Vajon mennyire hálás az utókor a huszadik század egyik legeredetibb figurájának?
Fotók: a városi könyvtár archívuma
Utca és színház viseli nevét ma Székelyudvarhelyen, sőt, születése után száz évvel, 1997-ben szobrot is kapott szeretett városától. Székely József alkotása az íróról elnevezett színház épülete előtt áll – Tomcsa ízig-vérig udvarhelyi volt, hiszen soha nem költözött el a városból, itt élt, itt alkotott
Születésének 115. évfordulója után (1897. augusztus 27-én született) a tisztelet íratja velem ezeket a sorokat, hiszen véleményem szerint a huszadik század legeredetibb udvarhelyi figurája, arca volt Tomcsa Sándor.
Ahogy régebb párszor már leírtam, nekünk, székelyudvarhelyieknek ő a mi Karinthynk, a mi Andy Kaufmanünk. Egyébként akárcsak Kaufman, Tomcsa is tüdőrákban halt meg. Örvendetes, hogy a városi könyvtár idén egy érdekes kezdeményezéssel is emléket állít az írónak, illetve többször is kiállítja karikaturáit.
Főleg irodalmi munkásságát tartja számon az utókor, de az idősebbek egy része talán még emlékszik a régi Bukarest Szálló színháztermében (ez a mai Siculus Ifjúsági Ház nagyterme) tartott Tomcsa-estekre.
Az 1940-es, 50-es években az idősödő Sándor bácsi vicces jeleneteket adott elő egyedül (ezt ma egyfajta stand up comedy-ként jellemezhetnénk), illetve ismerőseivel. Sajnos ezekről nem maradt felvétel, csupán néhány megsárgult plakát, amit a Haáz Rezső Múzeumban őriznek.
Tomcsa egyébként jó rajzoló, karikaturista is volt, ezek a munkái szintén a múzeumba kerültek. A korabeli Udvarhely neves és egyszerű polgárait rajzolta le tussal, ceruzával.
Sajátos kisvárosi világ volt az is, akárcsak ma: polgármester, szabó, zenész, borbély, illetve a félig-meddig helyi celebnek számító arcok, Sámson Józsi bácsik, Lőrinczy Jánosok, Demeter Mihályok, Kónya Jánosok, Fritz Károlyok. A figurák csak úgy, Tomcsa-módra vannak lerajzolva: ahogy ő látta egy feles és egy kártyaparti, illetve egy Ferenczy-féle bárányflekken s egy küküllőparti séta közben.
Tomcsa írásaiból utoljára 2001-ben jelent meg egy antológia: az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó Embergyűjtemény címmel jelentetett meg kötetet, amelyet Nagy Pál marosvásárhelyi irodalomtörténész válogatott, szerkesztett és látott el bevezetővel.
„Tompa László volt az írói bábám. Abban az időben egy Székelyudvarhelyen megjelenő hetilapot szerkesztett. Hozzá vittem az első cikkemet. És amikor a következő számmal az egyetlen rikkancs kitódult a nyomdából, én voltam az első vásárló. A lapot a zsebembe rejtettem és – nem tudom miért – csak a temetőben nyitottam ki. A cikk megjelent, de én reménytelenül pocséknak találtam. Öt hétig nem is vettem tollat a kezembe. Akkor találkoztam Tompával. Miért nem írt? – állított meg. Azt hiszem, felcsillant a szemem: – Hát, … hát írjak?! – szakadt ki belőlem. Igen – mondta Tompa László. Azóta írok (…)”
Ebben legfontosabb novellái, karcolatai kaptak helyet – köztük a harmincas években íródott Kisvárosi portrék, amiket a legjobban talán karikatúráihoz hasonlíthatunk.
Nemcsak Tomcsának voltak adósságai életében (kortársai közül sokan linknek, könnyelmű embernek tartották…), hanem vele szemben imádott kisvárosának is – ezeket csak az ezredforduló körül teljesítette, adta meg Székelyudvarhely, hiszen néhai Székely József alkotása, a Tomcsa-mellszobor 1997 óta áll a sétatér bejáratánál, az íróról elnevezett színház épülete előtt.
2001-ben jelent meg a róla szóló monográfia Nagy Teréz tollából, amit elolvasva igen közel kerülhetünk a humoristához – az irodalmi lexikonoktól eltérően igen részletes, gazdag életrajz fotókkal és karikatúrákkal megspékelve, ezek mellett pedig rövidebb írások is helyet kaptak benne. Például az az az azóta klasszikussá lett néhány sor, amit Tomcsa saját írói pályájának indulásáról írt.
Az idősödő Tomcsa szülei sírjánál a katolikus temetőben – ő is ebben a sírban nyugszik
Tomcsa Sándor
1897. augusztus 27-én született Székelyudvarhelyen. Iskoláit itt végezte, a gimnáziumban érettségizett. Megjárta az első világháborút, első írásai is szülővárosa lapjaiban jelentek meg. Később a Brassói Lapok, a kolozsvári Utunk és a marosvásárhelyi Igaz Szó munkatársa volt. 1963. január 18-án halt meg, sírja a Szent Miklós-hegyi római katolikus temetőkertben van. Fontosabb önálló kötetei: Vese velővel, 1956; Tinta és tus, 1959; Őszi tárlat kisvárosban, 1965; A fellázadt pofozógép, 1973; Embergyűjtemény, 2001.