A Lövétén született, Városfalván élt árvagyermek, Lázár Dénes története, aki élve jött haza a pokolból. Hetvenhét éve történt a doni katasztrófa.

Fotó és videó: SZÁSZ ZSUZSI

Egy fejkendős asszony szapora léptekkel halad a nagy hidegben. Fejét ijedten forgatja hátrafelé, követik őt. Időnként megáll, hogy félelmét eloszlassa, de rá kell jönnie, hogy élete veszélyben van. Egy farkasfalka nézte ki prédának a háromgyermekes édesanyát, aki átalvetőjét megrakva igyekszik haza a tanyára.

Miután az üldözés után épségben hazaér, olyan sokkot kap, amitől elveszíti kisbabáját, és belehal a vetélésbe. Miklós Juliannának hívták azt az asszonyt. Ott van mellette a két lánya és a hatéves Déneske, akik hirtelen teljesen egyedül maradtak. Édesapjuk, Lázár Imre a 82. székely gyalogezred katonájaként a világháború első évében, 1914-ben rögtön a galíciai frontra kerülés után meghalt.

A doni katasztrófa

Magyarország Németország kérésére vett részt a szovjetek elleni háborúban. A magyar királyi 2. hadsereg kétszázhétezer fős állományából hozzávetőleg százezer ember halt meg, vagy esett hadifogságba. A keleti frontra vonult magyar hadsereg túlnyomó része anyaországi volt, mivel alig három éve csatolták vissza Észak-Erdélyt Magyarországhoz, így nem volt idő felkészíteni az itteni katonákat a harcra. A Voronyezs környéki harcokban a Vörös Hadsereg áttörte a magyar vonalakat, a gyengén felszerelt magyar hadsereg vesztét okozva ezzel.

1912-ben egy földcsuszamlás miatt összeomlik régi házuk, ezért az édesapa, Imre nekifog egy új ház építésének a Kutyadomb mellett, de nem jutott idő befejezni a lakásukat, ezért födetlen házzal hagyta hátra családját a bevonuláskor. Egy nagyapa él még a nagyszülők közül, aki befödi az egyszintes házat, a gyermekek árván maradnak, senki nélkül. A lányok idősebbek, de Dénes még kicsi, segítségre van szüksége.

Ha fiúunokám lesz, Lázár legyen a neve

Lázár Dénes az az ember, aki a 2. magyar hadsereg katonájaként hetvenhét éve részt vett a II. világháború magyar szempontból legtragikusabb ütközetében, az 1943. január 12-én kezdődött csatában, a Don-kanyarban.

Az 1908-ban, Lövétén született Lázár Dénes nem él már, ezért a Városfalván élő unokája, Jakab Lázár mesélte el nagytatája történetét nekünk.

Reggel kilenc óra van Városfalván, a faluba érve lassítunk az autóval, a kultúrház melletti boltból két férfi lép ki: Lázár, a falubíró és egy kék kabátos úriember. Mint kiderült, reggeli szokásuk közösen elbeszélgetni egy kávé mellett. A tiszteletes úr is kíváncsi a poklot megjárt Dénes bácsi történetére, ezért csatlakozik hozzánk, hogy Lázár házában felelevenítsük az elmúlt évszázad történéseit egy helybéli férfi életén keresztül.

Életemben nem találkoztam még egy olyan személlyel, akinek az élete ilyen részletesen dokumentálva lenne, rövid idő alatt levelek, fényképek tucatjai kerülnek elénk.

– Körülbelül olyan idős voltam nagyapám halálakor, mint ő, amikor elvesztette szüleit. Mivel nagyapámnak nem volt fia, azt kívánta, hogyha fiú unokája születik, akkor a Lázár legyen a neve, így kaptam a nevemet. Jobban mondva, született, de meghalt. Mi ezekről a dokumentumokról semmit sem tudtunk halála napjáig. Akkor takarítottunk a szülői házban, az egyik szobában, a ruhák alatt papírba csomagolva találtunk rá erre az örökségre  – mondja büszkén, majd megkérdezi, hogy csak a háborúra vagyunk kíváncsiak, vagy inkább szeretnénk megismerni a teljes történetet.

