Fotók: Gál Barna
Elegánsan és frissen, kezében a kék színű énekeskönyvvel érkezik, alaposan felkészült az orgona történetéből, mégis kíváncsi a kérdéseimre. A kántori feljáró kacskaringós lépcsőin araszolunk felfelé, megnyitja az ajtót, hogy szeretett munkahelye minden általa fontosnak vélt szegletét megmutassa nekem, szemügyre vegyük, hol szolgál a derzsi kántor. Az orgonasípok méretükből adódóan szinte teljesen elzárják a kart a templom többi részétől, csak a széleken lát le az ember a templomtérbe. S az orgona előtt, az énekmutató táblát elfordítva. Pál Ákos bácsi éppen az orgona fogantyúiról beszélt, elődeiről emlékezett meg, amikor két turista is kedvet kapott a társaságunkhoz, csatlakoztak egy rövid időre a harmadik generációs énekvezér múltidézéséhez.
Hogyan kerül a Titanic a derzsi templomba?
A helyiség egyik különlegessége a lábbal hajtható befúvó berendezés, ami működteti az orgonát, szemléltetéséhez jómagam jelentkeztem, hogy közben Ákos bácsi hangot adjon, szólásra bírja az 1837-ben épített orgonát. Két ének csendül fel a műemléktemplom falai közt: Mint a szép, híves patakra a szarvas kívánkozik, és a Hozzád megyek, Uram kezdetű. Utóbbit temetések alkalmával hallottam többször, ám az számomra is újdonságként hatott, hogy talán a Titanic süllyedésekor ezt húzták a zenészek.
Mikor megtudom, hogy az első éneket édesapja tanította harmóniumon, gyermekkori élményeit eleveníti fel beszélgetőtársam.
– Induljunk ki ebből a képből, valamikor öt-hatéves lehettem, amikor készítették. A felszegi házunk udvarán örökítette meg a fotós, itt vannak a szüleim, nagyszüleim. S az a kicsi gyermek, a leghuncutabb, az vagyok én. Egyszerű emberek voltak az elődeim, mezőgazdasággal foglalkoztak, bikát neveltek, majd értékesítették, erről tanúskodik a kép is. Nagyapám, Pál Ferenc két háborút is megjárt, orosz fogságba is került, de ezzel nem értek véget a nehéz évek számára, utána jött a kulákság – meséli Ákos bácsi a torony mellett található családi fénykép előtt.
Édesapja, idősebb Pál Ákos jegyszedőként dolgozott autóbuszon, aztán átszökött a magyar határon Mátisfalvára, onnan került ki az anyaországba, ahol Bugyin volt egy tehetős gazda szolgája. A háború ott sem kerülte el a családfőt, a honvédséghez besorozták, majd Németországban esett orosz fogságba, a zavaros időkben tért haza szülőfalujába.
– Édesanyámnak évekig udvarolt, mikor éjszaka hazajött, édesanyámék kilincsére akasztotta az általa faragott fokost, ebből egyből tudták, hazaért. Nagyapámat kuláknak nyilvánították, elindult a kötelező beszolgáltatás, sokszor az öreget bezárták, míg nem teljesítette édesapám a vezetőség kéréseit. Én ebből igazán sokat nem éltem, csak az elődök szenvedésének gyümölcsét élvezem kárpótlás formájában – édesapját jókezű ácsként tartották számon, az országban többfelé dolgozott.
Egyházszerető emberek
A nagyapó is játszott már orgonán, egyházszerető ember volt, aki kijelölte utódai számára az irányt. Édesapja 1956-ban kezdte kántori szolgálatát, elvégezte a kántori iskolát Kolozsváron, Ákos bácsi őt tartja hármuk közül hivatásos kántornak.
– Akkor más világ volt, bár tiltva volt, az emberek templomba jártak, természetes volt, hogy a gyermekeket is viszik magukkal. Belőlem a szülők mindig kántort akartak faragni, hogy lépjek édesapám nyomdokába, még a harmóniumot is elhozták haza, hogy tudjak gyakorolni rajta. Amikor édesapám hétfő reggel elment dolgozni, megtörtént, hogy kedd reggel valaki meghalt, ilyenkor nem tudott hazajönni olyan messziről, besegítettem, helyettesítettem, ahogy tudtam. Erős hangja volt apámnak, tőle tanultam meg először két ujjal lefogni, játszani a „Szép híves patakot”, éneket is költött ennek tiszteletére:
„Az én apám énekvezér, fia vagyok én.
Ő énekel a népeknek, a lányoknak én.”
Mikor a dallam és a szöveg összeállt, elénekli, elérzékenyedik édesanyjára gondolva, aki nagyon büszke volt rá. Temetések alkalmával, szolgálattétel alkalmával gyakran elhaladnak szülei sírja mellett, ilyenkor eszébe jutnak a kedves emlékek.
– Akkoriban még tartottak szerda reggelente vecsernyéket, ezeket is én vettem át édesapám távollétében, édesanyám hajnalban keltett, hogy énekeljek a templomban. Az volt a törvény akkor, hogy a bástyából gabonát, szalonnát csak ekkor lehetett kivenni, az ima után. Aztán mégis a szabóságot tanultam a szakiskolában, a katonaság elvégzése után az Akaratnál és a Május 1-nél álltam munkába. Családot alapítottam, a helyi gépállomás megalakítása után hazajöttem traktorra, jártam az országot az áruval. Most pedig újra a gyermekkori sorsomat, utamat járom, 2009-óta vagyok az egyház kántora – mondja Ákos bácsi, aki negyvenhárom éve tevékenykedik az egyháznál, egyházfiként kezdte, volt jegyzője, jegyző-énekvezére, majd kántora a gyülekezetnek.
„Magon költ kántor”
Mai napig gyakorol Ákos bácsi, alázattal és nagy szorgalommal készül az istentiszteletekre, büszke pontosságára, hogy nem kellett rá várni soha.
– Szeretek kántor lenni, szolgálni, ezt tanultam a szüleimtől. Olyan nagy öröm, amikor az unokák mellém ülnek az orgona mellett, hogy látom őket hangszeren zenélni. Elé vannak szerelve a hangszerek, harmonikán és hegedűn is játszanak már. Most éppen a szejkei találkozóra készülnek egy egyházi énekkel. Amikor egy nagyobb ünnep alkalmával többen vannak a templomban, jobb kedvvel végzi a szolgálatot az ember, mindent belead, hogy legyen élmény mindenkinek az imádság. Nem mondom, hogy nem tudok kottát olvasni, de inkább hallásból játszom, olyan vagyok, mint a hitvány zenész, aki kétszer meghallgatja, utána eljátssza a dallamot. Olyan magon költ kántor vagyok, beletanultam a kántorságba édesapámék mellett, mert szeretem ezt. Hálás vagyok a munkatársaimnak, a tiszteletes úrnak és a harangozónak, hogy ilyen jó megértésben láthatjuk el a szolgálatot – mondja a székelyderzsi kántor.