Miért halljuk azt gyakran, hogy az erdélyi asszony elesett, elnyomott volt? Ha az erdélyi asszony nem szőtt, varrt és font egész télen, nem volt ruházat; ha nem főzött vagy nem dolgozott a kertben, nem volt étel. Ha az erdélyi asszony ezt nem végzi el és bojkottál, akkor az élet áll meg. A textília az életében státusz, hatalom volt, büszkeség, megnyugvás és terápia is. A húsvét előtti nagytakarításkor kikerültek a szőttesek a tornácra szellőzni, hadd lássa mindenki mennyit dolgozott egész télen. Púpolta a kelengyét, hogy legyen amit felmutatni, amikor férjhez megy. Szőtt rendületlenül, ha körülötte omlott össze minden, akkor is.
fotó: Hodgyai-Lőrincz Eszter
Veraart Orsolya az erdélyi asszony hagyományát nem ápolja, hanem megéli. A rámaradt több évtizedes textilíákat nem tartogatja, hanem használja. Saját megfogalmazása szerint „az erdélyi gazdaságban élő és tevékenykedő asszony a maga világában dolgozva túlmutat a maga világán, és globális problémákra ad lokális válaszokat.”
Veraart Orsolya, vizuális antropológus, dokumentumfilm rendező, hivatásos szövő-fonó, rostművész, növényi fonalfestő első műhelymunkáján vettem részt, Csehétfalván. A boszorkánykonyhában foglalunk helyet. Két nagy lábasban áznak a festőnövények (tényleg egy boszorkány üstjére emlékeztetnek), az asztalon friss mezeivirág, sütemény, a padlóban a ház építőjének téglavető gyárából a családra maradt közel 100 éves téglák díszelegnek. A gerendára már megfestett, színes fonalak felvetve.
A Falu
A Pál Berta Műhely férjével közös projektjük. Ralph Veraart, vidékfejlesztési mérnök Hollandiában született, nagymamája növényi fonalfestéssel is foglalkozott. Ralph a nagymértékben iparosodott Hollandiából Erdélybe költözött 20 éve. Kolozsváron fenntarthatósággal kapcsolatos projekteket menedzselt, itt ismerkedtek meg Orsolyával, aki ekkor néprajzi egyetemet végzett. Férje nagymamáját ő már nem ismerhette meg, de a növényi fonalfestésről szóló könyvei, és fonókerekei rá maradtak. Ezután együtt költöztek Norvégiába, ahol vizuális antropológia egyetemet végeztek mindketten. Már ottani életük során rátaláltak a csehétfalvi Pál Berta gazdaságra, végig a terveik közt volt a hazaköltözés.
Diplomázás után Európát járták filmjeikkel, és a Nordic Anthropological Film Association (NAFA) filmfesztivállal, Európa legrégebbi etnográfiai filmfesztiváljával kezdtek dolgozni mint weboldal építők, filmzsűritagok és fesztiválszervezők. Jelenleg is foglalkoznak ezzel, most épp a Tromsøi és Trondheimi egyetemnek fognak filmeket vágni, amint meglesz a stúdiójuk az udvaron, mert ugye, az asztal sarkán nem lehet filmet vágni.
„Kimozdulni a nagyvilágba nagyon fontos volt nekem, mert perspektívát adott, és így segített meglátni azt, ami itthon nagy érték. A falusi élet nagy érték. Levegő, tér, erdő-mező, ház, kert. Udvar. Nemhiába nevezik magyarul az udvart »élet«-nek is: az év nagy részében a családi élet az udvaron zajlik. A falusi élet a természethez való közelsége révén konkrét életet ad, a szó elsődleges értelmében: mindazt, ami az élethez elengedhetetlen – talajt, vizet, levegőt, fényt.”
Akkor csomagoltak, amikor elegük lett a városi életből, és gyerekük érkezése csak megerősítette őket a döntésben. Bekuckóztak a faluba, és részévé váltak. Eljárnak tejért és sajtot készítenek, felvágják a fát és művelik a földet, együtt élnek a természettel.
„Bátorság kell ahhoz, hogy az ember egy számára teljesen idegen faluba beköltözzön, a helyi dinamikát megváltoztatja már egy család. De magam is faluról származom, és ez a falusi tudásom aktivizálódik naponta. Gyermekkori tapasztalataim a mezőgazdasági munkákat, falusi életet illetően valamelyes jártasságot adnak egy ilyen életformában. Én is így nőttem fel, mi is kapáltunk és szénáztunk annak idején, vágtuk a fát, és befőztünk. Nagyon sokszor visszajön egy-egy kép, vagy hangulat a gyerekkoromból, annak ellenére, hogy nyilván, a mai falu más, mint a hajdani” – meséli Orsolya, hogy hogyan sikerült beilleszkedniük a faluba.
A modern faluban a régi háztáji gazdálkodás háttérbe szorult, ahol még gazdálkodnak, ott is másképp, modernebb megoldásokkal dolgoznak. A faluban még mindig lassabban gyorsul az élet, annak ellenére, hogy ritkán látunk már olyan falusi életképeket, ahol a libák az út közepén ballagnak, a gyerekek csoportosan, mezítláb szaladgálnak, vagy békát fogdosnak, miközben a szekér csendesen benyikorog a faluba.
