Fotó: DÁVID ANNA JÚLIA

Vatány István a nagybetűs gazda. Nincs ugyan nagy gazdasága, de megjelenése és ízes tájszólása már erről árulkodik, az meg tagadhatatlan, hogy az egész család élete ekörül forog. Míg ő elnöke és alapítója a helyi szarvasmarhatartók egyesületének, és szintén alapítója a Kézdi tejszövetkezetnek, felesége, Ildikó intézi a berecki tejcsarnokot, fiuk, István agrármérnöki szakon egyetemi hallgató.

Éppen “szezonban” vannak, amikor meglátogatjuk őket a Kézdivásárhelytől nem messze fekvő berecki otthonukban. Nem csak azért kell „megnyomni”, mert az időjárás kedvező, azért is, mert még otthon van az egyetemi éveit kezdő legény, ifjabb Vatány István, aki úgy tűnik, továbbviszi a családi örökséget, agrármérnöki szakra iratkozott be. „Az ő baja, hogy viszi-e tovább a gazdaságot”, mondja mosolyogva édesanyja, Ildikó, aki kávéval kínál. Két és fél hektár lucernát kaszáltunk az este, a takarás még hátra van – kapjuk a helyzetjelentést, hogyan is állnak most. A legény az egyetemen megpihen akkor – mondjuk. A gyakorlat év végén lesz – kezdi a fiú, mire édesapja mondja, hogy „gyakorlat lesz itthon bőven, még igazolást is tudok adni, hogy itt praktizált”.

Az idősebb Vatány István szülei is gazdálkodással foglalkoztak, ő mezőgazdaságit végzett 79-ben, akkor került fel ajánlás alapján a brassói Nemzeti Burgonya és Cukorrépa Kutató-Fejlesztő Intézet gyergyószárhegyi fiókjához, ami egy pityókamag termesztő kísérleti állomás volt. Ott kellett volna két esztendőt „letöltenie”, de a katonaság és édesapja halála beleszólt, ezért meg kellett szakítania tanulmányait, és átvennie a gazdaságot, ami ugyan kisebb volt, mint a mai, de így is felkészületlenül érte őt. „Beültettem, amit lehetett, tíz hektárt földet vettem” – sorolja az első lépéseket. Persze, már gyerekként sem volt idegen tőle a gazdaság, amikor negyedik osztállyal végzett, már kellett mennie az akkori 6-7 darab marhájukkal „vakációs programként”, és sokat kaszált, akkor persze még kézzel.

Nem csak a földdel bővült a gazdaság: autót, egy kistraktort, később egy nagyobbat vásárolt, és az állatállományt is folyamatosan is bővítette. Igaz, lassacskán, akkor nem volt „kollektív” a föld gyenge minősége miatt, szerinte ezért is van, hogy nincsenek nagy gazdaságok Bereckben, és inkább az erdőből éltek a helyiek. Vatány gazdának azonban juhai is voltak, disznóból volt, hogy ötven is.

A gazdaságuk

most összesen 13 darab fejős tehénből, nyolc darab növendékből, és nyolc darab borjúból áll, és ez bőven elég is, mert nem lehet embert kapni melléjük, ha lehetne, ő bővítette volna a gazdaságot. „Tegnap mentem Szentgyörgyre, ahol többen voltunk, egy erdőfülei állatorvos ismerősöm érdeklődött az emberek felől, a fejemhez hezzakaptam, s azt mondja, én is úgy vagyok, hogy két kézzel vakarom a fejem. Azt mondja, ha italt ad, az a baj, ha italt nem ad, az a baj. Nagy probléma, hogy nincs egy alapember, aki megbízható” – ecseteli. Pont ezért hozzászokik az ember az évek alatt, hogy a telefonját állandóan magánál kell tartania, és számítania rá, hogy hívják, mert a pásztor éppen megrészegedik s a marhák szerteszét mennek.

Annyira lefogyott a helyi marhaállomány, hogy régen annyi gazda volt, mint most állat – túloz nevetve a szarvasmarhatartók egyesületének alapítója és elnöke. Az egyesület 42 tagot számlált, amikor tíz évvel ezelőtt megalapították, főként azért, hogy a közbirtokosság és a tanács birtokában álló legelőket tudják karbantartani. Csakhogy 2015-ben jött egy törvény, és 430 hektár legelőt vettek el: a közbirtokosságtól majdnem négyszázat, és negyven körülit a tanácstól. „Az egyik legelőre például lőteret csináltak, a régi muníciókat robbantsák itt, Bereckben. Az ablakok rendesen beremegnek” – tesz egy kitérőt a mesélésben a gazda.

Jelenleg 79 hektár legelője van a közbirtokosságnak, és 11 a tanácsnak, ebből gazdálkodnak több mint 300 marhával, és ami még nagyobb probléma, hogy gyenge a legelő minősége. „Nincs, amit egyenek, ezt pótolni kell, a fejősöknek naponta 4 kiló gabonát adunk: 2 kiló törökbúzalisztet és 2 kiló korpát. Ha otthon az ember nem ad nekik enni, tej nincsen, borjú nincsen. Az egyesületnél most három ember adta el a teheneket s ment el, mert nem jönnek ki belőle. Ez a mesterség olyan, ha nem szereti valaki, gallyra megy s csak egy nyűg” – mondja.

De mit lehet ebben szeretni?

Az állatok, a szabadság, a szabad levegő, ha ez nincsen meg, rab az ember, reggel ötkor kel, este tízkor végez, ha még éjjelente nem történik valami. 24 órából 24-et gazda vagy, nem lehet, hogy lejár a munkaidőd, és kikapcsolod utána – magyarázza.

