Isten úgy akarta, hogy ő ezt szeresse, hogy az ecset majd meggyógyítsa. A zetelaki András Ferenc története.

Fotó: SZÁSZ ZSUZSI

Hazafelé tart egy fiatalember a gyárból, elfáradva ballag a város utcáin. Ruhája kissé elhasznált, vállán szürke por árulkodik munkahelyéről. A rakodómunkásként dolgozó Ferencnek nemrég született leánya, egy szűkös tömbházlakásban élnek hárman.

Gondolataiban már távol jár a kiutalt lakástól, rég megszabadult a közös konyha miatt kialakult állandó csetepatéktól: nem lopják a pityókát már a kamrából, nem kóstolnak bele titokban a disznónyelv-pörköltbe a szomszédok.

Virágot áruló cigányasszony látványa

hozza vissza a férfit a jelenbe. Az asszony előtt egy festő ül egy kicsi széken, aki a nő megörökítésén munkálkodik. Egy pillanatra mögé áll a férfi, hogy megnézze, hogyan festi le a színesen pompázó tüneményt.

– Gyere be a műhelybe, látom, érdekel a dolog – mondja románul a festő a férfinek. Bent már magyarul folyik a beszélgetés, a medgyesi művész jól beszéli a nyelvet.

– Indul egy rajzkör nemsokára, heti két alkalommal lesz foglalkozás,  iratkozz fel, ha szeretnél megtanulni festeni! – ajánlja a férfinak  a festő.

A férfi úgy gondolja, hogy “le van sajnálva minden”, úgy igazítja napirendjét, hogy a munka után beleférjen ez is. Napi huszonegy lejt keres kétkezi munkával, de alkalmanként szívesen kifizet huszonötöt az iskolára.

Így indult 1965-ben a zetelaki András Ferenc legkomolyabb ismerkedése a festészettel. Mert próbálkozott ő már korábban is, már gyerekkorában rajzolt portrékat, vagy a katonaság alatt karikatúrákat kollégáiról.

De ne fussunk ennyire előre a történettel. 

Először lépjünk be a nyolcvanhét éves bácsi kapuján, rázzunk kezet a falu festőjével, nézzük meg hol és kivel éli életét az 1933-ben született bácsi. Mert ezentúl bácsizni fogom a nagyapám korú férfit, mert úgy tudok így figyelni rá, mint egy kíváncsi unoka.

Szegény családból származik, szülei földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak. Tizenegy testvérével osztozott az asztal mellett. Érdeklődöm arról, hogy szülei mit szóltak a választott mesterségéhez.

– Tizenketten voltunk testvérek, igen korán árván maradtunk édesanyám korai halála miatt. Én húsz, a legkisebb testvérem másfél éves volt ekkor, de nagyjából mindenki apró volt. Arra kényszerültünk, hogy korán úgy dolgozzunk, mint a felnőttek. A felelősség sem volt kicsi számomra, én az erdőre kerültem harminc juhval, két tehénnel, és két ünőborjúval. Ezeket meg kellett fejni tizenévesen, vigyázni kellett rájuk. Emellett saját magamat rendezni kellett, főzni, mosni, mindent, amit el lehet képzelni – kezd bele gyerekkori élményei felelevenítésébe.

Gyermekkori élmények, rövid hajú nők

1940-ben kezdte elemi tanulmányait Zetelakán, elevenen élnek benne a háború alatt történtek. Gyermekként érdekelte őt, mi történik a faluban, miért bombáznak, miért lövik agyon a feltartott kezű német katonákat.

– Ha visszaemlékszem, akkor látom, ahogyan mutatják a fényképet gyermekeikről, családjukról, hogy megkegyelmezzenek nekik – mondja Ferenc bácsi, aki még ma is sajnálkozik a történtek miatt.

A katonaság alatt karikatúrákat készített társairól, munkái mind ott maradtak, egy kivételével, amit a bal kezén megőrzött nekünk. Lassan-lassan kirajzolódik egy női fej az ing alól, elsőre látszik, hogy a rövid haj volt a zsánere a fiatal Ferencnek.

Az asztal mellett álló felesége töltött tojást készít, néha megszakítja tevékenységét, hogy hallgassa férje beszédét, szörnyülködik a kegyetlenségen, mosolyog az alkalmi tetováláson. Nemrég ünnepelték a hatvanadik házassági évfordulójukat, életük a medgyesi időszak alatt összefonódott.