Ahhoz, hogy a falusi életnek újra presztízse legyen, több fiatal család kellene falura költözzön, a földdel dolgozzon. Miért mondjuk azt, hogy „buta, mint a föld?” Csak próbálja valaki ugyanazt a csodát véghezvinni, amit a föld véghez visz, és máris nem mondanánk ilyet. A talajjal közvetlen kapcsolatban álló életnek nagyobb megbecsülés járna.
Pál Berta, az erdélyi asszony
A házat amiben élnek, 1932 környékén építtette Pál Áron gazda. Az épületfát 1932. június 28-án vették át – írja ceruzával az egyik gerendán. A gazdaság aztán lányára, Pál Bertára szállt. Orsolyáék az ő fiától vették meg, aki nehéz szívvel adta el a szülői házat. Elvágni a gyökereket: nagyon nehéz. De annak sem könnyű, aki átveszi ezt a hagyatékot.
Fontos volt számukra, hogy Pál Berta nevét továbbvigyék, hogy azokat, akik itt éltek és itt haltak meg, tiszteljék. „…ebben a házban van egy óriási történelem, az egész huszadik század végigmasírozott itt, a mi gyermekünk az ötödik generáció.” A P. B. monogramú textíliák rájuk szálltak, törülközők, lepedők, amiket mind használnak. “Ezek az elnyűhetetlen, tiszta, egészséges vásznak inspirálóak egy olyan világban, ahol egyre jobban eláraszt a rossz minőségű, szennyező, szintetikus anyagokból készült és szintetikus festékekkel megfestett, rövid élettartamot befutó, gyorsan szemétté váló textíliák tömkelege. Társadalmi szempontból pedig a textíliák és ezekkel kapcsolatos események fontos helyet foglaltak el az asszonyok életében. Gondoljunk csak a fonóra, amely társadalmi esemény volt, terápia, barátkozás és közösségszervező erő, egy afféle feminista kör.”
Így nem is volt kérdés, hogy az ő neve lesz a műhelyé is. Pál Berta egy szimbólum is: az erdélyi falusi asszony szimbóluma.
Örökölt hagyomány
Orsolyának tervei közt szerepel további műhelymunkák, nyílt műhely napok szervezése, egyszerre 8-10 személy számára tudja ezt biztosítani. A Pál Berta Műhely tevékenységei a rokkán fonás, szövés, növényi festés és ezek tovább örökítése, tanítása. Erdélyben a feldolgozatlan nyers gyapjú szinte hulladékszámba megy, holott sok kéz sok rokkán ebből sok fantasztikus fonalat tudna készíteni. A műhely egyik célja a rokkán fonás népszerűsítése és tanítása, hogy a helyi nyers gyapjút ismét feldolgozhassák az ezzel foglalkozni kívánók.
Emellett pedig a lentermesztés, a lennek a magtól a lenvászonig való feldolgozása, a folyamatnak a megtanulása és valamikor majd tanítása is nagy hangsúlyt kap a rostgazdaságban.
A növényi festés nem kőbe vésett törvény, sokféle növényi festés van. A régi mottó az volt, hogy kevés növényből sok színt, ez viszont azt is jelenti, hogy sok a folyamat során felhasznált mérgező anyag. Orsolya mottója, hogy sok növényből sok színt, kevés és nem mérgező anyaggal. Akinek kertje van, meg tudja termelni a saját festőnövényeit, a mezőkön pedig bőven találni zöldet, barnát, sárgát festő növényt. Fontos azonban, hogy ne letaroljuk az ilyen helyeket, ahol ezek a növények megtalálhatóak, hanem ott szedjük, ahol nagy mennyiségben jelen vannak, innen is csak 10 százalék az emberé, a többi a természeté.
A növényi festés 4600 éves tudomány, ősrégi feljegyzések vannak főzésről, áztatásról, erjesztésről, sőt még a vizelet felhasználásával is nyertek ki színanyagokat növényekből. A színeknek ereje van, kifejezünk velük, kommunikálunk. Az ókórban a bíbor szín olyan ritka kincs volt, hogy csak a római császár kiváltsága volt, ugyanis ezt a színt a ritka bíborcsigával festették. Nyáron a nap színeit, ősszel hűvösebb színárnyalatokat lehet festeni. A színek hatnak ránk, gondoljunk a színterápiára, vagy a színek marketingben való használatára, már csupán a színelmélet minimális felhasználásával is. És a legfontosabb az, hogy a növényi színanyagok tiszták, nem ártanak a környezetnek és az emberi szervezetnek.
A „körkörös”, rögtől rögig elven alapuló textília a földből indul (lenmag, kendermag, vagy a legelésző juh gyapja), amikor pedig elhasználódik, lebomlik, földdé válik, nem hagy nyomot maga után, nem szennyez, visszatér oda ahonnan jött, élete körét befutja.