A kutya közel engedte az ételéhez

Mi a második változatot választottuk, ezért visszakanyarodtunk 1914-be, hogy gondolatban végigkísérjük Dénes bácsi megpróbáltatásait.

Hadiárvaként Marosvásárhelyre került, az állam gondoskodott a kisfiúról. Soha el nem felejtette azt a napot, amikor bevitték az intézetbe, becsukták a kaput, és sírva ütötte a kaput kezeivel, hogy engedjék őt hazamenni, de “olyan kicsi volt akkor még, hogy a kapu kilincsét sem érte fel, hogy kinyissa azt”.

Az 1916-os román betörés miatt a hadiárváknak fenntartott iskolát Budapestre költöztették, itt töltötte a gyermek Dénes a háborús éveket, egészen az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásáig.

– Szegények nem kaptak ételt rendesen, előfordult az, hogy a kabátujjukban loptak puliszkalisztet valahonnan, hogy enni tudjanak. Egy csíki fiú bevállalta a puliszkafőzést, de olyan hígra sikerült, hogy ehetetlen volt, ki kellett öntsék a szemetesbe. Később, mikor nagyapám sepregette a lépcsőt, mint szolgálatos diák, megtalálta a kukában már megkeményedett puliszkát. Nekiállt, hogy megegye, de észrevették a többiek is, így hatalmas verekedés lett belőle. Az igazgató kutyájával volt szerencséje, leküldték az ételt tőle, összebarátkozott az állattal, így közel engedte őt, hogy enni tudjon a táljából – idézi fel a nehéz éveket Lázár.

Az összeomlás után egy felügyelő Udvarhelyig kísérte a gyermekeket, majd mindegyiket rábízta valakire, hogy közelebb kerülhessenek otthonaikhoz. Dénest egy vargyasi szénégető szekérre tették fel, ami egészen a Koncz fogadóig hozta őt, Oklándig. Ott azt mondta neki a szekeres, hogy menjen be a korcsomába, üljön le, érdeklődjék, hogy tud hazajutni.

Kihez kell hazamenni?

A meleg kályha mellett elaludt, a mulatság végén vették észre, hogy ott van egy gyermek. Egy székelyzsombori gazda hívta el szolgálni, állatokra vigyázott a falu határában. Később átszegődött Homoródújfaluba, ekkor hallották meg nénjei, hogy testvérük hazakerült.

Az egyik, Gyepesbe házasodott lánytestvére vette magához, felnőtt koráig itt töltötte az időt.

Mikor behívták a románok katonának Dénes bácsit, akkor lehetőség volt saját lóval és felszereléssel csökkenteni a román seregben szolgált időt, így három hónapot volt huszár. Visszaemlékszik arra az időre, amikor nagyapja huszártalálkozóra járt Székelyudvarhelyre, minden évben mulatságot szerveztek a román hadseregben szolgált székely fiúk a Szabó Károly vendéglőben.

 

Később sógora beprotezsálta egy brassói autószerelő műhelybe. Unokája szerint nagyapjának nagyon jó keze volt, autóbádogosként jó szakembernek számított.

– 1930-ban szerezte meg a járművezetői engedélyt, ezután egy Hugo Bedners nevű szász vállalkozónál dolgozott, akit szalámigyárosnak is mondtak abban az időben. Az volt nagyapám feladata, hogy az árut kiszállítsa a megfelelő helyre. Később, átkerült egy Goldfinger Adolf nevű zsidóhoz, aki fakitermelő és építési vállalkozó volt  – idézi fel a Brassóban töltött éveket Lázár, majd előveszi az édesanyja, Irma keresztelőjén készült fotót.

Sokan szolgáltak abban az időben Brassóban, nagy híre volt a magyarok között a Sári bálnak, ahol hétvégenként találkoztak. Ennek is köszönhető, hogy Dénes bácsi megismerkedett feleségével, akitől két lánya született.

