Az atya és a mukik

A fél világ elkezdett kiállni Csaba testvér mellett. De ki támadta meg?
fotó: engin akyurt | unsplash.com

Legyen világos: ez a történet nem Csaba testvérről szól. Ez a történet arról szól, hogy vannak mukik, akik azt akarják, hogy úgy lájkoljunk, ahogy ők akarják.

Ez a történet arról a jelenségről szól, hogy erdmagyar és KKE – azaz Kelet-Közép Európai világunkban egymásnak akarnak ugrasztani bennünket, és arra rávenni, hogy a traumáinkat, egyéni és közösségi tragédiáinkat ne feldolgozzuk, hanem egymásra kenjük.

Mert ez egyszerűbb. Olcsóbb. Fájdalommentesebb. Lájkolhatóbb. Most. De hosszú távon sokkal gennyesebb.

Újból egy manipulációs, kommunikációs játékot játszanak velünk, aminek az a célja, hogy elterelje a figyelmet a problémáról. Mert sokkal

nehezebb megoldani, mint kommunikálni róla.

Egyrészt. Másrészt vannak ilyen „mukik”, akik kiálltak Csaba testvér és az általa létrehozott/képviselt márka mellett, amikor az a javukra szolgált. Élvezték a munkájának gyümölcseként beérett népszerűséget, ami rájuk is ömlött, ha mellette álltak egy fényképen. Hasznot húztak abból, hogy Csaba mellett fotózkodtak és pár mondatot kértek tőle.

Csaba testvér pedig adta a képét és a mondatait, mert neki is fontos volt, hogy az ügy, amiért dolgozott, a mukiknak is valamiképp hasznos legyen. Mert ez egy ilyen világ, ha a mukik nem húznak hasznot belőled, akkor nem is támogatnak, inkább segítenek abban, hogy eladd (nekik, ha jól megy) vagy feladd.

Csakhogy pár napja nem annyira menő az a muki, aki Csaba testvérrel szelfizett. Gondolják ezt a mukik.

A Böjte-brand túl értékes és túl drága.

Nem szabad hagyni bemocskolódni, mert akkor a muki-brandek is mocskosak lesznek. A politikus mukik, az üzletember mukik, a civil mukik, és mindenféle mukik, akik eddig Csaba testvért brandestől, tevékenységestől iránytűnek tekintették. Mert sokkal könnyebb a mukiknak más népszerűségét lenyúlni, mint munkából saját brandet alkotni.

Vagy van ilyen, hogy keresztmarketing, – és nem a kereszténység brandjére utalok, bár lehetne –, hanem arra, hogy vannak dolgos mukik is, ám, akik rájöttek, hogyha egymás mellé állnak, híresebb mukikká válhatnak. Influenszerekké, akik másodállásban (wannabe) politikusok, üzletemberek, esetleg civilek, vagy másodállásban is influenszerek.

Gondolkodik a muki. Mit tegyen a muki, hogy megvédje ezt a brand-et, és nemhogy bemocskolódjon tőle, hanem továbbra is élvezze áldásos hatását? Háhá! Ismerjük a jól bevált cselt! Sose arra haragszanak, aki a rossz hírt okozta, hanem arra, aki hozta.

Be kell mocskolni azt, aki rámutatott a problémára.

Elolvastam mindhárom médiatermék mindhárom cikkét (Transtelex, Átlátszó Erdély, Azonnali) ami a szexuális bántalmazásról született, amely a Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonaiban történt évek alatt, és egyik sem mutogat, egyik sem mocskolódik, mindegyik tárgyilagos. Viszonylag tárgyilagos.

Ahhoz képest, hogy mekkora égbekiáltó baki történt, erősen visszafogott és tárgyilagos. Mondhatni szikár. Mert ha egy ilyen a román sajtóban jelenik meg, akkor a történet szereplőin két nap múlva egy centi hús nem marad, nemhogy a pofájukon bőr. Szóval a cikkek és szerzőik tárgyilagosak.

Ellentétben azokkal az emberekkel – nevezhetnénk wannabe mukiknak, mukigyárosnak is némelyiküket –, és azokkal a posztokkal, akik és amik a magyar kormány támogatásaiból mukiskodnak Erdélyben.

Ezek a fotelmukik azokra az újságokra mutatnak, amelyek hosszú hónapok (tavaly novemberben már ezen dolgoztak), hetek alatt feldolgozták ezt a témát. Ki az a közepesen jóérzésű ember, aki nem fél egy ilyen témától, nem irtózik, nem borzad meg, nem lesz hányingere, nem sokkolódik, nem döbben meg és le?

Ezek az emberek az arcukba kapták

azt a jegyzőkönyvek, interjúk formájában, amit aztán próbáltak tárgyilagosan és minél óvatosabban, tényszerűbben megfogalmazni, hogy mi ne ugyanolyan nyersen kapjuk az arcunkba, mint ők.

Ezek az emberek hetekig, hónapokig a hatása alatt lehettek ezeknek az eseményeknek. Ráadásul annak is tudatában voltak, hogy ez egy olyan téma, ami több tabuval is szembemegy: egyrészt, ami a kisebbik nehézség, azzal, hogy Csaba testvér egy élő szentnek számít a legtöbb erdélyi szemében.

