Tudod-e, kik termelik a legtöbb hulladékot, és hogy mi történik azzal? Tudod-e, melyik országban végzi az összegyűjtött hulladék legnagyobb része a lerakókban? Tudod-e, miért volt veszteséges az RDE 2019-ben? Tudod-e, mik a betétdíjas rendszer előnyei és hátrányai? Tudod-e, mennyit kellene fizess, hogy olyan szintű szolgáltatást kapj, mint a svájciak?

Ha kíváncsi vagy a válaszokra, olvass tovább. Még 2020-ban, kicsivel karácsony előtt a Székelyudvarhelyi RMKT szervezett beszélgetést Biznisz-e a hulladék? címmel az Agora Business Centerben. Dr. Kassay János, a Sapientia oktatójának és az Eco-Csík hulladékgazdálkodási vállalat alapítójának és adminisztrátorának bevezetője után Geréb László, a Székelyudvarhelyi RMKT elnöke és a közönség kérdezte Tóth-Deák Lászlót, a Vipa Lausanne svájci másodnyersanyag értékesítő vállalat munkatársát, az RDE korábbi igazgatóját és Körösfőy Sándort, az RDE jelenlegi igazgatóját.

Mi a trend? 

A hulladék mennyisége nő, az újrahasznosítható rész pedig csökken. Jelen pillanatban a fejlődő országokban elsősorban az olcsó hulladékgazdálkodási módszerek léteznek: „összegyűjtik, ahova összegyűjtik, ürítik, ahova ürítik”, de vannak jó példák is, Egyiptomban vagy Indiában a szegénység miatt kiszedik belőle, amit lehet, foglalja össze Kassay.

Kassay néhány európai és világi adattal kezd, megtudhatjuk például, hogy a legtöbb hulladékot a fejlett államok termelik, a hulladék mennyisége folyamatosan növekszik, ami arányos a népesség növekedésével, a fogyasztói társadalommal és a jóléttel, vagy azt, hogy a műanyag az egyik kényes téma: nemrég derült ki, hogy mikroműanyagok nem csak állatokban és növényekben, hanem az emberi szervezetben is fellelhetőek, és egyelőre még konkrét kutatások nincsenek arról, hogy ezek mit okoznak a szervezetünkben.

Képek: ILYÉS Zalán

Később még olyan problémák is felmerülnek, mint az egyre komplexebb csomagolóanyagok térhódítása, vagy az, hogy a kőolajipar beférkőzik a műanyagpiacra. Előbbi az élelmiszeriparban egyre keményebb követelmények megjelenésének köszönhető: két-három különböző polimert kell laminálni, rétegezni, így olyan anyagok jelennek meg – mint amilyen a Tetra Pak (főként tej és különféle gyümölcslevek csomagolóanyaga – szerk. megj.) is –, amiket nem, vagy csak nagyon nehezen lehet később hasznosítani. Utóbbi azért aggasztó, mivel a piac így is hatalmas, a műanyag-újrahasznosítók már most küzdenek a gyanús minőségű, több polimert tartalmazó másodnyersanyagokkal.

Egy másik  jelenség is szóba kerül, melyet később Tóth-Deák fejt ki: „Európa azért zöld, mert  kiexportálja a problémáit, ugyanez a helyzet az Egyesült Államokkal is”,

ezek fogták a szemetüket és „átpattintották” Ázsiába, 

A koronavírus miatt csökkent az ipari kibocsátás, csökkent az irodai környezetben generált mennyiség, a háztartásokban termelt mennyiség azonban nőtt. Ha a háztartásokban vegyesen gyűjtik a hulladékokat, azt már nem lehet hasznosítani, és ezért a COVID-19-nek az volt a hatása, hogy a szelektív hulladékok mennyisége a piacon csökkent, az áruk pedig növekedni kezdett. A tavalyi év elején 30-35 euró volt a jó minőségű 105-ös bálázott kartonnak az ára (tonna), és egy év alatt 140 euró körüli összegre ugrott.

