Geréd Várhelyi Zoltán szociológusként dolgozik a Máltai Szeretetszolgálatnál, állandó munkahelye a csíksomlyói romatelep szomszédságában működő foglalkoztató központ. Miután első szakmájában nem találta helyét – 2014-ben Kommunikáció és Közkapcsolatok Szakon végzett a csíkszeredai Sapientián –, párjával, Szász Zsuzsannával, aki ma szintén a somlyói Máltai-épületben dolgozik, közösen döntöttek úgy, hogy beiratkoznak szociológiára.
A 2021-es somlyói tűzeset után adódott számukra egy lehetőség, a Caritas ugyanis meghirdetett néhány munkahelyet az Erőss Zsolt Arénában, ahol hozzávetőleg százhúsz romát szállásoltak el ideiglenesen. „Jelentkeztünk és ott kezdtünk el dolgozni a gyerekekkel, a közösséggel” – fogalmaz Geréd Várhelyi Zoltán, akivel a Somlyó utca 35. szám alatt található Máltai-épületben Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes beszélgetett.
Geréd Várhelyi Zoltán. Fotók: Márkos Tamás
Amikor többesszámban beszélsz, akkor a párodra, Zsuzsira utalsz, akivel közösen, egy csapatot alkotva dolgoztok a somlyói egységben.
Igen, nekünk valahogy nagyon szerencsésen alakult a sorsunk, hogy az egyetemet is együtt végeztük, utána a Caritasnál is együtt kezdtünk dolgozni, és jelenleg is együtt dolgozunk, legtöbbször nagy egyetértésben.
Nyilván vannak nekünk is olyan nézeteink, amik nem mindig találnak, van, amit meg kell beszéljünk, kell egyeztessünk – te így látod, én úgy látom. Szerencsésnek tartom magam, hogy az élettársam, a feleségem a kollégám is egyben, akivel nagyon jól tudunk együtt dolgozni.
Ez már az arénában is meglátszott, különböző tevékenységeket tartottunk, aztán sajnos megszűnt ott a szerződés, a Polgármesteri Hivatal és a Caritas együttműködése abbamaradt. Így mi is elveszítettük a munkahelyünket, megszűnt a kapcsolatunk a közösséggel, de úgy voltunk vele, hogy ha kitesznek az ajtón, mi visszamászunk az ablakon.
TŰZPRÓBA
Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.
A közösséggel akartunk dolgozni, erre pásztáztuk a lehetőségeket, amikor találtunk egy hirdetést, miszerint a Máltai Szeretetszolgálat a csíksomlyói munkapontra keres szakembereket a roma közösséggel dolgozni. Természetesen megörültünk, le is csaptunk a lehetőségre, jöttünk is állásinterjúra.
Nem tudom, milyen lehetett az első benyomás a felettesünknek, mert tucatnyi gyerek és felnőtt nagy zsibongással köszöntött minket az utcában.
Ha lehet ezt mondani, szerencsénk volt a munkafelvétel kapcsán, hiszen a közösség már ismerősként, csaknem barátként fogadott minket, miután hónapokat töltöttünk együtt az arénában, sok mindenen mentünk együtt keresztül. Tanultunk a Második esély-programos felnőttekkel, rengeteget fociztam a gyerekekkel, tanultunk, kirándultunk, sok helyre elmentünk közösen.
Ez nagyban hozzájárult a viszonylag gördülékeny kezdéshez a somlyói munkaponton. A Máltai Szeretetszolgálatnál nem úgy kezdtem, mint egy új munkahelyen, hanem csaknem folytatni tudtuk azt, amit korábban az arénában elkezdtünk, volt már egy szinte teljesen kialakult tanodarendszerünk, amely úgy éreztük, jól működik.
Romos épületből konténerbe, konténerből vadiúj foglalkoztató központba
Mint ismeretes, a szervezet vásárolt egy romos épületet a telep közvetlen szomszédságában. Mivel a házat az állapota miatt nem lehetett teljesen kihasználni, hoztak egy fém konténert – amely két önálló konténerből lett összerakva –, a területe nagyjából 5×6 méter volt, rendelkezett mosdóhelyiséggel, egy ajtóval és két ablakkal, ennyi volt az ellátottsága.
Majd szinte azzal egyidőben, hogy elkezdtünk itt dolgozni, megkezdődtek a jelenlegi foglalkoztató központunk építkezési munkálatai, tehát a meglévő, romos házból teljesen ki kellett költözzünk, minden munkánk és minden lehetőségünk a konténerre korlátozódott.
Azt kell mondanom, az első tél elég nehéz volt: reggelente hideg volt a konténerben, olyan is volt, hogy eltörött a csap, megteltünk vízzel, mentettük az iratokat, a rajzokat, a gyerekek munkáit. Sajnos sok tönkre is ment, el kellett őket dobni, úgyhogy voltak nehézségek, de a közösség első perctől a segítségünkre volt.