„Tiszta, fenntartható, élő folyamat, amely az embert kapcsolatba hozza a természettel, legelőkkel, növényekkel, és a természetes anyagokkal. Nem szennyezi a környezetet és az emberi szervezetet, és emelett fantasztikusan szép színeket lehet előállítani. Azt is mondhatnám, olyan szellemi és lelki munka ez, amelyet kézzel végez az ember.” – mondja Orsolya, miért érdemes manapság ezzel foglalkozni.
A szín születése
A növényi festés során a növény részeivel a természetes anyagokat: gyapjút, lent, kendert, selymet, stb. megfestjük. Ehhez felhasználhatjuk a növények gyökerét, levelét, szárát, termését, illetve bizonyos fák háncsát is.
Első lépés a növények gyűjtése, ha azonnal nem festünk velük, akkor szellős, árnyékos helyen kell szárítani őket. Ezután a festendő rostok, a gyapjúmotringok bepácolása következik. A festőnövények zöme pácolást igényel. Viszont vannak olyan festőnövények, amelyek bizonyos fajta pácokat tartalmaznak magukban – ezek esetében nem szükséges a pácolás. Ez azt a folyamatot jelenti, amely során a gyapjút bizonyos kémiai anyagokkal kezeljük annak érdekében, hogy a megfestett anyag színtartó legyen.
A Pál Berta Műhelyben a természetben előforduló timsókristályt használják, azt is csak mértékkel. A timsót mindig külön kell tartani a konyhasótól, mert ha jön mama, s beleteszi a tokányba, dobhatjuk ki az egészet. A pácolás után következik maga a festés, amely során a festendő anyagot, ez esetben a gyapjút, növényi festőlében megfőzzük. Tulajdonképpen egyfajta teafőzésről van szó. A festés lényege a növényi sejtek falának a lebontása, hogy a benne lévő színanyag a festőlébe kerülhessen, és megszínezhesse a gyapjút. Erre a legkézenfekvőbb módszer a főzés, de a növényi festés folyamán alkalmazható az erjesztés is – a lényeg, hogy a növényi sejtfal lebomoljon, és hozzájuthassunk a szép, tiszta, természetes színanyagokhoz.
A műhelymunka jól sikerült, mindenki türelmesen, de azért izgatottan várta, hogy milyen színárnyalatokkal gazdagodott a természetes fehér gyapjú. Mert ugye, a növényi festés, ha nem is ördöngösség, de azért mégis boszorkánykonyházás, és az elért színek annyi mindentől függnek: attól, hogy milyen a gyapjú, milyen a talaj, ahonnan a növények származnak, ezeket pontosan mikor szedjük, és az is, hogy milyen vizet használunk fel.
A növényi festés során tudjuk, hogy milyen színt várhatunk adott növényektől, de hogy ez pontosan milyen színárnyalatként jelenik meg, csak azután látjuk, amikor a megfestett gyapjút többször is kimossuk és megszárítjuk, és mindig annak a színárnyalatnak örülünk, amellyel a természet megajándékozott minket. A műhelymunka egynapos volt, de fonalat festeni nem lehet ennyi idő alatt, két napot vesz igénybe pácolással és áztatással, amit ezúttal Orsolya elvégzett előre. Így mindenki megtapasztalhatta az izgalmas részét a műveletnek: végignézhették, ahogyan megszületik a szín.
Ideje igent mondani a fenntarthatóságra
„Ez egy nagyon-nagyon fontos tevékenység: ideje nemet mondani a szennyező, mérgező, nem fenntartható, tömeggyártású textíliák özönének. A fast fashion termékei a ‘90-es évek óta hatalmas pusztítást végeztek globális szinten, és erre mindenki tud válaszolni: nem vesszük meg többé ezeket a mérgező textíliákat. A rokkán fonás, szövés, növényi festés egy lokális válasz a globális textília krízisre. Mind az én nagyanyám, mind a férjem nagyanyja szövéssel, rokkán fonással, növényi festéssel foglalkozott. Két különböző kultúrában két asszony: egy erdélyi gazdasszony, és egy holland háziasszony, akiknek ugyanaz a szenvedélyük. Nagyanyámtól a hajlamot, férjem nagyanyjától a könyveit örököltem. Egész kicsi koromtól foglalkozom textíliákkal, vagy ilyen, vagy olyan formában. Felnőtt fejjel persze ez egy tudatos, mederbe terelt, és kikristályosodott érdeklődéssé, és most már szakmává szilárdult. De a hajlam és érdeklődés már nagyon korán ott volt, erre épül minden. És ezek a textília hagyományok most fontosabbak, mint valaha ahhoz, hogy újra megtanuljunk és akarjunk tiszta, fenntartható textíliákat előállítani és a mindennapjainkban felhasználni.”
Elgondolkodtam, hány ruhát kellett kidobnom az elmúlt tíz évben, mert egyszerűen elhasználódott, elkopott. Hány olyan dolgot vásárolunk meg, amelyről tudjuk, hogy még a mi életünk alatt egész biztosan a szemétben köt ki, és akár egy évezredet szennyezi utána utódaink földjét? Úgy gondolom, nem hiába a miénk ez a hagyaték, dolgunk van vele.
