nagyon röntgenszemmel közlekedünk, és nagyon fontos számunkra egy játékos személyisége. Hiába jó futballista valaki, ha nem illik bele a közösségbe, nem tudjuk alkalmazni. Nagyon sok jó futballistát ajánlanak a menedzserek, több alkalommal volt válogatott labdarúgókat, és mégsem választjuk őket, mert a személyiségszűrőn nem mennek át.
Azt mondják, hogy különböző személyiségek kellenek egy csapatba: vezéregyéniség, vízhordó, rosszfiú, satöbbi. Nem akarok egy sikeres rendszert megkérdőjelezni, de fel lehet építeni egy jó dinamikát hasonló személyiségű játékosokból?
Nem mindenki kell, hogy azonos személyiségű legyen. Jófiú bőrben zsivány is van. Azt szeretjük, és akarjuk, olyan viszont nem kell, aki ártani tud a személyiségével a közösségnek. Zsivány is kell, de a közösségért zsiványkodjon, ne bomlassza azt.
Nyerni akaró gladiátorokat keresünk, akik picit futballozni is tudnak. A többit majd megmutatjuk nekik mi. Fiatalokat, akaratosakat. Én székelyesen azt szoktam mondani, hogy „bazdmeg-gyerekeket”, akik nem fognak meghátrálni senkivel szemben, akik nem hagyják magukat térdre kényszeríteni. Nekem nem a selyemfiúk kellenek. A pályán kívül lehet selyemfiú, amikor elmegy a szabadidejében szórakozni, a pályára vadállatok kellenek, de úgy vadállat, hogy közben beáll mögénk és követi, amit kérünk. És ne érts félre, nem uralkodni akarunk rajtuk, de nem akarunk játékosok lenni mi sem edzőként, ők se akarjanak edzők lenni.
Nyitottak vagyunk, nagyon sokat beszélgetünk a játékosokkal, nem a hagyományos alá-fölérendeltségi viszonyt követjük, de tudniuk kell, hogy ők játékosok. Várjuk az ötleteiket, hogyan látják a dolgokat, és nagyon sokszor segítenek is egy-egy jó észrevétellel. Nagyon sokat beszélgetünk a játékosokkal, jó a kapcsolat köztünk, az életünk együtt zajlik. Sokan nem hiszik el, de ha van egy zsíroskenyér party az edzés után, vagy valaki csak úgy hoz jószándékból egy tálca sütit, úgy tudunk örvendeni egymásnak, hogy hihetetlen, és elbeszélgetünk még edzés után 1-2-3 órát. Nagyon erős közösséget alkot ez a társaság.
És mekkora kihívás lesz számotokra, hogy ezt a keretet egyben is tartsátok?
Tudni kell, hogy a tizenkét csapatos bajnokságból a tizenkettedik helyen állunk, ami a játékoskeret összértékét és a költségvetést illeti. Azonban a szezon kezdete óta a játékosok értéke megsokszorozódott, és nagyon nagy a kereslet irántuk külföldről, és a magyar első osztályból is.
Ugyanakkor azt gondolom, nagyon intelligens, tudatos klubvezetés van nálunk, amely már nyilvánosságra is hozta, hogy több alapjátékosunkkal megállapodás született a szerződéshosszabbításról. Az edző kollégám is hosszabbított, amit valószínűleg azt jelenti, hogy a stáb is egyben marad és folytatja a munkát együtt. Szerintem a megfontolt klubvezetésünk biztosíték arra, hogy itt, Kecskeméten minden ugyanígy fog tovább folytatódni.
Azért is kérdezem, mert számomra nagyon bosszantó, főként Ajax szurkolóként, hogy egy kisebb költségvetésű csapat, ha szintet ugrik, elkapkodják a játékosaikat és kezdhetnek építkezni előlről.
Én nem vagyok otthon a gazdasági dolgokban, csupán minimálisan konyítok hozzá, de azzal hiába is vitatkozunk: az élsport erről szól. Vannak klubok, akik nevelik a játékosokat, eladják őket, ebből élnek, vannak klubok, akik felvásárolják ezeket, ők nyerik a trófeákat, ők ebből élnek. Én ezzel nem foglalkozok, mert szerencsére valamennyi játékosunk szeret itt lenni, ki is fejezik a szándékukat, hogy szeretnének maradni, de a klubvezetésnek a dolga, hogy megállapodást kössenek. Nekem és az edző kollégámnak az a dolgunk ebben, hogy mindig olyan újabb és újabb játékosokat találjunk az elkívánkozók helyére, akik ugyanezeknek, a már említett paramétereknek megfelelnek.
Nem tudom, megmondani, hogy kinek milyen ambíciói lesznek később, ahogy azt sem, hogy a rendszer, amiben mi gondolkodunk, mire lesz elég a bajnokság végén. Amit tudunk továbbra is ígérni, hogy ugyanilyen lendülettel, szenvedéllyel, szakmaisággal és szervezetten fogunk dolgozni, mert másképpen nem tudjuk elképzelni ezt a munkát.
És mi van a személyes ambícióiddal? Egy esetleges hazatérés, újabb kihívások? Mi lesz veled, mit szeretnél?
Most örvendek annak, amiben vagyok, ahová eljutottam 24 év kemény munka után. Nagyon jól érzem magam ebben a stábban, jól megértetem magam, jól dolgozunk együtt Szabó Pista barátommal, és azt gondolom, hogy nagyon hosszú ideig fogunk együtt dolgozni. A legfőbb célom, hogy tovább fejlesszem magam, és hogy ennek a nagyszerű teljesítménynek az aktív részese legyek, és az a háttérmunka, amit végzek, olyan szintű legyen, ami által ez az egyesület továbbléphet, fejlődhet. Szeretnék olyat alkotni a továbbiakban is a csapat mellett, amire büszke lehet a kecskeméti közönség, és amire büszke tud lenni Székelyudvarhely is.
A hazatéréssel kapcsolatban sokszor érdeklődnek, és mindig elmondom: én itt itthon vagyok, ott otthon vagyok. Nekem az egzisztenciám, a lakhatásom, a családom már kint van. Én mindig hazatérek Székelyudvarhelyre, és boldogan, de hogy ezentúl mit hoz az élet, nem tudom.