Szász Zsuzsanna és Geréd Várhelyi Zoltán
Először ketten voltunk alkalmazottak, Zsuzsival, ami elég kevés egy ekkora közösséghez, de igyekeztünk kihozni a helyzetből a maximumot, próbáltunk bevonni minél több szülőt, gyereket a közös munkába, például a szülők is jöttek gyerekprogramokra, illetve segítettek takarítani is.
A gyerekekkel kialakítottunk egy közös szabályrendszert, hogy mindenki takarít maga után, ahogy kapjuk, úgy hagyjuk a termet – ilyen elveken elindulva kezdtük el a munkát itt, a közösségben.
Több gyerektől is hallottam, mennyire meghatározó volt számára a konténeres időszak. Úgy beszélnek arról az időszakról, mint valamiféle aranykorról, hogy mennyire közvetlen, otthonos élmény volt. Milyen volt az átmenet a konténer és a jelenlegi épület között? Elveszett esetleg valamennyi abból a kis otthonos, közvetlen hangulatból, vagy meg tudtátok tartani?
Nagyon érdekes átmenet volt, hiszen kezdetben a konténerrel kaptunk egy kis helyet, amelynek volt négy fehér fala, és arra törekedtünk, hogy minél színesebbé, minél barátságosabbá varázsoljuk. Heti szinten cserélődtek a gyerekrajzok, színpompás volt az egész, girlandokat tettünk fel, folyamatosan váltakoztak az évszakhoz találó díszítések, mindig volt tematika.
Mivel ez az egy fizikai helyünk volt, igazából ez volt az irodánk is, amikor valami olyan munkánk volt, hogy a gyerekek tudtak segíteni, akkor együtt irodáztunk, együtt dolgoztunk.
Talán ezért alakulhatott ki egy olyan barátságos légkör, ami szinte egyedülálló volt. Majd elkészült az új épület, ami természetesen gyönyörű szép lett, de amikor megkaptuk és bejöttünk, fehér falak voltak mindenhol, egy nagy és üres tér.
Azt kell mondanom, hogy az első hetekben a gyerekek egyszerűen nem találták a helyüket, nem tudták, mit kezdjenek ezzel a sok hellyel. Ahogy korábban is mondtam, 5×6 méter körüli volt a konténer, benne asztalok, íróasztal, nyomtató, székek.
Olyanok voltatok ott, mint megannyi borsócska.
Pontosan, innen is jött a borsócska elnevezés, hogy sokan voltunk kis helyen, viszont nagyon jól éreztük magunkat. Ahogy beköltöztünk ebbe az épületbe, üres volt, valósággal kongott, visszhangzott, muszáj volt berendezni, ebben pedig ugyanazt a technikát alkalmaztuk, mint a konténer esetében.
Festmények, rajzok, mindenféle gyerek-munkák kerültek a falakra, vettünk parafatáblákat, mágnestáblát, nyomtattunk közös képeket a gyerekekkel. Az volt a cél, hogy minél inkább visszahozzuk azt a hangulatot, ami a konténerben volt – szerencsére úgy érzem, sikerült.
Igaz, hogy hónapok munkája volt, viszont sikerült elérni azt, hogy most már a gyerekek is otthon érzik magukat. Vannak szekrényeik, hála Istennek, mert a kis konténerben ez sem volt, mindent egymásra kellett pakolni, főleg a kabátokat télen, egymás hegyén-hátán, ahogy lehetett.
Most annyira szerencsések vagyunk, hogy van több szekrényünk, amelyek fel vannak név szerint címkézve. A gyerekek odateszik a házicipőt, a felsőt, kabátot, ami szükséges, ezáltal is talán kicsit sikerült elérni azt, hogy magukénak érezhessék a teret.
Idéntől jött az étkezés, ami szintén meghatározó olyan szempontból, hogy ahol az ember eszik, ott mégiscsak barátságosabb a légkör, jobban érzi magát. Jönnek be a gyerekek, mondják, hogy milyen jó illat van, kíváncsiak, hogy mit eszünk aznap.
Úgy képzelem el, hogy a kezdeti időkben inkább ti alkalmazkodtatok ahhoz, amihez ők hozzá voltak szokva, most viszont már komoly struktúra, szabályrendszer van. A gyerekek teljes mértékben beletanultak ebbe és nem érzik úgy, hogy ez őket korlátozná.
Éreztük, hogy szükséges szabályrendszert kialakítani. Kezdetben ketten voltunk, most már hárman vagyunk alkalmazottak, illetve néha jönnek önkéntesek vagy lelkes fiatalok az Ispiláng szervezettől, akik szintén tartanak foglalkozásokat, viszont száznál is több gyerekről beszélünk.
Nyilván nem egyszerre, de rengeteg gyerek megfordul a központban egy nap alatt, ez pedig csak úgy működhet, ha vannak szabályok.
