Fotó: SZABÓ APOR
Kiállított képeiben változó, a befogadó városhoz alakuló kiállítás-sorozatban tekinthetők meg a nagybányai festőiskolai ismert és mindeddig rejtett remekművei, amelynek második, marosvásárhelyi kiadása egyértelműen szem- és szívkápráztatóra sikerült. A Várgalériában két teremnyi színes-ízes műalkotás tekinthető meg jövő év január 7-ig, a kiállítás díjtalanul látogatható, kedd–vasárnap 10:00 és 18:00 óra között. A tárlat kurátora Eleni Korani, az Ernst Galéria tulajdonosa.
Színek, színek mindenütt!
Az Instagram telítettséget kidomborító, színes-szagos, hangos, nyers és életigenlő filtereire emlékeztet a legtöbb festmény a Hazatérés, Nagybányai remekművek tárlatában. A napszakok színezésével, fényviszonyaival átitatott utca- és életképek, a stílusos, nagyvilági aurát hozó hölgyek és urak, a város meghatározó helyszínei, a belső terek, vagy a korra jellemző életmódok, munkák, szabadidős foglalkozások mind-mind azt az érzetet keltik, hogy Nagybányán élni és alkotni jó (volt).
Ferenczy Valér: Tájkép patakkal, máramarosi táj (?), Ziffer Sándor: Zazar-part a református templommal (1947), Mágori Varga Béla: Napsütötte nagybányai táj (1929)
Fontosabb kiállított képek: Pechán József: Koradélután napsütésben, 1908; Plány Ervin: Kalapos hölgy napfényes kertben/Anyám a kertben, 1910; Ferenczy Károly: Szinyei Merse Pál portréja, 1910; Szobotka Imre: Nagybányai utca; 1929 körül, Perlrott-Csaba Vilmos: Korcsolyázók a téli Nagybányán, 1934; Boldizsár István: Felsőbánya szikrázó napsütésben, 1920-as évek közepe; Mágori Varga Béla: Napsütötte nagybányai táj, 1929; Iványi-Grünwald Béla: Papagájos csendélet, 1909 körül; Bálint Rezső: Szobabelső, 1908; Ferenczy Károly: Lovak a vízben/Lóitatás, 1896; Kernstok Károly: Liget délutáni napsütésben, 1904; Iványi-Grünwald Béla: Vásári jelenet, Klein József: Aszfaltozó munkások, 1928-1932.
A Képzőművészet Magyarországon honlapján ezt olvashatjuk a nagybányai festőiskola kezdeteiről:
„Az első években készült alkotások magával ragadó hatása éppen természetszemléletük közvetlen voltában rejlik. Az elkészült munkák és az elsődleges tájélmény közé nem ékelődött semmilyen prekoncepció. A látványt, az élményeket nem egy tudatosan kialakított rendszernek, hanem saját szubjektív érzelmi beállítottságuknak megfelelően alakították tovább a művészek. Tulajdonképpen ezt nevezték a nagybányaiak naturalizmusnak. Ez a természetfelfogás hosszú évtizedekre a magyar képzőművészeti köznyelv alapvető kategóriájává vált.”
A természet lágy fényviszonyai közt
A nagybányai művésztelep alkotói kapcsán szokás említeni a plein air naturalizmus gyakorlatát: a képzőművészek a szabad ég alatt, a számukra elérhető, az előttük felkínálkozó természetet ragadják-örökítik meg. Ahogy azonban azt a fenti képek alapján is megfigyelhetjük, a nagybányai festők ecsetében mindig van valami csavar: hol egy részletre összpontosítanak, mintegy bezoomolva az előttük lévő természetes tájra, hol színválasztásukban húzzák fel picit a hangerőt és teszik ultrahatásossá a festményt, hol a kópiaszerű tájábrázolást vegyítik az impresszionisztikus, benyomás-alapú technikával. Az eredmény legtöbbször egy színekben és hangulatiságban gazdag, könnyen felismerhető, erős vizuális és érzelmi élményt szülő festmény lesz.
Előtérben Ziffer Sándor Önarcképe a nagybányai református templommal a háttérben (1941), hátrébb Ferenczy Károly és Mikola András festményei.
