a szerző felvétele
Két évvel ezelőtt a Romániában is elindították a betétdíjas palackvisszaváltási rendszert (retuRO), mint a hulladékgazdálkodás és az újrahasznosítás modern, környezetbarát modelljét. A hivatalos kommunikációban ez a lépés egyértelműen a fenntarthatóság, a hulladékcsökkentés és a környezeti felelősségvállalás előmozdítását hirdette.
Azóta azonban – bár már szinte mindenki tudja, hogyan működik a rendszer – egyre több kritikus hang szólal meg: vajon a palackok visszaforgatása valóban a környezeti problémák megoldását szolgálja, vagy csak egy újabb, több szinten is problematikus gazdasági és társadalmi mechanizmust rejt magában?
A retuRO rendszer bevezetése óta jelentős eredményeket ért el. 2024 végéig a fogyasztók több mint 3,36 milliárd italcsomagolást váltottak vissza Romániában a betétdíjas visszaváltási rendszeren keresztül, és a rendszert működtető RetuRO vállalat 231.300 tonna csomagolást már átadott az újrahasznosító állomásoknak.
Többről van szó, mint környezetvédelemről
A palackvisszaváltás elsőre technikai kérdésnek tűnik: csomagolási hulladék begyűjtése és újrahasznosítása. De valójában ez egy rejtett gazdasági szegmens is, amely több tízezer ember megélhetését érinti — nemcsak formális dolgozókét, hanem az informális gazdaság szereplőiként is.
Amikor egy PET-palackot a visszaváltó automatába helyezünk, ritkán gondolunk arra, hogy valójában egy újfajta gazdasági és társadalmi mechanizmus részesei vagyunk. De mi van akkor, ha ez a rendszer nemcsak a környezeti terheket csökkenti, hanem egy új „életforma” alapjává válik bizonyos csoportok számára?
Domival a Kossuthban találkoztam, épp palackokat keresett a kukákban. Elkísértem egy darabon és közben a palackgyűjtésről kérdeztem. Domi nap mint nap járja a város utcáit, szemétgyűjtő konténerekből és elhagyott helyekről szedi össze a visszaváltható palackokat. Mint mondta, ez az aktivitás az ő számára kenyérre valót jelent. Korábban kéregetésből próbált megélni, de a hatóságok gyakori büntetései miatt ez a lehetőség egyre kevésbé járható út lett. „Mit csináljak? Muszáj.” – fogalmazott rezignáltan.
Jelenleg nem dolgozik sehol, hisz egy műtét miatt nehézkes számára a mozgás. Még gyerekkorában mindkét lábát megműtötték és szegelték: Így nehéz munkát kapni – mondta, hozzátéve, hogy az évek során több helyről is elutasították.
A mindennapjai leginkább a gyűjtögetés körül forognak: reggel korán indul, hogy a kukák körül még azelőtt összeszedje az eldobált flakonokat, mielőtt más gyűjtögetők odaérnek. Inkább reggel korán, ha időben elindul az ember, vagy kora délután, amikor vége az iskolának, akkor lehet kapni – mesélte. A palackokat leginkább a blokkok és kisebb szemetesek környékén keresgéli. Sokan mennek a blokkokhoz és lehet menni a kisebb kukákhoz is – magyarázta.
Közben haladunk tovább, be-be néz egy szemetesbe, majd tovább mesél. Érdekelt, hogy mégis mennyi lehet az annyi, amit egy nap alatt össze lehet gyűjteni. Elmondása szerint jobb napokon akár 40-50 lejt is lehet gyűjteni, de vannak olyan napok is, amikor szinte teljesen üres kézzel tér haza.
Ilyenkor már problémásabb a napi betevő megszerzése, de ilyen esetekben az édesanyjához fordul: Anyukámhoz bémegyek, olyankor kicsit kisegít kenyérrel, kajával. 11-en vagyunk testvérek, nem könnyű. Vannak akik bent laknak a városba blokkba, én egyedül lakok egy kicsi házba, ott lent a város végén – meséli, majd a következőkkel zárja gondolatait: Nem olyanok vagyunk, hogy lopjunk. Engem nem arra neveltek.
Az összegyűjtött flakonokat mindig a Kőkersztben szokta beváltani, ott egyből készpénzt kap érte és megkíméli magát a Kauflandos automata által sokak számára felesleges fejfájást okozó sorbanállástól, várakozástól.
Domi kiemelte, hogy a palackgyűjtés nemcsak neki, hanem sok más embernek is megélhetési forrást jelent: Rengetegen vannak – mondta, hozzátéve, hogy nemcsak felnőttek, hanem gyerekek is keresik az utcán eldobott flakonokat: Vannak sokan. Nyomorultak, és kisgyermekek is járnak.
Lassan a kórházhoz érünk, Domi a piac felé veszi az irányt, én tovább haladok a Kauflandos visszaváltóhoz igyekszem, abban reménykedve, hogy ott majd biztos találok beszélgetőpartnert, de meglepetésemre, csak egy bácsi van a gépnél, ő is éppen végez.
Innen én is kóvályogni kezdek a városban és egyik utcáról a másikra kanyarodva keresem azt az útvonalat, ahol megérheti gyűjteni, hátha összefutok még emberekkel. Az elején, amikor említette Domi a 40-50 lej, kicsit szkeptikus voltam, aztán amikor szembejött két fiatalabb lány – akik látszólag még a beszerzési út elején járva – már a harmadik zsákot kezdték el megpakolni, hihetővé vált a történet.
A Kauflandtól már az Ikos épületénél járok és úgy döntök, hogy visszaugrom a szerkesztőségbe egy kávéra. És mit hoz a sors, keretes történetként, találkozok ismételten Domival, aki Roman Viktor szekere mellett üldögél egy padon, zsákjában ugyanannyi vagy kevesebb flakonnal és egy jól megérdemelt temesvári sörrel készül a következő körre.
De végső soron, mi marad nekünk ebből a színes kavalkádból, amit a palackok és a visszaváltás világa kínál? Hát az emberi történetek.
A flakonok csak díszletek, amik közt olyan arcok tűnnek fel, mint Domi, aki a kukák közé hajolva is megtartotta azt a rezignált méltóságot, amit kevesen tudnak magukkal cipelni, ha már az élet minden más fronton kikészítette őket. De valahol ott van az a két fiatal lány is, akik a harmadik zsákot töltik, mintha ez lenne a legtermészetesebb délutáni elfoglaltság egy TikTok-videó helyett.
És persze a jól megérdemelt temesvári sör, amit Domi a padon ülve hörpöl, mert ha már az ember egész nap szemetet gyűjt, legalább a nap végére járjon neki egy kis fapados luxus. Talán épp ez az, amit érdemes hazavinni ebből az egészből: a kukák között, palackokért küzdve is léteznek történetek, amik egyszerre nevetségesek és szívszorítóak, de főleg nagyon is emberiek.
A retuRO rendszer pedig valószínűleg ezt a kettősséget fogja megőrizni – egyszerre lesz modern hulladékgazdálkodási csoda és az informális gazdaság örökké megújuló labirintusa.
Mert hát mit is mondhatnánk a végén? A palack jön, megy, az élet pedig zajlik tovább.