Közös szabályrendszert alakítottunk ki azon dolgok mentén, amelyek kint a nagyvilágban várnak ránk. Kopogunk, köszönünk, tisztelettel beszélünk, nem hagyunk magunk után piszkot, kezet mosunk, az illemhelyet megfelelően használjuk – csupa-csupa olyan dolog, amivel sajnos a gyerekek sok esetben korábban nem is találkoztak, de szükségesek a való életben.
Tavaly kezdődött el az a folyamat, amely során több család otthonában is lett illemhely, fürdőszoba kialakítva – addig az egyetlen utcai csapról mosakodott és hordta a vizet mindenki. Így nekünk fontos volt az is, hogy apránként kezdjük el rászoktatni a gyerekeket arra, hogy kezet mosunk, megtanítani, hogyan hagyjuk magunk után a csapot, a kagylót, a fürdőszobát.
A házicipővel pedig szintén muszáj volt rendszert kialakítani, mert bár szívesen takarítunk, viszont ha túl sokat kell takarítani, akkor az a hasznos idő rovására mehet.
Egyszerű: mindenki hoz házicipőt vagy jó vastag zoknit, mindenki lehúzza a kinti cipőjét az előtérben, így kevesebb a kosz. Improvizáltunk cipőtartókat is, illetve szintén külön folyamat volt megszoktatni a gyerekeket, hogy szépen sorba tegyék a cipőket, ezzel is csökkentve a káoszt, illetve elősegítve, hogy mindenki hamarabb megtalálja a cipőjét és ne legyen felfordulás.
Ez lenne a lényege az egésznek, hogy csökkentsük a belső káoszt, ezáltal redukáljuk azt az időt, amit feleslegesen eltöltenénk azzal, hogy ne ide menj, hanem oda menj. Most már mindenki tudja a dolgát: bejön, lehúzza a cipőjét, leteszi a kabátját, megy kezet mosni, majd jön enni vagy foglalkozásra.
Megpróbáltuk minél hatékonyabban elkülöníteni a korcsoportokat is. Az óvoda előtti gyerekek külön, az óvodások és előkészítősök együtt, az iskolások pedig szintén együtt tanulnak, hogy minél jobb tanulási és foglalkozási légkört tudjunk biztosítani számukra, és ne zavarják egymást.
Az tűnt fel, hogy a ti viszonyulásotok nem autoriter, persze, sokszor vagytok határozottak, mert megvannak a szabályok, de a gyermekek értenek már egy-egy gesztusból, egy-egy nézésből is. Úgy látom, hogy ők egyszerűen örömmel vesznek részt a foglalkozásokon, betartják ezeket a szabályokat.
Pedagógus végzettségem is van, és azt látom, hogy sokszor a pedagógusok legnagyobb tévedése az, hogy úgy gondolják, ők a gyerekek fölött állnak, ők mindent tudnak, az ő döntéseik megkérdőjelezhetetlenek. Ez szerintem nem igaz, kell tanuljunk egymástól, közösen, csakis közösen tudunk haladni.
Nyilván kell legyen valaki, akinek a szava dönt. Ebben az esetben mi vagyunk azok, akiknek a szava döntő, de a szabályokat igyekeztünk közösen kialakítani, olyan szabályokat hozni, amelyekkel mindenki egyet tud érteni, mindenki tud azonosulni.
Az az érdekes, hogy sokszor pont a szülők értették meg legnehezebben a belső szabályokat, hogy ki hová jöhet, ki miért nem jöhet be adott foglalkozásra, hogy egy kisgyerek miért nem jöhet a nagyobbak tevékenységére.
A gyerekek nagyon hamar alkalmazkodtak, nagyon hamar megértették, gondolom azért is, mert érezték, hogy jól működik a rendszer. Igyekeztünk olyan kapcsolatot kialakítani a gyerekekkel, amely kicsit azért túlmutat az egyszerű pedagógus-diák vagy pedagógus-gyerek viszonyon.
Egy kicsit szülők is vagytok, egy kicsit pszichológusok is vagytok, terapeuták is időnként, egy kicsit társak, barátok.
Nagyképűség volna azt mondani, hogy szülőszerepben is megjelenünk, viszont az anyukák már az alig pár hónapos gyereket is bátran a kezembe merik adni, hogy fogjam meg kicsit, mert dolguk van, vagy bátran beküldik a két-három éves gyerekeket, mert tudják, hogy nálunk jó helyen vannak. Ez olyan dolog számomra, ami túlmutat az egyszerű tanár-diák vagy tanár-gyerek kapcsolaton.
Kell a bizalom, főleg azért is, mert gyakran el is visszük a gyerekeket, elmegyünk velük a városba. A szülők mindig kérdezik, hogy mi fogjuk-e visszahozni őket, ezt pedig az első perctől leszögeztük: velünk mennek el, velünk jönnek haza. Amíg velünk vannak, vállalunk minden felelősséget, és ígérjük, hogy hazahozzuk a gyerekeket.