Dél-Amerikába, így Európa „kiállhatott és verhette téglával a mellét, hogy milyen zöld és milyen nagy az újrahasznosítási rátája, a valóságban pedig Ázsiát belefullasztotta az európai szemétbe”. Mindenből a legrosszabb ment oda, magyarázza, azok, amiket az európai gyárak nem fogadtak be, egészen addig, amíg Ázsia be nem vezette a Green Fence nevű törvénykezést, és zárta be a kapukat mások hulladéka előtt. Ezután mindenki Malajziát és Indiát célozta meg, de Malajziában is kezdenek megjelenni a szigorítások. Az európai ipar pedig nem fogja átvenni azt a rengeteg hulladékot, ami eddig Ázsiába ment, teszi hozzá, fokozatosan szigorításokat fognak bevezetni, ami például azt jelenti, hogy a vegyes háztartásból származó papírt nem fogják átvenni, hacsak nincs minden frakció külön gyűjtve.

Románia ehhez képest még mindig 20 évvel ezelőtti problémákra keresi a megoldást: itt még mindig lerakókról beszélgetünk, meg arról, hogy legalább gyűjtsük össze a hulladékot zsákba, majd onnan válogassuk, miközben az európai újrahasznosítási ipar azt mondja, hogy, amit vegyesen gyűjöttél, azzal csinálj, amit akarsz, mi nem fogjuk hasznosítani.

A lerakóba kerülő hulladékmennyiség szempontjából sem szerepelünk az élvonalban, az európai országok közül csak Máltán rosszabb a helyzet, mint nálunk. A lerakott mennyiség az összmennyiségnek 1-3%-a kellene, hogy legyen, ha az a jellegű újrahasznosítás megtörténne, amit látunk Nyugat-Európában, von párhuzamot Kassay. Tóth-Deák ezt azzal magyarázza, hogy a román államnak nem érdeke, és nem is érdekli annyira, hogy a hulladék ne a lerakókba kössön ki, hiszen 80 lejt kap minden tonna után. És bár a befolyt összeget célzottan a környezetre és a környezetvédelemre kellene fordítani, év végén mégis megmarad a pénz, amit átvesz a Pénzügyminisztérium (Ministerul Finanțelor Publice), és szétosztja a költségvetés-kiegyenlítés miatt.

Ha Európa is ilyen sötéten látja a jövőt, szabad beszélni egyáltalán Romániáról? 

– merül fel a kérdés. A szót innen főként Körösfőy veszi át. Geréb elsőként azt kérdezi tőle, hogyan lehetséges az, hogy az RDE-nek 2016-ban 21 millió lejes forgalom mellett 4 millió nyeresége volt, míg 2019-ben 14 milliós forgalom mellett 5 milliós vesztesége.

Először is visszaesett a Cekendre kerülő hulladék mennyisége, sorolja az RDE igazgatója. Másfelől a tervezett áremeléseket nem sikerült megvalósítaniuk olyan mértékben, hogy azok fedjék a költségeket, főleg Udvarhelyszék zónában. Nem mintha nem próbálták volna, de sok településen nem hagyták jóvá az emelést, eközben ők az addigi 30 lej helyett 80-at kellett, hogy fizessenek minden tonnára, ami a lerakóban végezte.

„Ezt kötelesek lettünk volna, pontosabban az önkormányzatok kötelesek lettek volna az árba beépíteni”, magyarázza, de a környezetvédelmi őrség nem ellenőrizte ezt olyan szigorúan az önkormányzatok esetében, mint amilyen szigorúan nézte a környezetvédelmi alap, hogy az RDE kifizette-e. Így kerültek ebbe a helyzetbe: nem tudták behajtani az önkormányzatoktól, és nem akartak belemenni abba, hogy felfüggesszék a szolgáltatást a településeken addig, amíg az ár problémáját nem oldják meg.

Akkor? Máshonnan kell hozni a szemetet?  

