Magyari Kálmán látta Horthyt bevonulni, aztán Tito ellen készült a szerb határon. Neki volt a legmenőbb autója Kolozsváron.
Fotók: SZÁSZ ZSUZSI
Aztán kérdezz rá, miért hívják őket Habsburgoknak! – ezzel a mondattal ajánlották figyelmembe a malomfalvi születésű Magyari Kálmán bácsit. Míg a kocsiban a légkondit kettesről hármas fokozatra kapcsolom, az jár eszemben, vajon tényleg vannak leszármazottai Európa egyik legjelentősebb uralkodócsaládjának, vagy csak ragadványnévként maradt hátra a Magyari családon.
Helyi férfiak kortyolgatják a sört a bár teraszán, mikor a Kolozsvárról hazautazó öregurat keresem. Jó a hangulat, mennek a történetek az asztal körül. Látszólag senki sem hasonlít egy kilencvenéves emberre, mégis bevállalja egy kalapos bácsi a szerepet, felpattan a székéről, hogy ő Kálmán.
A többiek is szeretnének részesei lenni a beszélgetésnek, mert “ha egyszer valaki tud mondani, akkor az Kálmán az, érdemes meghallgatni a beszédét”. Elvonul a csapatunk, árnyékot és széket keresünk az épület mögött: elől megy a bácsi egy vastag fotóalbummal a kezében, utána én a diktafonnal, mögöttem Zsuzsi a fényképezőgéppel.
Úgy hallottam, hogy maguk a Habsburgok leszármazottai
– mondom neki, mikor leülünk három sárga székre.
– Elmondom nektek, hogy mi az igazság. Anyai koncnagyanyám Bécsben szolgált a Habsburg családnál, szakácskodott. Állapotosan érkezett haza, úgy tartották, hogy a Habsburg családé a gyermek. Édesanyám erősen makacs természet volt, általában olyankor jött elő a Habsburg-kártya, amikor édesapámmal vitatkoztak. Amikor összevesztek, nem akart édesapámhoz szólni, hiába kérlelte apám, hogy Zsuzsi, szólj egyet. Bemászott apám az ágy alá, s elkezdett matatni ott. Édesanyám rászólt, hogy mit keres ott. Ezt kerestem, hogy szólj egyet, válaszolta neki – magyarázza Kálmán bácsi, közben kinyitja az albumot az első oldalon.
A család számára fotóalbum, számomra inkább tűnik egy történelemkönyv mellékletének. Mert a sztori még az 1800-as évek végén kezdődik, amikor László Amália és Magyari Balázs élete elkezdődik a faluban.
Ki ez az Amália?
Ezt kérdezhette Kálmán bácsi édesanyja is az első osztályban, mikor szembesült azzal, hogy őt papíron nem Zsuzsának, hanem László Amáliának hívják. Zsuzsi életét a nagy háború alakította kezdetben, Sinka Rózsika nagynénje elcsalta Kolozsvárra, hogy ott boldoguljon a fiatal leány.
– Ez a kép Brassai Sámuel iskolában készült, amikor az osztrák-magyar katonákat ápolta édesanyám. Elvégzett egy tanfolyamot, nővérként dolgozta végig az első világháborút, később Kolozsváron találkozott édesapámmal is – kezd bele szülei történetébe a bácsi.
Ahhoz, hogy történetünkben egy legény is oda tudjon állni a leány mellé, össze kell képzeletben járjunk több frontot is a háborúban.
– Édesapám a 82-es székely gyalogezred katonájaként az olasz fronton harcolt, ott sebesült meg. Miután felgyógyult, a román frontra vezényelték. Elmesélte nekem, hogy ott volt Bukarestben, mikor a német-osztrák-magyar csapatok elfoglalták a fővárost. Később a román frontról szerelt le, onnan jött haza a háborúból. Ezekre a történetekre jobban emlékszem, mint a tegnap történtekre, mert a kulcsot még elvesztem, de ezek a történetek élnek bennem – eleveníti fel édesapja történetét.
A világháború után telket vettek a szülei Kolozsváron, édesapja egy zsidó borászatnál dolgozott, úgynevezett stáfszekéren járta Tordát. Édesanyjának azonban nem volt kedve a nagyvárosi élethez, ezért visszaköltöztek Nyikómalomfalvára. Anyai nagyszülei kocsmát, üzletet működtettek a faluban ebben az időben.
S még mindig csak száz évvel közelítettük meg 2020-at.