Itt is szükség volt különböző szabályokra, hogy hogyan megyünk az utcán, hiszen sokan vagyunk. Ha sok gyerek halkan beszélget, az máris hangosnak tűnhet, tehát figyelünk, hogy hogyan beszélgetünk, hogy viselkedünk, kézen fogva megyünk, az átjárón háromszor is körülnézünk.
Apránként csaknem családi hangulatot tudtunk teremteni, nemcsak bent, a foglalkoztató központban, hanem a telepen is. Úgy tudunk bemenni bármelyik házba, hogy hellyel fogadnak, megkínálnak kávéval, vízzel, nagyon szívesen látnak.
Olyan is volt, hogy étellel kínáltak, éppen húst sütöttek, és nem tudtunk eljönni anélkül, hogy le ne üljünk és meg ne kóstoljuk a háziasszony sültjét.
Hogyan alakult a munkamegosztás a foglalkoztató központban?
Amikor idekerültünk, maguktól kialakultak a szerepek, hogy ki mivel fog foglalkozni. Én lettem Zoltán bácsi – talán így tudnám legjobban meghatározni a munkakörömet. Erősen patriarchális, hagyományos közösségről beszélünk, ahol a férfiak szava még mindig döntő, ezért én voltam az, aki a legkönnyebben fel tudtam venni a kapcsolatot a közösség férfitagjaival.
Most már a kolléganőknek is megy, velük is barátságosak, de mégis, ha férfiak állnak az utcán és beszélgetnek, én könnyebben oda tudok menni, viccelődni velük és társalogni, ez pedig segíti, hogy adott esetben célirányosan tudjam terelni a beszélgetést, kérést tudjak megfogalmazni feléjük.
Ugyanakkor én foglalkozok a tevékenységek mellett a jelentések és névsorok megírásával. Kicsit én vagyok a számítógépes srác a csapatban, az én feladatom a szövegek szerkesztése például a próbákhoz, a szereplésekhez a zenéket is én szoktam összevágni.
Ez úgy alakult, hogy Zsuzsi készíti elő a tevékenységeket, én pedig végzem gyakorlatilag az utómunkát, a beszámolókat és a jelenléti íveket, amiket most már online is vezetünk. Szerencsére van időnk erre is, hogy pontos kimutatásokat készítsünk arról, a gyerekek milyen tevékenységeken és hányszor vesznek részt.
Rajtunk kívül van még Xántusz Henrietta szociális munkás, akinek a papírmunka az elsődleges feladata, a gyerekekről ugyanis jelentéseket, felméréseket kell írni.
Ő monitorizálja a családokat, gyűjti a különböző adatokat, a családok anyagi helyzetéről, a családi stabilitásról, rengeteg munkát végez papíron. Emellett kitalált ő is két programot, az Olvasóklubot és az Angolórát, amelyeket ő visz, és úgy érzem, nagyon jól csinálja.
Történt-e olyan kiemelkedő eset a somlyói munkád során, amit sikerként könyvelsz el?
Nagyon fontos szabály nálunk, hogy nem teszünk különbséget senki között. Ez a legjobban a Borsócska előadócsoportban mutatkozott meg, amikor összegyűlt 30-40 gyermek egy helyre, különböző életkorúak, különböző státusúak, különböző családi háttérrel rendelkezők.
Bármilyen hátrányos helyzetű családról is beszéljünk, mindig van hátrányosabb helyzetű. Tehát itt, a telepen is megvan a hierarchia a családok között, van, aki jó módban él – természetesen az itteni helyzethez viszonyítva értem, amikor jó módot említek –, van, aki pedig sajnos összetákolt kis kalibában lakik.
Arra törekedünk, hogy amikor bejönnek ide a gyerekek, minden külső határt, külső különbséget eltöröljünk. Egyszerűen csak gyerekek vannak, akik jól akarják érezni magukat.
Aki ez ellen tesz, aki lenézi a másikat vagy úgy érzi, nem hajlandó egy légtérben lenni olyan gyerekkel, akit ő nem fogad el, az itt nincs, amit keressen, mert elrontja a többiek szórakozását, elrontja a jó hangulatot. Ez számunkra elfogadhatatlan.
Nálunk fontos az, hogy ha az előadás, a színdarab megkívánja, hogy megfogjuk egymás kezét, akkor mindenki szó nélkül megfogja a mellette álló kezét.
Azt vettük észre, hogy a kiközösített vagy hátrányosabb helyzetű családok gyerekei is egyre jobban helyet kapnak a foglalkozásokon, egyre jobban elfogadja őket a többi gyerek, kint az utcán is barátkoznak velük.