– kérdezi Geréb. Nemmel válaszol az igazgató, csupán „hatékonyabban kell működtetni a lerakót”. Konkurenciának a brassói lerakót nevezheti, ez sokkal olcsóbban dolgozik, de nem tudja betartani a környezetvédelmi követelményeket. Ha elindul a remetei lerakó, a hulladék egy része mégis a Cekendre fog kerülni. Nagy előnye a cekendi lerakónak egyebként, hogy ipari hulladékot is be tudnak fogadni a megyéből, ami jó az RDE-nek, mert az ipari hulladék nehéz, a számlát pedig tonnára állítják ki. De az igazgató pillanatnyilag úgy látja, hogy nem kell más megyéből szállítaniuk, esetleg akkor, ha máshol nem tudnak ipari hulladékot fogadni.

Mi a helyzet a szelektívvel? Hogyan befolyásolja a bevételt? – váltunk témát. Nyereségesek lettek volna, ha nem gyűjtenek szelektíven. A szelektív hulladékgyűjtés esetében nagy infrastruktúrával kell, hogy dolgozzanak és nagyon könnyű anyagot gyűjtenek, említ két okot, utóbbit ki is fejti: míg „a szép szelektívgyűjtő-autó” 800-1.000 kg szelektív hulladékot gyűjt össze egyszerre, vegyes hulladékból 8 tonna is felférne a kocsira egyszerre. A szállítási költség a rendszer teljes fenntartási költségének a fele, mint később megtudjuk. „Szállítjuk az üres üvegeket, levegőt szállítunk, és égetjük a motorinát nagyon drágán”, összegez.

Szelektáltam. Mit kapok érte?

– ezzel a mentalitással küzdenek még itthon az igazgató szerint. Ez azért abszurd szerinte, mert ugyanolyan, mintha valaki azt várná el, ha 50-es sebességgel vezetne az 50-es táblánál, akkor megállítsa valaki, és cserébe adjon egy csokit. Tóth-Deák később azt hangsúlyozza, a hulladékgazdálkodást ne úgy képzeljük el, hogy egy szolgáltatás, amit azért fizetünk, mert elszállítják a szemetünket, hanem mert szemetelünk. 

Az embereket a szelektív gyűjtésre kétféleképpen lehet rávenni, vagy tudatosítással vagy mivel az első nagyon nehezen megy amiatt, hogy a Balkánhoz tartozunk, büntetésekkel. De ehhez „olyan” polgármester is kell Körösfőy szerint. Ő Magyarláposról érkezett, meséli, amikor eljött 60 százalékos volt a szelektív gyűjtés, az értékesítési arány pedig 30. A polgármester egy nyugdíjas katonatiszt volt, akinek senki nem mert nemet mondani, és, aki betartatott minden szabályt. „Lehet ezt Erdélyben is, Romániában is”, vélekedik, majd hozzáteszi, „a kormány is nagyon elszúrta tavalyelőtt”, amikor már századjára vezette be a szelektív gyűjtést.

Az is érthető az igazgató szerint, hogy senkit nem érdekel a szelektív gyűjtés, amíg el nem ér az életszínvonala egy bizonyos szintet, és közben mindenki arról álmodik, hogy „úgy éljen, mint Amerikában”, ahhoz viszont úgy kell, hogy szemeteljen is.

És fizessen is? 

Jelenleg nálunk 3-4-szer olcsóbb a lakossági hulladék kezelése, mint az Unió nyugati országaiban. Csíkszéken is átlagban 25 százalékkal többet fizetnek, sorolja Körösfőy. Itt is magasabb árakkal kellene működjenek, a legideálisabb az igazgató szerint az lenne, ha mennyiség után fizetnének az emberek, jelenleg ezzel az a probléma, hogy az áraik annyira alacsonyak, hogy az emberek nem éreznék, ha kevesebbet szemetelnek, akkor kevesebbet is fizetnek.