Ne menj haza! Szegény vagy, elsőnek visznek el!

Brassóban pezsgő életet éltek a harmincas években, magyar napokat tartottak, piknikezni jártak az urakkal.

– Nagyon jól ment akkor anyagilag nekik, ekkor vásárolták a kultúrházzal szemben lévő telket, ott kezdtek el építkezni. Hétvégenként Goldfinger odaadta saját célra az autót, de még az is előfordult, hogy az okozott kárt is kifizette nagyapám helyett. Nagy magyar volt az öreg, a szemközti kaszárnyában lévő román katonákat egy alkalommal meg is dobálta macskakővel, amiért letartóztatták. Itt is szerencséje volt a zsidó főnökével, aki megmentette  – mesél tovább házigazdánk, aki nagyapja katonaságával folytatja.

1940-ben Észak-Erdélyt, így Városfalvát is visszacsatolják Magyarországhoz. Dénes bácsi elsőként határozza el, hogy hazaköltöznek. Teszi ezt annak ellenére, hogy Goldfinger “azt a házat venné meg neki Brassóban, amire rámutat”. Egyben figyelmezteti főnöke, hogy ne menjen haza, mert szegény ember, van hajtási engedélye, így szinte biztos, hogy elsőként viszik el a frontra.

Behívták a buszsofőrt a háborúba

Miután hazatért családjával, gyorsan munkát talált Székelyudvarhelyen. Demeter Miklós autóbuszait vezette egy-két évig, sofőrködött a híres “Bolygó-járaton”, ami a városból indult, Ócfalván letért, Kányád, Székelydálya, Városfalva érintésével lement a román határig, Homoróddarócig. Onnan Oklánd érintésével jött vissza Székelyudvarhelyre.

– Sokan emlékeztek még az öregek közül arra, hogy Kányádban kerülgetni kellett a busszal a tankakadályokat, nagyapám énekelve is meg tudta csinálni – eleveníti fel nagyapja életének egy szakaszát unokája. Aztán megjött a SAS behívó, negyvennyolc órán belül jelentkezni kellett a honvédségnél.

Lázár Dénes (1908-1981) életéről készült fényképes összeállítást ide kattintva érheti el.

Szászfenesre került Dénes bácsi, a 2. magyar hadsereg 9. számú vonatparancsnoksághoz mint gépkocsivezető.

– Igazából az ellátmányt kellett eljuttatni nekik az arcvonalhoz, élelmet vagy fegyvert szállítottak. A vonat ment, ameddig tehette, utána gépkocsikra rakták az árut, lerakták egy raktárba, ahonnan szekerekkel továbbították a célba. Azért hívhatták vonatparancsnokságnak, mert egymás után, sorban haladtak a járművek, mint a vonatok – kezdi el lassan Dénes nagyapjának háborús élményeit Lázár.

Életükre legnagyobb veszélyt a szovjet Rata vadászgépek jelentették, amik folyamatosan azon voltak, hogy az utánpótlás útvonalait elvágják, ne juthasson ki az ellátmány a frontvonalba. Azért is veszélyes a repülő, mert az autó zúgásától nem lehetett hallani őket, hogy időben elmenekülhessenek a járműből.

A rossz álom és az orosz nő imája

Több barátját is elvesztette a háborúban Dénes bácsi a vonulások alatt.

– Minden nap másik sofőr vezette a konvojt, erre azért volt szükség, mert mindig az első volt a legnagyobb veszélynek kitéve. Ha hidakon keltek át, akkor gyakran felrobbantották az első járművet, de még a partizánokra is kellett figyelni, akik váratlanul tűz alá vették a kocsikat. Egyik alkalommal egyik barátja lépett nagyapámhoz, aki kérte, hogy menjen aznap nagyapám elöl, mert nagyon rossz érzése van, álmot látott, hogy meg fog ő halni. Otthon neki gyermekei vannak, szinte depresszióba esett. Nagyapám megsajnálta, előre ment. Ahogy áthaladtak az egyik hídon, nagyapám kocsija nem robbant fel, de a barátjáé igen, aki ott maradt – meséli Lázár.