Másrészt, ami a nagyobbik nehézség, és sok értelmiség is azt mondja a mai napig, hogy hallgatni kell róla: az a bántalmazás. És a harmadik: a szexuális bántalmazás.

Mielőtt beleélnénk magunkat abba, hogy az egyik vagy a másik oldalra állnánk egy mesterséges szkizmában, véssük az eszünkbe: ez a kommunikációs trükk nem mi vagyunk, erdélyi magyarok. Ez a mukik trükkje, nemzetiségtől, országhatáron innen és túliságtól függetlenül.

Ez a kommunikációs trükk a mukik játéka annak érdekében, hogy továbbra is félrenézzünk, amikor baj van, mert akkor talán jó eséllyel azt sem vesszük észre, ha egy hasonló visszaélésnek a jelenleg hatalmon lévők az elkövetői. Ez a kommunikációs játék arra jó, hogy megtanuljuk egyszer és mindenkorra befogni a szánkat, ha hatalmi visszaélést látunk.

Mert ha pofázunk, akkor mi járunk rosszul.

Mert a hatalom – a mukik és képzeletbeli játszóterük – már csak ilyen, visszaél, amikor teheti. Hogy ne tehesse, erre vannak létrehozva a demokráciában a fékek és egyensúlyok, az ellenzék, az igazságszolgáltatás és a média, a fogyasztóvédelem és más szervek, hogy legyen, aki ellenőrzi a hatalmat, és nyilvánosságra hozza, amikor nem jól működik valami.

Mert annak, hogy egy hibát jóvá tegyünk, egy léket befoltozzunk, feltétele az, hogy előbb tudjunk róla.

Mi nem azok vagyunk, akik relativizálják a bűncselekményt! A gyermekek elleni szexuális erőszak, a gyermekek bántalmazása és egyáltalán a bántalmazás, miután bizonyíték van rá, megállapította a bíróság és nem kevés büntetést szabott ki, tények kerültek nyilvánosságra arról, hogy ki hogy viszonyult ehhez a kérdéshez, nem vita tárgya. Pontosabban vita tárgya.

De nem egymás ellen vagy egymás mellett kérdés tárgya! Ez a kérdés arról szól, hogy megoldjuk-e a problémát, vagy nem oldjuk meg.

Csaba testvér egy hős.

Csaba testvér egy hős, ha a szobának egy bizonyos sarkából nézem, ahonnan az látszik, hogy számtalan nehéz sorsú gyermek életének egyengetője, megmentője, számtalan éhes pocak teletöltője. Azt, hogy hős, egy egész társadalmi rendszer tette lehetővé, és egy egész történelmi kontextus.

Ez, ha a pszichológiai oldalát nézem, szólhat arról – és még sok másról is –, hogy annyi trauma ért bennünket egyénileg és közösségileg, hogy nem tudjuk és nem akarjuk már mások traumáit is a nyakunkba venni, ezért nem törődünk megfelelően a szociálisan rászoruló társainkkal.

Nem jó a rendszer sem az időseknek, sem a gyerekeknek, sem a szegényeknek, sem a fogyatékkal élőknek, sem a melegeknek, sem a hidegeknek. Egyszerűen nem tudunk megfelelően odafigyelni egymásra, mert rengeteg energiánkba telik az is, hogy ne figyeljünk a saját fájdalmainkra. Kellene egy óvónéni, egy anyuka, aki ölbe veszi ezt a traumatizált közösséget, elringatja, anyetejével táplálja simogatja, elfogadja, szeretgeti ezt a társadalmat, ami csak kapkodja a fejét, és próbálja homokba dugni.

Hogy a sok kapkodástól ne kapjon izomlázat.

Ha a morális oldalát nézem, vagy a felelős állampolgári oldalát tekintem, sokkal kevésbé tudok megbocsátó lenni magunkkal. Mert hallgatunk. Mert felnőttek vagyunk, megváltoztathatjuk a gondolkodásmódunkat, a hitrendszereinket, meggyógyíthatjuk egymást és magunkat, mert kérhetjük, hogy az adónkért és szavazatunkért cserébe megfelelő ellátásban lehessen részünk, és megfelelően dolgozzanak azok, akiket ezért fizetünk.

Például az állami szociális ellátórendszerek, a magán szociális ellátórendszereket felügyelő szervek, és követelhetjük, hogy legyenek normális emberi körülmények az ilyen intézményekben a sok ablakon kifolyatott pénzünkből, hogy a Csaba testvérek a szoba többi sarkából is hősök legyenek, de nem tesszük.

Inkább ülünk a fotelben, és lájkolgatjuk a mukik megosztását, megsértődünk, vádaskodunk, és arra haragszunk, aki nem ezt teszi, hanem megmutatja, hogy hol a hiba, vagy próbálja megváltoztatni.

Mielőtt a mukiknak dobjuk a lájkot, képzeljük el, hogy meghalunk, leszegényedünk, nem olyan lehetetlen ügy ez, és nem marad senki utánunk, csak a kiskorú gyermekünk. Mit szeretnénk, milyen ellátásban részesüljön?

Na, mukik azt kellene megcsinálni. Nem a lájkokat.