Kenyérrel ismerkedett

– Öten laktunk egy szobában, mind lányokul. Szemben velünk volt a pékség, ahova járt a férjem. Egy veknivel a kezében megtért, mikor hozzászóltam, hogy nem ad-e egy törés kenyeret az éhes kisasszonyoknak. Aztán olyan jól talált a szó, hogy délután öt órától este tizenegyig beszélgettünk az ablak alatt – meséli el a néni megismerkedésük történetét.

Szegényesen éltek kislányukkal Medgyesen, a néni a híres Vidrometan nevű üveggyárban dolgozott. Ennek ellenére örvendett férje régi-új hobbijának, annak, hogy beiratkozott a képzésre 1965-ben, mert “nagy dolog, hogy a Jóisten adta neki ezt a szerencsét”.

Én jöttem ki elsőnek

– Huszonnyolcan iratkoztunk végül be a rajzkörre, három éven keresztül tartott a képzés, munka után szívesen mentem oda. Egy kicsit kényelmetlenül éreztem amiatt magam, hogy nekem csak négy osztályom van, mások pedig egyetemet is végeztek. A vizsgamunkák elkészítésére két hetünk volt, portrét rajzoltattak, csendéletet festettek velünk. Jött egy kolozsváriakból, bukarestiekből, szebeniekből, vásárhelyiekből álló bizottság, akik öt embert engedtek át a vizsgán, én jöttem ki elsőnek – idézi fel életének látszólag egyik legnagyobb pillanatát Feri bácsi.

Oklevelet, dicsérő levelet kapott tanáraitól, és meghívást tíz éven keresztül a táborokba. Így történt meg, hogy az “egyszerű munkásemberből festő lett”.

1968-ban költöztek haza Zetelakára, itthon pedig fejleszteni kezdte magát. Egyik első munkájaként tartja számon a villamossági vállalat felkérését, hogy fesse meg a Szejkére tervezett vízierőművet. Ez sikerélményt jelentett számára a későbbiekben, felbátorította őt arra, hogy megrendelésre festményeket készítsen.

Közben vendég érkezik a házba, egy férfi bejön, köszön, majd leül a kályha mellé.

– Öcsém, bátyám fia – mondja Feri bácsi, aztán egy kicsit megakad a beszélgetésünk a csendben figyelő vendég miatt.

Hangulatos szobácskában dolgozik a festő

– Feri bácsi, hol szokott dolgozni? Nem mehetünk el úgy innen, hogy egy festményt, vagy ecsetetet nem láttunk volna – mondom neki.

Mivel a házban csak a szent családról készült festmény található, hátramegyünk a műterembe, hogy szemügyre vegyük a többi munkát, több részletet tudhassunk meg. A kicsi kutya úgy fog, mintha bűn lenne nekünk belesni kicsit a festő műhelyébe.

– Megmondom őszintén, hátul bazár van. Én megmutatom maguknak, ahol dolgozni szoktam, de készüljenek fel, hogy mindent is láthatnak – szól vissza nekünk a járdán sántikálva.

Nem tudom, mit szégyellt előttünk. Egészen hangulatos szobácskában dolgozik a zetelaki festő: szemközt több tucatnyi festmény hever egymás mellett, alatta a festékek vannak összeverekedve egy ládikóban, hátunk mögött egy kicsi kályha hidegen fogad.

A terem egyik falán megszáradt foltok vannak, olyan mintha ott tökéletesítették volna ki a fenyőfa törzsének barna színét.

– Az nem művészet, a bor kilőtte magát,

az csinálta – mondja kuncogva nekünk, majd az ajtó mögül kiszereli az állványt, hogy rövid felzárkóztatót kapjunk.

Mielőtt rákérdeznék arra, hogy véletlen műve-e a boroshordók és műhely találkozása, belekezd egy harmincéves történetbe.

– Ne gondolják, hogy használom az italt, harminc éve nem iszok. 1988-ban letettem a sört és a bort, de rá kellett jönnöm, hogy pálinkából is meg tudok inni negyed litert naponta. Kórházba kerültem, mondta az orvosom, hogy most legalább két hétig ne igyak a magas vérnyomásom miatt. Elgondolkoztam akkor és megkérdeztem magamtól, hogy: állj meg, Ferenc, ha a szivart le tudtad rakni, akkor miért ne tudnál alkohol nélkül élni? Nem esett nehezemre, még zenélni is jártam fiatal koromban, harmonikázás közben sem kívántam soha utána – meséli el nekünk.