Az, hogy épségben hazajött Dénes bácsi, mindvégig annak tulajdonította, hogy érte egy orosz asszony imádkozott. A történet szerint egy orosz nő átalvetőjével az út szélén mendegélt, akit felvett Lázár nagyapja. Az átalvetőben rozs volt, egy közeli vízimalomhoz vitte a nő, hogy megőröltesse. Elmutatta a magyar sofőrnek, hogy otthon öt éhes gyermek várja őt haza. Dénes bácsi megsajnálta, komiszt, konzervet, cukrot adott a nőnek, aki köszönetképpen az ezüst gyűrűjét akarta neki adni. Dénes bácsi ezt nem fogadta el, mutatta neki, hogy gyorsan menjen el onnan, mert meglövik, s nem lesz, ki enni adjon a gyermekeknek. Ekkor a nő letérdelt és keresztet vetett, imádkozni kezdett jótevőjéért.

Falubeliekkel találkozott a fronton

Egyik legszomorúbb és legváratlanabb élményét is kocsiban ülve élte át a városfalvi férfi.

– Hatalmas hó volt Kijev környékén, lassan araszoltak a kocsival nagyapámék. Egyik pillanatban arra lett figyelmes, hogy emberek lapátolják a havat az út mentén. Közelebb érve látta, hogy gyengén öltözött, sovány férfiak erőtlenül dolgoznak. Kikiáltotta az ablakon, hogy álljanak félre az útból, mert máskülönben elüti őket. Az egyik munkás odaszólt neki: hé, Lázár, te vagy-e? Megismerte a hangját az egyik városfalvi zsidó ember. Sírva fakadt, amikor ismerőst látott a mostoha körülmények között lévő munkaszolgálatos. Nagyapám rögtön felszerelte őt élelemmel, mindennel, ami volt neki a rakományban. Kérlelte az ember, hogy vigye magával, de küldetésben volt nagyapám, nem tudta elvinni őt – magyarázza Lázár a találkozást, majd felidézi a zsidók elhurcolásának körülményeit is.

Nagyszülei elmondása alapján két csendőr és egy civil jelent meg a faluban a kultúrház mellett, azzal a szándékkal, hogy elviszik a kereskedelemmel foglalkozó zsidó családot. A falu összegyűlt a hírre a házuk előtt, kérlelték a csendőröket, hogy ne vigyék el őket. Még levelet is írt az akkori falubíró az előljárósághoz, hogy ne bántsák a zsidó családot, mert a közösség szereti őket, a közösség életében részt vesznek. Azzal nyugtatták a városfalviakat, hogy csak elviszik őket munkaszolgálatra.

A keleti fronton való találkozás döbbentette rá arra Lázár nagyapját, hogy ezek az emberek halálra vannak ítélve, nem meggyilkolják őket, hanem a rossz körülmények, az étel hiánya, a hideg és munka végez velük.

A magyar élet ára: a szovjet halála!

Bevonulása után aktívan leveleznek egymással feleségével, a tábori lapok nagy része 1942-ből származik, októberi keltezésű a legutolsó. Elsőre azt gondoltam, hogy információkat kapunk a keleti frontról: helységek neveit, bevetések rövid leírását. Ezzel szemben szinte minden levél a család egészségéről, napi kenyeréről, a gyermekekről szól.