Megszületett a család első gyermeke, Marcella, akit még négy testvér követett. 1932-ben látta meg a napvilágot beszélgetőtársam, aki pontosan emlékszik gyermekkorának történéseire.
– Csináltak egy román iskolát a faluba az egyházi iskola mellé. Az volt a kérés, hogy minden családból 1-2 gyermek abba az intézménybe is járjon. Édesapám megfogta Balázs bátyám kezét, bevezette a román iskolába, egy Pulyka nevezetű tanár beültette a padba. Egy pillanat alatt kiszökött onnan, többet nem tudták visszavinni. Péterfi Sándor, az egyházi iskola tanítója a magyarok bejövetelekor megdicsérte bátyámat a magyarságáért – említi fel az 1930-as évek történéseit.
Édesapját 1938-ban elvitték munkaszolgálatra, két esztendőt töltött Plojesten. Mikor “híre ment a magyar világnak”, akkor a román csendőrök újra próbálkoztak náluk, de elbújtak előlük, nem találták meg a “pólyatartóban”.
A szentléleki kántor tornácáról nézték a magyarok bejövetelét
A férfiak székely népviseletben, lóháton várták a beérkező magyar katonaságot. A gyermek Kálmán malomfalvi kiskorúak társaságában a szentléleki kántor tornácáról nézte a magyar katonák bejövetelét.
– Akkor a műút nem itt ment el, hanem hosszan a falu között, a Baknyán keresztül. Nekünk rokonság volt a kántor, az ő házától figyeltük az eseményeket. Először három kocsi jött, a magyarok mellett németek is voltak. A lakosság lefogta őket, úgy csókolgatták őket. Egy román kocsi is volt, aki eltévedt, azt nagy hujjjogással fogadták. Utána jöttek a kincstári kocsik, motorbiciklisek, biciklisek, a végén a gyalogság. Kicsit később láttam Horthyt is elvonulni – meséli el az 1940-ben történt eseményt.
Közben egyik rokona megkóláztat minket, megjegyzi, hogy akkor kapták azt a kosarat is, amit sokáig őriztek. Kálmán bácsi pontosít, az négy év múlva történt, akkor már ellenkező irányba meneteltek a katonák.
Tizenkét évesen szántott, kaszált, édesanyja mellett minden mezőgazdasági munkát elvégzett. Édesapja nem úszta meg a második világháborút sem, székely határőrként számítottak újra rá a magyar hadseregben.
– Csíkszentmihályra hívták be, a málhásoknál szolgált, ők szállították lovakkal az utánpótlást az első vonalba. Gyermekként erősen rosszul esett nekem ez az idő, hogy édesapám nélkül kellett helytálljak ilyen fiatalon. Az a hír járta egyszer, hogy édesapámék Szentléleken keresztül vonulnak vissza. Édesanyám megrakott egy nagy kosarat élelemmel, egész nap vártuk édesapámat a műút mellett, de hiába Egyik katona adta a kosarat korábban édesanyámnak, hogy ne cipelje tovább. Gyergyó felé mentek apámék, a másik útvonalon. Mikor este hazaindultunk, akkor robbantották fel mögöttünk a németek Telekság hídját. Mikor hazaértünk, akkor robbant a másik, lefekvés körül a harmadik is – emlékszik vissza a “magyar világ végére”.
Gyula vette először észre a csúnya katonát
Szentléleki rokonság menekült hozzájuk, félve az oroszoktól. A kultúrház előtt a falubíró vezetésével fogadták a beérkező katonákat, a fogadóbizottság románul és oroszul beszélő emberekből állt. Sokan megjárták már az orosz fogságot az első világháborúban. Zsákot és jó lovakat követeltek a malomfalviaktól a bevonulók. Aztán, ha már Kálmán bácsi édesapja látogatást tett teljes katonai felszerelésében Bukarestben, a románok sem maradhattak adósok. Később bérmakeresztfia, Gyula vette először észre a “csúnya katonát”, egy lovas kozákot.
– A teheneket kihajtottuk a legelőre, hogy megóvjuk őket. Egyszer nagy robbantás hallatszott Szentmihály felől. Hosszú, díszes sorban vonultak végig a románok a falun, miután az oroszok elintézték a nehezét. Legelöl egy fiákerben a tisztek ültek, szemüveg volt rajtuk, utána hozták az ágyukat. Mind Udvarhely felé tartottak – meséli el a viszontlátogatást.