A természet a múzsája

Legutóbb decemberben, karácsony előtt volt meleg a műtermében, egy megrendelő lovas szekeret kért nagy méretben tőle, ahogy betér a kapun. Annyi kikötése volt a megrendelő felé, hogy megfesthesse az utcarészletet is, mert rajong a régi házakért.

De nem csak az épített örökségért, hanem az “ismerős őszi tájakért” is rajong, mert neki a “természet a múzsája”.

– Kimegyek a természetbe, készítek egy vázlatot, aztán visszatérek, amikor a színek játékát is meg akarom figyelni – mondja, majd elkezdi egyenként bemutatni alkotásait.

Ivói táj, zetelaki utcák, Deság-pataka, Vízakna, naplemente, simándi templom, Zeteváralja, csendélet, temető, kápolna, templom és iskola, gát jelennek meg a festményeken. A sor vége felé előkerül a nagyhírű tanító, Deák Ferenc portréja, de Márton Áron is szembenéz velünk egy pillanatra.

– Egy kicsit olyan az orra, mint Michael Jacksonnak,

az egyik énekesnek – mondom nekik.

– A püspök is lehet énekes, mert biztos énekelt életében. A viccet félretéve, én gyermekkoromban úgy indultam neki, hogy pap leszek. Csak aztán nem volt lehetőségem tanulni. Akkor úgy láttam, hogy a papnak könnyebb élete van, mint nekem, mint akinek favágás közben a hó hull a nyakába az erdőben. Talán le tudtam volna mondani a nőkről is emiatt – idézi fel gyermekkori élményét Feri bácsi.

Azt mondja, hogy a feleségét is szívesen lefestette volna, ha ő beleegyezik ebbe. Szerencséjének tartja, hogy azért minden nap láthatja őt élőben. Magáról készített viszont portrékat, “abból az időből, amikor még bajusza volt”.

Végére érünk a sornak, leltárba vettünk minden festményt. Röviden beszél arról a közel ezer alkotásról, amit tőle megvásároltak valaha.

– Az emberek mindig az ismerős tájat szeretik és kedvelik a munkáimban, ez belénk van írva, hogy szeretjük a szülőföldünket. De elmondom azt is, hogy soha nem annyit kértem egy festményért, amennyit valójában ért volna. Ebből megélni nem lehet! – mondja, miközben becsukja műhelyének ajtaját.

Gyógyítani az ecsettel

Elbúcsúzunk a nénitől is, aki a töltött tojásokat mind felsorakoztatta a tálon.

– Ejsze, készülnek valahova? – kérdezem tőle.

– Igen, fiam. Enni fogunk. Nekünk lejártak a bálok, ha arra gondoltál. Örvendek, hogy a férjemnek adta ezt a jó szerencsét a Jóisten, meg vagyok elégedve az életemmel. Csak arra kérem még, hogy tartson meg, hogy tudjunk még együtt lenni.

Tervében van még Feri bácsinak “ecsetjével lefényképezni” a zetelaki gát mellett található egyik erdő-részletet, de elhatározásában hátráltatja gyenge látása.

– Megmondjam, mit köszönhetek a festésnek? Olyan kikapcsolódás, amit az óra nem ellenőriz, ha kedvem van hozzá, akkor azon vagyok állandóan. Csak az eső tud behajtani a természetből. Gyógyítottam a betegségemet vele, mert ha szeretsz valamit, az a beteg óráidban is segítség – vallja a zetelaki festő

 

András Ferenc 1933. április 7-én született Zetelakán. Székelyudvarhelyen faiparban dolgozott, Medgyesen 1965. és 1968. között a Medgyesi Népfőiskola képzőművészeti tanfolyamán oklevelet szerzett. Jelenleg nyugdíjas, Zetelakán él.

Közös kiállításai

1977 – Megéneklünk Románia

1979 – Vízakna

1980 – Ágota

1996 – Nyugdíjasok Önsegélyező Pénztára

2002 – Székelyudvarhely

 

Egyéni kiállítások:

Székelyudvarhelyen, 1989-ben és 1990-ben

Zetelakán, 1992 és 1995 között hat alkalommal

Zeteváralján, 1996-ban

Székelyudvarhelyen, 1997-ben

Zetelakán, 1998-ban