Az Insta-analógia nem véletlen: a nagybányai iskola kialakulásakor a fotográfia már lassan, de biztosan teret és figyelmet követel magának. A marosvásárhelyi tárlat legtöbb festménye is, mind az élet- és tájképek, mind a portrék esetében is az azonnaliság, a mozdulatlanság, a múlékonyság jegyében születnek. Alapvetően statikus képekről beszélünk, amelyek a teljességérzetet ragadják meg: mintha arra gondolt volna a festő, hogy „várj, ezt most lekapom!”. És aztán festette azt több napon át.
Kirajzolódik egy életérzés
A kiállítás két, egymással szemben lévő termén végigsétálva mindenképp maga alá kerít a festményekről áradó nyugalom, életszeretet, kíváncsiság, és derű. Ráérősek, mondhatni, ezek a képek, amelyek pontosan a már említett ráközelítés révén egy-egy örökérvényű emóciót vagy látképet ragadnak ki az életünkből, Románia földrajzától függetlenül. Mert az aranyórában úszó utca melege, a délutáni sziesztáját élvező hölgy kényelme, a kerítésekre ráfekvő szűz hó, vagy a piaci élet ciklikusságának biztonsága hétköznapi életünknek ismert momentumai, pillanatfelvételei. Van az a perc, amikor a saját konyha az elképzelhető legnagyobb idill, amikor a korcsolyázókat nézve felmelegszik a szívünk, és amikor a minden pontosan úgy van jól, ahogy és ahol van.
Börtsök Samu: Téli nagybányai udvar/Első napsugarak (?), Kádár Géza: Téli táj (1910), Boromisza Tibor: Tájkép (?), Papp Aurél (Aurel Popp): Favágók (1928)
A kiállításon két, letisztultságában is hatásos szobor látható, a Boromisza Tibor maximalista Triptichonja (1912) mellett: Hans Mattis Teutsch Dekoratív szobor (?) című alkotása és Szervátiusz Jenő Deák Mártáról készült mellszobra (1944) ellenpontozzák és kiegyenlítik a tárlat legmozgalmasabb, legnagyobb, legszínesebb freskóját.
Színes, naiv életszeretet
Művészettörténészek most biztos vitatkoznak velem, vagy legalábbis pontosítják a benyomásomat: ezekben a nagybányai képekben van egy gyermeki rácsodálkozás, amitől annyira friss és üde lesz szinte minden kép! Nem neveznénk se naiv festészetnek, se art brut-nek, ezek a képek mégis a látvánnyal való első találkozás örömét örökítik meg. És teszik ezt vastag, határozott kontúrokkal, biztonságot árasztó kompozíciókkal, felismerhető életszeletekkel, meghitt érzésekre alapozva, azokra hatva. Ezeken a képeken nem fog kiugrani oldalról az ordas farkas, nem fejeznek le senkit, nincsenek hatalmas tragédiák, háborúk, vérlázító árulások, megcsalások, meggyilkolt csecsemők. Nem, ezeken a képeken minden a maga medrében halad tova szép csendben, közös békességben. Ezeken a képeken élni jó, kár, hogy nem élünk bennük.
A tárlatot végigjárva több képnél is megjegyzem: ez milyen jól mutatna a nappalimban! Hangulatos, karakteres, egyszerűnek tűnő, ám művészi precizitással kivitelezett képekről van szó, amelyek életet sugároznak, a várossal való élő kapcsolat feltöltő erejét, az ezerszer látott, hétköznapi szürkeség újraszínezését adják. Elnézegetném sokáig.
A szerző felvétele
A kiállítássorozat első megállója értelemszerűen Nagybánya volt, a kíváncsi közönség viszont januárig ráérősen megtekintheti Vásárhelyen a válogatást. A tárlat külön érdeme, hogy a nagybányai festőiskola első-, másod-, harmadgenerációs húzónevei mellett kevésbé ismert alkotók munkáit is kiállítja, például Bálint Rezső, Gyenes Gitta, Jándi Dávid, Kádár Géza, Plány Ervin, vagy Szobotka Imre műveit. Feltöltődni, a szépre nyitni, színekben fürdőzni, a mindennapok részleteire, a város zegzugaira rácsodálkozni: igazán megéri.