Ez olyan fantasztikus dolog. Próbáljuk eltörölni a gátakat, próbáljuk eltörölni azt, hogy rosszindulatúan nézzenek egymásra, és igen, igyekszünk barátságokat kialakítani, mert egy csapat vagyunk, együtt dolgozunk, másképp nem lehet.
Amikor azt mondom, hogy egy csapat vagyunk, nyilván a gyerekekre is értem, vagy akár a szülőkre is, mert rájuk is számítunk. Amikor például ebéd van, akkor a szülőknek is fontos feladatuk az, hogy segítsék a munkánkat azzal, hogy a kisebb gyerekeket ők etetik meg és figyelnek, hogy a gyerekek például ne szaladgáljanak a teremben.
Amikor idejöttetek és elkezdtetek foglalkozni a gyerekekkel, milyen volt ennek az egésznek a dinamikája? Mennyire voltak a gyerekek képesek például arra, hogy kivárják a sorukat, hogy megértsék a feladatokat? Szociális és kommunikációs készségek szempontjából milyen jellegű és mértékű fejlődés érzékelhető?
Mielőtt idekerültünk, hosszabb ideig, hónapokig nem volt semmiféle tevékenység a telepen, mert egyszerűen nem volt, aki végezze, így amikor megjöttünk, mindenki szeretett volna jönni a foglalkozásainkra.
Ekkor volt egy hosszabb és nehezebb időszak, amikor meg kellett értetnünk a gyerekekkel, hogy mi program szerint fogunk dolgozni. Először végeznek az ovisok az óvodában, hazamennek, átöltöznek, ebédélnek, majd ők jönnek be először tevékenységre a Máltaiba.
Miután az ő foglalkozásuk lejár, jönnek az iskolások, az egy-négy osztályosok, majd utánuk az öt-nyolc osztályosok. Amikor nincs senki más itthon, a telepen, csak az óvoda előtti gyerekek, akkor jönnek be ők.
Ez a program elméletben csodásan működik, viszont egy óvodás nincs, ahonnan tudja, hogy például mikor van délután 1 óra. Főleg, ha a szülő sem tudja, mert nem nézi a telefont, lemerült vagy egyszerűen nincs is otthon.
Bizony még mai napig is vannak kisebb gyerekek, akik már reggel kilenc-tíz órakor érkeznek, hogy mikor kell bejönni, mikor lehet bejönni, mikor rajzolunk, mikor tanulunk.
Nekik még mindig el kell mondani újra és újra, hogy akkor, amikor szólunk. Ez a legbiztosabb. Mindig van egy-két megbízható gyerek, aki gyorsan és pontosan tud szólni a többieknek, a kortársainak, hogy na, most kell bejönni.
A papírozás szükséges a központ működéséhez, és sokszor el vagyunk maradva a dokumentációval, ami sajnos a tevékenységek kárára megy.
Ha valamilyen jelentéseket meg kell írjunk vagy éppen közeledik egy támogatás leadása, amiben szeretnénk segíteni a szülőknek, és emiatt nem lesz tevékenység, akkor a legnehezebb része a dolognak, hogy a gyerekeknek többször is el kell magyarázni, hogy most nem tudnak bejönni. Ez olyan dolog, ami szerintem jó, mert azt mutatja, hogy van szándék részükről.
Van akarat a gyerekekben, első perctől ezt láttuk, hogy jönnek, mindegy, milyen fáradtak, milyen nehéz vagy hosszú volt az óvoda, az iskola, mindegy, hogy kint esik, süt a nap vagy havazik – ők jönnek, jönnének és akarnak. Van igényük a tevékenységekre, van igényük a jóra, a szépre. Van igényük arra, hogy valami szépet teremtsenek.
Ez a legnagyobb visszajelzés. Akármilyen bosszantó is néha, hogy egy négy-ötéves többször is megkérdezi, be kell-e jönni vagy mikor kell bejönni, mindez azt mutatja, hogy akar jönni, akar tanulni, akar fejlődni, akar valami változást az életében. Nemcsak otthon ülni és a tévét vagy a telefont nézni.
Fegyelem, kölcsönös tisztelet, Istenbe vetett hit
A Máltai Szeretetszolgálatról fontos tudni, hogy több száz éves múlttal rendelkező szervezet, a gyökereit a Máltai Lovagrendhez vezetjük vissza, akik már a keresztény katolikus hitet vitték, vallották és tartották fontosnak. Mi is ezt visszük tovább.
Mindig igyekszünk elmondani, hogy a szervezetnek vannak elvei, vannak nézőpontjai, aki pedig bejön ebbe az épületbe, az mindezeket el kell fogadja.
A fegyelem, a kölcsönös tisztelet és természetesen az Istenbe vetett hit mellett nem tudunk elmenni, próbáljuk ezeket napirenden tartani, de visszamehetünk egészen a legbanálisabb dolgokhoz, hogy mondjuk étel előtt és étel után imádkozunk.