Népszámlálást végeztek a románok, be kellett mondani, hogy melyik családban hányak laknak. Sokan nem tudták születési évüket a kérdésre, “olyan emberek voltak akkor, hogy a mikor született kérdésre azt válaszolták, hogy februárban, se a napot, se az évet nem bírták”.
Édesapja közben Szatmárnémeti közelében “pár társával meglógott”, nagy szerencse kellett a túléléshez.
– Elfutottak, utánuk egy német katona gépfegyverrel. Bebújtak egy patakba, ott lapítottak. Hazafelé egy román faluban eléjük álltak, gatyára vetkőztették le őket. Amikor édesanyámmal hazafelé tartottunk a szántószekérrel, akkor vettem észre három alakot közeledni a Nyikő felől. Édesapám, Magyari Lázár, és Jakab András, a cigány jött haza. Fel volt apám lábam dagadva, napokig nem tudott felkelni az ágyból – de öröm volt, mert hazajött a családfő.
Újabb megpróbáltatások jöttek, mivel a háborút a nagy szárazság követte. Kálmán Szencsedbe szegődött el pásztornak gyermekként, hogy legyen mit megenni. Két év után, tizenöt évesen Brassóba jelentkezett építkezésre, azt hazudva, hogy elmúlt tizennyolc éves. Mikor a katonaság ideje közeledett, egyik szomszédja ajánlása után beiratkozott egy politikai tanfolyamra.
Azt gondoltuk, visznek Tito ellen
– Egy hónap volt az egész, a végén egy három napos konferenciával. De én ezt nem szerettem, megszöktem, mikor kellett volna menni a konferenciára. Kijöttek értem kocsival, elbújtam. Mikor vége lett a rendezvénynek, számon kértek, hogy merre jártam. Marosvásárhelyre vittek, majd Nagyváradon töltöttem hat hónapot. Innen Turnu Severinbe kerültem, majd Orsovára. Tizenkét kilométert vittek minket a kocsival ismeretlen irányba. Mikor kiszáltunk, az utcán senki sem beszélt románul, csak magyarul és szerbül. Kérdeztem az egyik felettestől, hogy merre hoztak minket. A szerb határon vagytok, mondta. Mi azt gondoltuk, hogy már nem is az országban vagyunk, s visznek minket Tito ellen – idézi fel a katonaság alatti emlékeit Kálmán bácsi.
Ott szolgált, ahol a Duna megérkezik Romániába: Báziás, Újmoldova, Moldova, Alsópozsgás térségében járőröztek. A határzárnál drótokat húztak ki, hogy a rakéták jelezzenek határsértés esetén. Egyik fehéregyházi katonatársa javaslatára állt szakácsnak, hogy “megszabaduljon a helytől”. A tanfolyam után tiszti konyhán dolgozott, vágóhidakon szerzett tapasztalatot.
A katonaság után egy telet dolgozott itthon az erdőn, házat épített az ős mellé. A család számára mindig Kolozsvár jelentette a lehetőségek földjét, így 1955-ben szerencsét próbált Kálmán bácsi.
– A nővérem már a magyar impérium alatt ott élt. Úgy kerültem fel, hogy nem volt kolozsvári buletinem, így pedig még élelemhez sem juthattam hozzá. Nővérem barátnője, Grünwald Magda túlélte a koncentrációs tábort, két gyermekét elégették. Kozmetikát működtetett a városban. Akkoriban a néptanácsnál dolgozott, egyik napról a másikra buletint szerelt nekem – ekkor vált hivatalosan is kolozsvárivá.
Kolozsváron nagyon sok székelyföldi lány szolgált
ebben az időben. Rendszerint csütörtökön és vasárnap sétáltak a főtéren, egymást karon fogva énekeltek a templom körül. A város lakosságának 80%-a magyar volt.
– Első munkahelyemen, az Armaturanal 1964-ig magyarul tartottuk a gyűléseket, alig voltak olyanok, akik jól tudtak románul. Először az öntődében dolgoztam, majd tanfolyamot végeztem, esztergályosként folytattam. Később bekerültem egy olyan műhelybe, ahol alátéteket készítettünk. Harminc ember, többségük nők dolgoztak a csoportban. Nekem annyi volt a feladatom, hogy a raktárból kivegyem az anyagot, beállítsam a gépeket, kövessem a teljesítményüket – mondja a bácsi, aki a katonaság alatt szerzett tapasztalatát is felhasználta a cégnél.
Novembertől nem igazán kellett bejárnia dolgozni, a főnökségnek vágott disznót az év további részében. Készített egy beosztást, hogy mindenkinek legyen az ünnepekre kolbász az asztalon.