Fiát is éppen a szabadidő hiánya tántorítja el ettől az életformáról, felvetődik benne, ha családja lesz, mennyire tud majd kiszakadni, de nem szeretné megköttetni magát máshol sem, és itt van némi szabadsága: van, hogy hatkor megy kaszálni, de van, hogy úgy dönt, csak hétkor. Amibe meg igazán beleszeretett, az a természet. Az osztályfőnöke bíztatta, hogy menjen gépészmérnökire, de ő nem tudna a számítógép előtt annyi időt eltölteni. „Jó voltam matematikából, de jobban hív engem a traktor, hogy én is menjek a mezőre” – nevet az ifjú Vatány.

Az ő gazdaságuk kisebb, ezért jellemző, hogy ragaszkodóbb kapcsolat alakul ki az állatokkal, amelyek így neveket is kapnak. „A legfiatalabb borjú, amelyik most egy hetes, Lenke lett, mert színtelenke. Van Árvácska is, amelyiknek az anyja az erdőn borjúzott, és elhagyta. Van, amelyik kövér, annak az is a neve. Sokuk a formája alapján kapja. Az eladásuk, pláne egy nagy állaté sokszor mellbe vág, de meg kell válni tőle, nincs, amit csinálni” – mondja Vatány gazda, majd elmeséli egy volt lova történetét, amelyik több mint húsz éven keresztül szolgálta. Kérték a húsfeldolgozótól, és bár nem akart megválni tőle, végül beadta a derekát. Neki kellett bevezetnie, hogy levágják, a könnye szökött ki. „Az az állat az embernek a lelkéhez nő, szinte olyan, mint egy családtagot elveszíteni” – teszi hozzá.

Fia is elmesél egy történetet, amikor kicsengetésekor szólt az édesanyja, hogy „gyere, mert úgy néz ki, megint borjúcska lesz”. „A fehér inget levettem, megborjúztattam, s akkor aztán mentem vissza kicsengetésre. Ez biztos, örökké megmarad” – meséli. Ő hétéves korától már nagyon szeretett foglalkozni, játszani a kicsi borjúkkal, „kell a játék nekik is”. Jelenleg nyolc borjú van a ház melletti istállóban, amelyet már kinőttek.

Szerettek volna a hátsó kertben építeni egy másikat, de az engedélyeztetés nagy probléma, nem akarják engedni, hogy a falu belterületén legyen, pedig elmondásuk alapján minden meglenne hozzá. „Oda lehetne egy rendes istállót építeni. Kétfelől az állatok, középen lehessen bejárni, kétfelől a ganyét lehessen kihányni, s akkor érdemes volna többet tartani, és nagy körbálát csinálni, középen begurítani. Így körbálázni nem lehet, nincsen hely, ahol mozgatni” – magyarázza.

Nehézség van bőven

– kacag fel, amikor kérdezem, majd megemlíti az egyik legnagyobbat, amit nem tudnak megoldani: a vadkárokat. „Ott van két és fél hektár törökbúzám, be kell villanypásztorozni. Most várjuk, hogy az adaptert a futár hozza. Van még hatvan ár tavaszbúza, az is be van kertelve, mert a szarvasok eszik. Másképpen nem lehet” – mondja. Minden éjjel kimegy, 2-3 körül ér haza. „Nem az asszony mellett hálok, hanem a törökbúza mellett”. Sok a medve is, van vagy öt, ezért is jelent akkora problémát, hogy a falu belterében nem építheti meg az istállót. „Nem lenne erősen kívánatos egy pofon tőle” – folytatja a medvetémát Vatány gazda, megjegyezve, hogy már a városba is bejárnak, „kezdtek művelődni”.

Nem olyan gazdának lenni ma, nem kézzel kell kaszálni, villával forgatni, gereblyézni. Fel kell rakni a szekérre a bálát, s itthon le kell gurítani, ennyi a munka fizikai része. Egy lapon sem lehet említeni a régi gazdálkodást a maival. Azt hinné az ember, hogy felszabadul egy csomó idő, hamarabb el lehet rendezni a dolgokat kevesebb munkaerővel, de máshová be kell fektetni ezt az időt: az állatokhoz, a papírmunkába, ahová régen nem kellett ennyit. „Jaj, a papírmunka” – sóhajt fel Vatány gazda: „mikor neki kell fogjak, vakarom a fejemet”.

Saját gazdaságukon kívül a csarnokra is figyelnie kell a Vatány családnak, amelyet főként Vatány gazda felesége, Ildikó intéz. Már búcsúzkodunk, amikor mondják, hogy nézzük meg a csarnokot. Nézzük – vágjuk rá.

Annak idején egyik napról a másikra zárt be, és nem volt, amit a tejjel csinálni, ezért 13-an összeálltak, és megalapították a szövetkezetet, hogy újra kézbe vehessék a csarnok zavartalan működését. Mikor bevezetnek az épületbe, elém villan egy tábla, melynek felirata szerint, akit csaláson érnek, három napra eltiltják a csarnoktól. Kérdezem, hogy hogyan lehet csalni, és nem győzik sorolni az eseteket. Sokan hoznak úgy tejet, hogy az egy liternek néz ki, de nincs meg a mennyiség.

„Megnézem egyszer a kékszesszel a savanyúságát, anélkül nem lehet átvenni, mert itt hagynák a savanyútejet is. Hozzák a mintát, a tejet, én összekavarom: egy kanál tej, egy kanál szesz, s ha nem jó megordásodik, a szesztől kicsapódik, szemcsék lesznek benne. Ha megtalál ordásodni, harag, nem harag, viheti haza” – magyarázza Ildikó, mielőtt útnak indítanak minket. Elmeséli, volt olyan eset, amikor több mint 20 litert nem tudott átvenni, mert a tehén egyik csecse be volt gyulladva, és egy ennyi is képes az összes tejet tönkretenni.