Szerencsére könnyű dolgunk van, mert a közösség nagyrésze, bár nem katolikus vagy klasszikus vallást hívő személy, hanem pünkösdista, de nagyon erős hit, istenhit él bennük.
Szeretünk nekik énekeket tanítani. Olyan énekeket is például, amelyek Istenről szólnak vagy lehet őket úgy értelmezni. Vannak olyan dalszövegek, énekek, amelyeket nagyon szeret a Máltai Szeretetszolgálat is, amelyek arról szólnak, hogy higgyünk valamiben, higgyünk egymásban, szeressük egymást.
Ezek mind olyan apróságok, amelyek hozzátartoznak a Máltai-szemléletmódhoz, ebben a közösségben pedig szerencsére nincs gond, hiszen sok család mélyen hívő és istenfélő.
Beszélj picit arról, amit te a közösségben hiányosságnak látsz. Miben nélkülöznek a leginkább a telepen élők, mi az, amiben leginkább támogatásra szorulnak?
Sok-sok minden hiányzik, akár a személyigazolványtól elkezdve, a közösség tagjainak ugyanis papír személyazonosságija van, ami egy év után lejár, sok mindenre alkalmatlan, nem lehet vele például sofőriskolát sem végezni, de ez mondjuk rajtunk túlmutató dolog. Viszont vannak olyan dolgok, hogy például nem mernek elmenni ügyet intézni és nem értik a hivatalos papírokat.
Ebben szerencsére tudunk segíteni, legjobb tudásunk szerint banki felszólításokat, papírokat, akármilyen postát, amit kapnak, nagyon szívesen felolvasunk, lefordítunk, segítünk nekik, fénymásolunk. Keresztleveleket ásunk elő a szobák mélyéről, megragasztjuk őket, lefénymásoljuk, próbáljuk ösztönözni, hogy vigyázzanak a hivatalos dokumentumokra.
Szóval talán ez a hivatalos ügyintézés, ami az egyik legnagyobb probléma. Ebben szerencsére nagyon szívesen segítünk, szinte minden gyerekről van keresztlevél-másolatunk, szóval, ha megszorulnak, otthon éppen nem kerül elő, akkor mi oda tudjuk adni a másolatot. Bármilyen hasonló dologban tudunk intézkedni, segíteni.
Milyen jövő áll a gyermekek előtt? Mi a különbség mondjuk a szüleik generációja és közöttük az esélyeik szempontjából a továbbtanulásra, abból a szempontból, hogy szakmát szerezzenek, önállóbb életet tudjanak élni, ne annyira kiszolgáltatottat?
Sajnos sok szülőnek úgy látom, nem volt lehetősége iskolába járni, négy osztállyal vagy nyolc osztállyal rendelkeznek, de olyan szülők is vannak, akik egyáltalán nem jártak iskolába.
A gyerekek többsége szerencsére már túlmutat ezen, a hetedik-nyolcadik osztályosok között sokan vannak, akikkel már a továbbtanulási lehetőségekről beszélgetünk. Úgy vélem, hogy csak annyi kell nekik, hogy megmutassuk, van lehetőség.
Hallottam az egyik szülőtől, hogy úgy fejezte ki magát, ő minden osztályt elvégzett, de kiderült, hogy csak nyolc osztálya van. Tehát biztos vagyok benne, hogy ha lett volna lehetősége, tanult volna még, csak nem tudta, hogyan, hol és kivel vegye fel a kapcsolatot, hogyha szeretne például kilencedik osztályba beiratkozni.
Mi különböző iskolákból jövünk, így tudunk beszélgetni a gyerekekkel a jövőről, át tudjuk beszélni, milyen foglalkozások tetszenek nekik, ha tetszik valamelyik szakma, akkor mit kell tanulni hozzá, mit kell elvégezni. Minden gyereknek mondjuk, hogy érettségi nélkül nem lehet, próbáljuk sulykolni, hogy milyen fontos.
SEGÍTS, HOGY LEHESSEN JÁTSZÓTERÜK!
Ha segítenél valóra váltani a csíksomlyói romatelep gyermekeinek álmát és hozzájárulnál, hogy megépülhessen a játszóterük, várjuk adományodat a Máltai Szeretetszolgálat számlaszámára: RO52 BACX 0000 0030 2688 9037 (számlatulajdonos: Asociatia Serviciul de Ajutor Maltez in Romania Sucursala Miercurea Ciuc). Utalásnál a megjegyzésben kérjük feltüntetni: játszótér.
Úgy érezzük – megint többesszámban beszélek, mert a kollégáim is egyet értenek ebben –, hogy a tanulás már az óvodánál kezdődik, nagyon fontos, hogy a gyerek menjen óvodába, mert ott kaphatja meg azt az alapot, ami majd később szükséges lesz az iskolában.
