Fotók: TÓTH HUNOR
Miklós Flóra játéka, lövőereje, gyorsasága, és hogy átlövőként szélsőket megszégyenítő módon csinál meg egy-egy lefordulást, már abban a pillanatban szemet szúrt, amikor néhány évvel ezelőtt, először kilátogattam a Hargita Kézilabda Klub meccsére. Akkor még ifi 1-esként „játszott fel” a másodosztályba, ahogy megannyi társa, akikre lényegében épült a jelenlegi csapat, amelynek a most 18 éves Flóra volt az egyik gólfelelőse, és amelyik most részben szétszéled. Így Flórától is búcsúzunk az udvarhelyi, emlékezetes évek után.
Mivel egy elég nagy lehetőség előtt áll – a magyar elsőosztályban folytatja a pályafutását – és egyébként is a kézilabdához örökké nagyon elkötelezettnek láttam, nem akartam anélkül „elengedni”, hogy leülnénk beszélgetni. Sportkarrierről,
a nehézségekről, a motivációkról, és úgy egyáltalán a játékról,
annak szeretetéről. Meglepődtem, mert egy talán túlzottan is szerény lány fogadott a Zseb teraszán, aki nem is értette, hogy egyáltalán miért lehet ő annyira érdekes, hogy egy interjú készüljön vele.
Neked mennyire és mióta tudatos terv a kézilabda?
Nyolcadikos koromban kezdett körvonalazódni, hogy ez tetszene. Akkor már láttam a lehetőséget ebben, így folytattam középiskolás koromban is. És a középsuli alatt ez csak erősödött. Tény, hogy rengeteg kérdés volt bennem.
Mik voltak ezek, és mi volt a húzóerő, ami nem engedett el a kézilabda mellől?
Az az érzés, hogy egy csapatban vagyok, szerintem ez az egyik legmeghatározóbb dolog, amiért szeretem. Ami elbizonytalanított, hogy kételkedtem magamban, hogy képes vagyok-e megállni a helyem a kézilabdában mint professzionális sportoló.
Én pedig úgy láttam és a számok is azt mutatják, hogy te azért kiemelkedsz a korosztályod kézilabdázói közül.
Nekem furcsa azt hallani, hogy kiemelkedőnek tartasz. Én a mai napig nem gondolom azt, hogy kiemelkedő lennék. Ez egy csapatsport és mindenki számít, bármilyen mozdulattal, aprósággal. Ifiben sem voltam különösebben kiemelkedő.
Emiatt voltak azok a pillanatok, amikor azt érezted, hogy elengeded?
Szerintem mindenkinek vannak ilyen pillanatai, bármit is csináljon. Nem hittem magamban. Ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy ebbe rengeteg munkát belefektettem, és emiatt nem is engedem el. Én azt gondolom, hogy a befektetett munka kifizetődik. Ezzel lendítem át magam ezeken a helyzeteken.
Most is jellemző rád ez a kevés önbizalom?
Dolgozom rajta, hogy ne legyen jellemző.
Hogyan lehet ezen dolgozni?
Jártam egy évet pszichológushoz, megkaptuk a közös hangot és ez iszonyatosan sokat segített, rávezetett, hogy ezt fejben hogyan tudom kezelni.
És még így is harapófogóval kell belőled kihúzni a válaszokat.
Ahogy jöttem idefele azt éreztem, hogy oké, csináljuk, s vagány, de nem tudom, hogy tudnék-e olyant mondani, ami az embereket érdekli.
Egy szerződés a NEKÁ-tól (Nemzeti Kézilabda Akadémia – szerk. megj.) nem hiteti el veled, hogy igen?
De amúgy. Próbálja elhitetni. Rajta is vagyok, hogy elhiggyem, hogy lehet bennem valami, amiből többet ki tudnak majd hozni.
Milyen elvárásokkal, várakozásokkal mész a NEKÁ-hoz?
Nagyon várom már, hogy elkezdjem ott a munkát. A próbajáték alkalmával találkoztam már a társakkal, de még különösebben nem ismerem őket, egyiküket leszámítva, hiszen egy régi csapattársammal, Munteanu-Korodi Krisztinával fogok együtt játszani. Annak külön örülök. Én azon leszek, hogy rengeteget fejlődjek és szerintem ott minden adott lesz ahhoz, hogy ki tudjam hozni magamból a maximumot.