– Abban az időben ez járta. Volt egy vicc is, hogy egy részeg embert a rendőr hazakísér. Hazafelé kérdezi a rendőr, hogy mivel foglalkozik. Azt mondta, hogy mészároskodik. Mikor megérkeztek, akkor a rendőr a feleség gondjaira bízta, hogy vigyázzon az urára, mert kellenek a mészárosok. A felesége azt válaszolta neki, hogy részegen mindig mészárosnak hazudja magát, pedig csak egy mérnök” – meséli kacagva a 64 éve Kolozsváron élő bácsi.
Maga vigyázzon, nehogy beleszeressen a mester leányába
Frissen érettségizett leányok kerültek a fiatal Kálmán munkacsoportjába, köztük a tizenhat éves Gál Erzsébet, aki a mester leánya volt. Már az elején felkeltette az érdeklődését a lány, pedig többször rászóltak, hogy vigyázzon, mert a főnök leánya.
– Felesége édesapja, a mester hadifogságban volt. Hazatérve a leánya nem akarta elfogadni, nem ismerte az apját. Úgy kerültünk közelebb egymáshoz, hogy mindketten szerettünk olvasni. Mekérdezte tőlem, hogy cserélünk-e könyveket. Én abban az időben a Rózsa Sándor regényeket olvastam. Sokszor felkerestem a Máramaros utcai lakásukat, összemelegedtünk – 1957-ben eljegyezte őt, 1960-ban megházasodtak.
Mikor a gyermekekről kérdezem, akkor nagyot nyel, érzem, valamit nem jól csináltam. Megtudom, a felesége már elhunyt. Egyedül él Kolozsváron.
– Nincs gyermekem,
azért járok ide, mert itt vannak gyermekek. A feleségem 1962-ben terhes lett, úgy elvetette a fiúgyermeket, hogy nem is tudtam róla. Nagyon megharagudtam, elváltunk. De mivel egy házban laktunk, megbocsátottunk egymásnak. Később mindenhova eljárt, hogy gyermekünk lehessen, de nem adta meg ezt nekünk a sors. Itt érzem jól magam, Malomfalván, futkorásznak a gyermekek körülöttem. Arany szomszédaim vannak Kolozsváron is, nagyon jól kijövök velük, szinte családként tekintek rájuk – mondja.
Fagyizunk a kertben, eljött az idő, hogy teljes egészében végignézzük az albumot. Az udvaron még egy idős néni csendben pihen, néha a Dénes nevet mondogatja. Dénes a néni férje, Kálmán bácsi testvére volt.
– Nemsokára megyek neki a nyolcvankilencnek.
Édesanyám is 94 évet élt, édesapámmal nem a háborúk, hanem az orvosok végeztek egy ártatlan vakbélműtétnél – mereng el egy pillanatra.
– Akkor maguk hagyományosan ilyen hosszú életet élnek? – kérdezem tőle.
Nevet egyet, majd a büszkeségét mutatja az album hátsó lapjain. Mivel az 1970-es évekről beszélünk, ezért nem találom ki elsőre a kocsi márkáját. Hihetetlennek tűnik egy BMW Kolozsvár utcáin abban az időben.
– Pedig az. Egy német egyetemista udvarolt a kolozsvári szomszédságában, neki volt az autója ez a kétezres BMW. Mondtam neki, hogy kell nekem, megveszem. Persze, ezt nem lehetett hivatalosan megtenni, ezért szétszedtük az autót teljesen, a karosszériát beszállította a fiú az adóhatósághoz, hogy ellopták az alkatrészeit. Ott árverésre bocsátották, én pedig megvettem. Otthon összeraktam, én voltam Kolozsváron a három közül az egyik BMW tulajdonos. Aztán, még ajánlottak egyet, egy 1600-as sportautót. Azt is megvettem. Borbély Lőrincz autóversenyző jelentkezett a motorjáért, eladtam neki. A karosszériát pedig elástam a szomszédban, hogy nehogy rájöjjenek a huncutságra – mondja a büszke tulajdonos, akinek a járművét csodálták Udvarhelyen.
Húsz évet tartott a csodajárgány ideje, rengeteg kilométert gyűjtött Kolozsvár és Malomfalva között. Elfogytak a lapok is az albumban, Kálmán bácsi szemüvegén keresztül utaztuk be a több mint száz évet.
Szívesen tölti idejét szülőfalujában, ott ahol édesanyja is meghalt. Ő volt az a néni, aki olyan makacs volt, mint egy Habsburg.