Olvastam tanulmányt arról, hogy a roma gyerekek legnagyobb problémája az oktatásban, hogy a többévnyi szabadság után, amiben növekednek, bekerülnek az iskolapadba és egyszerűen nem tudnak egyhelyben ülni 45 percig.
Reméljük, ebben is segít a mi tevékenységünk, mert bár a foglalkozásainkon nincs kötött iskolai hangulat, de vannak szabályok, ha a tevékenység elkezdődik, akkor ott kell lenni, végig kell csinálni, végig kell ülni.
Így tanulunk, így fejlődünk, így együtt látjuk meg, mit kér tőlünk az élet. Sok gyerek nem lép ki a közösségből, a közeli iskolába jár és későre tapasztalja meg, mi várja őt a nagyvilágban. Ez olyan nehézség, amivel sokan nem tudnak megbirkózni, nem beszélve a szúrós tekintetekről, amik biztos vagyok benne, hogy fogadják őket.
Mivel a romák nem nagyon mernek egyedül megindulni a városban, leginkább csapatban mennek, így talán jobban biztonságban érzik magukat. Biztos vagyok benne, hogy találkoznak szúrós tekintetekkel, ami szintén visszaveti őket.
Ebben is segítünk nekik, hogy bemegyünk együtt a városba, bemegyünk programokra, beülünk színházba, hogy a gyerekek lássák, van ez a világ, amellyel muszáj megbarátkozni, muszáj megismerkedni, ahol szabályok vannak, amiket muszáj betartani nekik és nekünk is, mert másképp nem fogad el a társadalom.
Azt tapasztaltam, hogy a szülőkben is történt egyfajta tudatosulás. Régen az volt a megszokott, hogy korán megházasodnak a gyerekek, most viszont már a legtöbb szülőtől azt hallom, szeretné, ha a gyermeke előbb inkább befejezné az iskolát és valamilyen szakmát tanulna. Úgy érzem, hogy ez már majdnem általános hozzáállás.
Igen, azt érzem én is, hogy fiatal szülőkről beszélünk, akik a legjobbat szeretnék a gyerekeiknek. Talán a saját életük tekintetében is megtapasztalták azt, hogy nem mindig a legjobb dolog fiatalon, stabil háttér nélkül családot alapítani, gyereket vállalni. Mi ilyen szempontból abban tudunk segíteni, hogy a továbbtanulást ösztönözzük.
Az elején rám is furcsán néztek: 33 éves leszek idén és még nincsen gyerekem, ez az ő szemükben nagyon egyedülálló dolog. Félreértés ne essék, nagyon fontosnak és csodálatos dolognak tartom a családot és a gyerekvállalást is. Ez nem is kérdés, viszont fontos azt hangsúlyozni, hogy kell a stabil háttér.
Látunk olyan eseteket, ahol több gyermek van, és a szülő nem tud foglalkozni mindegyikkel. A gyerek piszkosan, sokszor cipő nélkül az utcán járkál, keresi a helyét, nem tudja, mit csináljon.
Amikor egy gyerek nem tudja, mit csináljon, nem tudja lefoglalni magát, nem kap útmutatót, akkor történik a legnagyobb baj, mert akkor biztosan valami olyat csinál, amit nem szabad. Megrongál valamit, összeverekedik valakivel, beesik valahová.
Ezért is tartom jónak a tevékenységeinket: úgy vagyok vele, hogy ha a gyerek bejön és harminc percen keresztül csak firkál egy papírlapra, mert még nem képes például rajzolni sem, legalább addig is olyan helyen van, ahol nem tud semmi rosszat csinálni, nem tud rosszba keveredni.
Ezek mind olyan dolgok, amelyek remélhetőleg majd hosszú távon mind az ő javukra válnak, illetve a szülő is azt fogja látni, hogy ha a gyerek iskolába megy és hasznosan tölti az idejét, akkor jobb lesz az élete, jobb lehetőségei lesznek.
Ha megtehetnéd, mivel fejlesztenéd, bővítenéd a központot, hogy még hatékonyabban, még többet és még jobban tudjátok támogatni ezt a közösséget?
Fontos volna, úgy érzem, bővíteni a csapatunkat. Szükséges volna például olyan személy, akinek lenne kapacitása csak a tisztasággal, mosogatással foglalkozni, hiszen reggel bejövünk, pedagógusok vagyunk, utána ételosztók, majd mosogatók és takarítók, majd megint pedagógusok.
Ezt emberileg nem könnyű csinálni, ebben a felállásban jobban elfáradunk, jobban kimerülünk a mindennapi munkában. Csináljuk, nagyon szívesen, de nekünk is megvannak a korlátaink.
Nagyon fontos, hogy felkészüljünk a tevékenységekre, hiszen a feladatok nem írják meg magukat, a foglalkozások nem készítik elő magukat. Nekünk arra is kell idő, hogy egyszerűen kitaláljuk, aznap vagy jövő héten mit fogunk csinálni.