Kedves és jó édesapu! Ezen soraimmal kívántalak tudatni, hogy mi jól vagyunk és sok jót kívánunk Neked is. Továbbá, arról tudatlak, hogy megkaptam a lapodat és nagy örömem lett, hogy írod, hogy jössz szabadságra. Csak még egyszer közénk kerülj, amit nagyon várunk, várnak a gyermekeid is. Licsi azt mondja, hogy ő már nagy és őt az apukája meg sem ismeri. Lázár fiam, megvan a mezei munka, betakarodtunk. Most itthon vagyunk, hízlalom a disznókat, még csak a vetés van hátra, de míg nem lesz eső, nem tudunk vetni. Vettem vetőbúzát húsz pengőre. Nagyon szép! Most csak jót kívánunk apu! Írtad, hogy küldesz gumitalpat és még nem kaptuk meg. Isten áldjon! Kelt Városfalván, 1942. október 10-én.

Itthon a két lánya annyira várta haza édesapját, hogy mindig kifutottak a házból, ha autó haladt el az úton. Dénes bácsi közben élet-halál közt volt, naponta estek el sofőr bajtársai. Dicsérő elismerésben részesítette a magyar királyi 2. honvédhadsereg vonatparancsnoka a “szovjet elleni háborúban az ellenség előtt teljesített átlagon felüli szolgálataiért”.

– Az elismerést nem mutatta, de azt elmesélte nagyapám, hogy egyszer az oroszok körülzártak egy magaslatot, amit mindenképpen tartani kellett. A magaslathoz vezető utakat hevesen lőtték az oroszok. Öt sofőr vállalta azt, hogy célba juttatja az ellátmányt, kockáztatva ezzel saját életét. Folyamatos tűzben közeledtek a cél felé, két kocsit kilőtt az ellenség, szerencsére, nagyapámé nem volt közte – meséli el nagyapja bátor tettét unokája.

Régen taposóaknák voltak benne, ma szerszámok

Közben elindulunk a szülői házhoz, amit nagyapja a brassói keresetéből épített. A kultúrházzal szemben, zöld verandás portához érkezünk. Lázár a nyári konyhához vezet minket, ahol ígérete szerint egy különleges tárgyi emléket mutat nekünk.

– Ebben a fadobozban taposóaknák voltak, nagyapám a doboz fedelére írta fel azoknak a településeknek a neveit, ahol megfordult. Itthon borotválkozó doboznak használta, most szerszámos ládaként használják a szüleim. Egyszer jött egy brassói vegyészmérnök rokonunk, aki a doboz oldalán lévő számokat látva megijedt, hogy milyen robbanóanyag van benne – aztán szépen visszahelyezi a polcra a hazahozott harctéri relikviát.

A házban Jakab Laci bácsi és Irma néni él. Mindketten nyolcvan év felettiek, de tisztán emlékeznek azokra az időkre, amit most felidéztetünk velük. Irma néni nagyon mosolygós asszony, de amikor édesapjáról kérdezem, akkor újból leányka lesz belőle.

– Ó, amikor néztük a tévében Sára Sándor filmjét, ahogyan a szegény katonák a mínusz negyven fokos hidegben gyalogolnak, akkor eszembe jutott szegény apukám – kezdi el, majd bevezet minket rögtön a belső szobába, ahol csillogó szemekkel idézi fel édesapját, és a vele történteket.

Apukám az orosz cár kastélyában aludt

– Apukám nagyon szeretett minket! Képzelje el, hogy karácsonyra küldött nekünk festett, orosz báránykákat, és szaloncukrot. Akkor a faluban senkinek sem volt ilyen – mutat a sarok felé, a karácsonyfára, aminek a helye azóta sem változott.

Elmondja, hogy édesapja Kijevnél egy orosz cár kastélyában aludt, onnan hozta az ágy mellett lévő gyertyatartókat, gyöngyöket, kockás sapkákat, és a Lázárnál lévő fémből készült gyümölcsöstálat. Nem áll meg itt, beszámol arról is, hogy a járművekről leszerelt gumit hazaküldte csomagban az édesapja, hogy a facipők aljára tudják szerelni. De még a ruháikat is a kocsikon található ponyvából készítette édesanyja.

– A ponyva miatt fáj most is a fejem. Olyan anyagból készült, hogy nem szakad könnyen. Mikor leányka voltam, hengereltek a határon, én fel kívántam ülni rá, és aztán becsípődött a ruhám és megütöttem a fejemet – kap a fejéhez Irma néni.

