Lisszabon, Portugália. Fotó: Márkos Tamás
Az utcákat tisztaságillat lengi be. Minden ház más színű, az emberek ismeretlen, dallamos nyelveken cseverésznek. Barátságos, otthonos és biztonságos ez a város. Este fényárban úsznak az utcák-terek, neonfeliratok fénye meg-megcsillan az arcokon. Egy nyugati országban vagyok, nem tudom, melyikben. Talán egyszerre mindegyikben.
Aszfaltba süppedt lábnyomok
A színes lámpák sorra ellobbannak. Felébredek. Mint a legtöbb éjjelen, ma is bepisiltem. Sietek, mert korábban kell beérnem az iskolába, hogy tudjam lemásolni osztálytársaimtól az aznapi házi feladatokat. Megmosdom, reggelizem, felöltöm a sötétkék, műanyag szövetű iskolai egyenruhám. Felhúzom a karomra a gumipántos karszalagom. Számok alapján azonosítanak, ha valami disznóságot követek el. Én a 792-es szám vagyok, tizenkét éves és Kolozsváron élek. 1982-ben járunk, és mint általában, ma is összeszorult gyomorral indulok iskolába.
A levegő poros, füstszagú. A sáros, színtelen utcákon maguk elé révednek a morózus emberek, csak arra vigyáznak, hogy lehetőleg ne botoljanak egymásba. A nyitott ajtókkal zötykölődő buszokból egymásba kapaszkodva, egymás nyakába lihegve, fürtökben lógnak a zsírszagot árasztó tömegek. Az aszfalt a nyári hőségben belesüppedt lábnyomaink őrzi.
A tanárnő ráérősen lapozgatja a naplót. Néha kitekint a szemüvege fölött, körbenéz. Tudja, hogy a diákok abban reménykednek, azért imádkoznak, hogy aznap ne őket pécézzék ki. A tanárnőt nem érdekli, hogy mit gondolunk a tananyagról, magunkról, az életről. Hogy mi tesz minket kíváncsivá, mik a kihívásaink, örömeink. Egy szempont vezérli: mennyire pontosan mondjuk vissza a bemagolt leckét. Nem bátorít, nem dicsér. Büntetéssel nevel. A tízes osztályozási rendszerben a négyes már elégtelen, de ő behúz neked egy övalatti egyest, amit csak egy kilencessel tudnál kijavítani átmenőre.
Van egy kövér, izzadságszagú és rossz leheletű tanárunk. Úgy rekcumoz, hogy megfogja a fejem és szálkásan borostás, zsíros arcát az arcomhoz dörgöli. Otthon mutatom a kivörösödött pofám. Azt a választ kapom, hogy biztos megérdemeltem. Bizonyára, mint ahogy az otthoni veréseket is.
Este sötétség borul az utcákra, terekre, de a hold fényében még néha felsejlik egy-egy tovasuhanó, elveszett szellemlénynek tűnő ember alakja. Aztán már csak a kutyák csaholnak a távolban. Végül minden elcsendesül.
Üzenet egy másik világból
Reggel levelet hoz a postás. Ma az iskola helyett a temető felé veszem az utam. Amikor csak tehetem, itt lógok, az egyedüli helyen, ahol nem vagyok magányos. A temető a szürke, félhalott város színes, életteli oázis-mentsvára. Itt és csak itt érzem magam közelebb ahhoz, aki lenni szeretnék. Leülök egy fa tövébe, előveszem a nekem címzett, türkiz tollal írt levelet. Kedvelem a türkiz színt.
Kedves barátom,
A repülőn azt kívántam, bárcsak soha ne szállnánk vissza a földre. A felhők felett elbóbiskoltam és álmomban arra kényszerítettem a pilótát, hogy keressünk egy másik bolygót. Mielőtt megtaláltuk volna, leszálltunk és a reptéren várt a család, amelyik befogadott. Úgy köszöntöttek, mint rég nem látott családtagot. Zavarban voltam, hirtelen nem tudtam mit kezdeni ezzel a korábban soha nem tapasztalt kedvességgel.
Ezt a várost tisztaságillat lengi be. A házak színesek, este fényárban úsznak az utcák-terek. A villódzó színes lámpák fénye megcsillan az arcokon. Már nem a kolozsvári temető az egyedüli menedékem. Itt végre az lehetek, aki mindig is szerettem volna lenni.