Ha mást kell csináljunk közben, akkor egyértelműen kevesebb idő jut a tényleges foglalkozásokra. Minél többen vagyunk, annál jobb, de szerencsére így is megoldjuk, vannak lelkes segítőink, Heni édesanyja például farsangkor több mint száz fánkot sütött a gyerekeknek. Történnek ilyen fantasztikus dolgok, amelyek új erőt adnak.
Jó volna egy olyan zenei csapattal felvenni a kapcsolatot, ami zenét tudna szerezni nekünk, saját ízlésünk szerint, saját képünkre formálva, hogy ne csak mások dalait tudjuk énekelni a Borsócska előadócsoporttal. Ez megint jó dolog lenne.
Ezeken kívül igazából mást nem szeretnék, mást most nem látok, annyira jól működik minden. Nyilván mindig kellenek eszközök, meg sosincs idő semmire. Mindig vannak olyan problémák, amelyeken talán még a pénz sem segít, csak a türelem és az idő, de haladunk ezekkel a dolgokkal.
Akarnak…
Haladnak a családok is a maguk módján, úgy érzem, elindultunk egy olyan úton, amely jó dolgokhoz fog vezetni.
Arról szoktunk beszélgetni a kollégákkal, hogy reméljük, évek múltán ezeket a gyerekeket munkahelyeken fogjuk viszontlátni szerte a városban, úgy, hogy hasznos tagjai a társadalmunknak, hasznos tagjai a közösségnek, nemcsak kinézett romák, akikről csupán két dolgot feltételeznek: lopnak vagy szemetesben guberálnak.
Ehhez azonban szükség van arra, hogy ne csak a romákat fejlesszük, hanem a többségi közösségünket is. Érzékenyítünk, bebizonyítjuk nekik, hogy ezek a gyerekek akarnak változni, akarják a változást.
Ha valaki ránéz egy csapat gyerekre, akivel elindulunk a városba, ne az legyen az első benyomása, hogy hová mennek, mit akarnak, hanem az, hogy ni, milyen szépek, milyen szépen mennek, milyen ügyesen fel vannak öltözve.
Ezért is tartunk minél több előadást, szereplést, ezért is örülök, hogy sikeres volt az idei roma napi szereplés, mert meg tudtuk mutatni, hogy tudnak tanulni, akarnak tanulni, akarnak változni ezek a gyerekek, akarják, hogy más és jobb legyen az életük.
Szokták mondani, hogy amikor segítő munkával foglalkozik az ember, akkor legalább annyit kap vissza, mint amennyit ad. Hogy érzed, mi az, amit eddig tanultál ettől a közösségtől vagy ebből a folyamatból?
Másfél éve vagyok itt, a telepen, de az arénában már azelőtt alkalmam volt megismerkedni a közösséggel. Amit megtanultam, hogy a legfontosabb a megismerés, hogy ismerjük meg a családi hátteret.
Ha látjuk, hogy a gyerek maszatos, akkor tudjuk meg, hogy miért maszatos, talán nem volt víz otthon. Ezt akkor értettem meg, amikor egy ködös reggel bejöttem dolgozni, és láttam kint, az utcai csapnál a jéghideg vízben egy mosakodó gyereket. Az nekem olyan élmény volt, amit nem tudok elfelejteni.
Nyilván nem tudja megtartani azt a higiéniai szintet, amit elvárunk, ha nincs lehetősége. Nyilván nem csinálja meg a házi feladatát, ha nincsen asztala, nincsen írószere és van öt testvére, akik lehet, hogy széttépik a házi feladatát, széttépik a füzetét. Az iskolatáskát anyuka elveszi, hogy vásárolni menjen vele, a táska elszakad, nincs lehetőség pótolni.
Meg kell ismerni a körülményeket. Emberileg nem tehetjük meg azt, hogy valakire rámondjuk, hogy nem akar semmit, amikor nem tudunk semmit a családi hátteréről. Számomra ez volt az egyik legfontosabb tanulság.
Mondják, hogy legalább annyit kap az ember, mint amennyit ad – hát, ez szerintem nem igaz, mert én sokkal többet kaptam. Azt a szeretetet, ami árad a gyerekek felől.
A tevékenységen végig fegyelmezem őket, folyamatosan dirigálok, irányítom őket, hogy hogy viselkedjenek, de amikor mennek el a foglalkozásról, mégis megölelnek.
Nem a rosszat látják bennem, nem az ellenséget, hanem azt a tanítót, aki, tudják és értik, hogy jót akar nekik. Lehet, hogy szigorú vagyok, lehet, hogy szigorú szabályok szerint irányítom őket, de ez az ő javukat szolgálja.
Összességében szerintem az egyik legfontosabb, amit megtanultam, hogy meg kell ismerni őket, az a sok szeretet pedig, amit kapok tőlük, az segít át a mindennapi problémákon.