Megtudjuk, hogy édesapja leszerelése után újra munkába áll Demeter Miklósnál, addig, míg újra be nem hívták 1944-ben. Akkor Székelyudvarhelyen már szinte senki sem volt a katonaságnál, csak csellengők. Egy ezredes nem nyíltan, de utalt arra, hogy Dénes bácsi jobban tenné, ha inkább az életét mentené.

Felrobbantották a Homoród-hidat

Biciklivel tekert hazafelé, későn vette észre, hogy a németek felrobbantották a Homoród-hidat. Állandó csatazaj költözött a falu köré, folyamatosan szóltak a fegyverek, a románok belőttek bizonyos útszakaszokat, hogy a visszavonuló németeket akadályozzák.

– Nem lehetett átmenni az út egyik feléről a másikra, olyan sűrű volt a sor egész nap. Akkor láttam lánctalpas motorbicikliket, lovas kozákokat, akik fekete báránybőr sapkát viseltek, aminek a teteje piros volt – szól bele a beszélgetése Laci bácsi, akinek az édesapja falubíró volt akkor.

Azzal volt szerencséje a falunak, hogy a Homoród megáradt az oroszok bejövetelekor, nem tudtak átkelni a folyón. Egyetlen orosz okozott riadalmat Városfalván, aki ropogtatta fegyverét, egészen addig, míg egy “sebesült orosz tiszt nyakon nem vágta őt”, hogy hagyja abba.

– Apukám, szegény felmenekült a padlásra, magával vitte a forgópisztolyát és egy vasrudat. Mi adogattuk fel neki az ételt apránként. Azt mondta, hogy ahány orosz oda fel fog menni, annyit ver agyon a rúddal. Szerencsénkre, a lóháton bekukucskáló kozákokon kívül senki nem jött erre – mondja Irma néni.

Laci bácsi egészíti azzal, hogy a “határ felbomlása” után katonának öltözött lovas cigányok ijesztgették a lakosságot abban az időben.

Állva tiszteleg a rádió előtt

A háború után a “feketézés” jelentette a bevételi forrást a városfalviaknak, borjúhúst, vajat kínáltak eladásra a brassóiaknak. Egy ilyen brassói út alkalmával bizonyosodott meg arról Dénes bácsi, hogy korábbi főnökei, Goldfinger Adolf és Hugo Benders is életben maradtak. Megtudta, hogy a zsidó fia egy síbalesetben hunyt el, a szász fiát pedig német pilótaként lelőtték a háborúban.

Szabadszájú, kemény ember volt a kommunista rendszerben is Dénes bácsi, amivel sokszor meggyűjtötte a saját és családja baját.

– Visszaemlékszem, hogy disznótorokon állandóan a háborút és a fogságot osztották az öregek. Én azt sem tudtam, hogy miről beszélnek. Nagy magyar ember volt nagyapám! Amikor a Szabad Európa rádióban sercegett a magyar himnusz, akkor felállt és tisztelegve állta végig, ami kívülről viccesnek tűnhet, de ő ezt tényleg komolyan gondolta. Az imádságos könyvében mindig ott volt Horthy képe – mondja unokája.

Irma néni csendben van közben, kezét a szájához rakva gondolkodik, szeme a régi időket kémleli.

– Egyszer apukám egyik barátjának az életét egy imakönyv mentette meg, ami a bal zsebében volt, az aknaszilánk pont a könyvecskébe csapódott. Utána úgy gondolta apukám, hogy ő is ezentúl ott hordja, hogy életben haza tudjon hozzánk jönni. Árva gyermekként nőtt fel szegény, neki a család volt mindene, anyukám és mi, a leányok. Mindig úgy féltett minket, hogy elveszít – részletezi Irma néni.

Lázár Dénes 1981-ben, 73 évesen halt meg Városfalván. A két lányán kívül született egy fia is, aki kétvésen meghalt.