Más rendszerben kellene gondolkodni, érkezik az ötlet a közönség soraiból. Zólya László, a Hargita Megyei Integrált Hulladékgazdálkodási Rendszer projektmenedzsere vázolja, hogy hasonló módon kellene működjenek, mint a vízszolgáltatás esetében: „a vízcsatorna regionális szolgáltató, önkormányzati tulajdonban van, ha a cég veszteséges, az önkormányzat felel érte, és ők tesznek be még pénzt vagy alakítják úgy, hogy az gazdaságos legyen. Ha a hulladékgazdálkodásnál is ez lenne, nem kellene a polgármestereket győzködni, hogy az árat kell növelni, különben az ő zsebük bánná”.

Ha a törvények által megengedett maximális árat használnák, ami a Hargita megyében 16,7 lej, akkor hogyan működne a lerakó? – intéz egy kérdést az igazgatóhoz.

„Ha minden lakostól 10 lejt kapnánk havonta, akkor nyereségesek lennénk, ha 12 lejt, akkor egy elég magas szintű szolgáltatást tudnánk nyújtani, ha 16 lej lenne minden lakostól, akkor olyan szintű lenne a hulladékgazdálkodás, mint Svájcban” – érkezik a válasz. (A 2019-es drágulás óta a háztartási hulladék elszállítása személyenként 9,87 lejbe kerül Székelyudvarhelyen – szerk. megj.)

Más rendszer, csak ne betétdíjas?

„Még valami, amiről senki nem beszélt, mégis hatalmas változás lesz 2021-től”, hozza szóba a betétdíjas rendszer bevezetését Tóth-Deák, ami azt jelenti, hogy a visszaváltott hulladékért cserébe az emberek pénzt kaphatnak majd minden olyan kereskedőtől, aki csomagolt árut ad el. 

Ezzel csak az a baj, hogy az értékes hulladékot – PET palack és üveg – oda fogják vinni, és nem a hulladékgazdálkodókhoz, így főként a Lidl és Kaufland profitál belőle (a Kaufland Románia körülbelül havi 3.000-3.300 tonna kartont értékesít, amiből több millió euró éves bevétele van). Információi szerint a Schwarz csoport (ide tartozik a Lidl és a Kaufland – szerk. megj.) 130 visszaváltó konténert rendelt. Hogy mi lesz a helyi vállalkozásokkal, és mit fognak csinálni „egy láda lekvárosüveggel”, kihez fog kerülni, hogyan veszik leltárba, azt nem tudja elképzelni.

De van, aki a közönségből nem aggódik emiatt ennyire. Több PET palack hever az utcán, a környezetben, így volt ez régen a gumiabroncsokkal is, kezdi, de már nem igazán láthatunk abroncsokat szétdobálva. Az történt, hogy a gumiabroncsot importáló és gyártó cégek összeraktak egy szakszervezetet, adtak egy értéket az abroncs kilójának, és pénzt adtak annak, aki leadta azokat. Hasonló példát látott már Horvátországban Tóth-Deák, ahol reggel, még a kukások előtt „közönséges horvát, általában rosszabbul öltözött szakemberek” eltakarítják az összes palackot. Az is a hatásai között lesz a betétdíjas rendszernek, hogy a vegyes hulladékból eltűnik a PET, így végső soron környezeti szempontból jó lesz a betétdíjas rendszer, nézi a nagyobb képet.

Mi a megoldás?

Globális megoldás kell, de lokálisan kell cselekedni. Körösfőy a megoldást pillanatnyilag a kettős rendszer bevezetésében látja. Legyen illeték és díj, az illetékből az önkormányzat fedje a szolgáltatás működését, a cég pedig – ha önkormányzati, ha magán – egyenesen arányosan fizettesse a lakossal a mennyiséget, hogy érezze: ha nem termelt egy hónapban hulladékot, akkor nem kell fizetnie.

De ennek a negatív oldala, hogy „nagyon élelmes a balkáni székely”, és kezdetben biztosan „ellesz” az emberek szemete: elássák a kertben, elhordják az erdő aljába, elégetik. Az önkormányzatnak kell figyelnie vagy a szomszédnak, vágják közbe jókedvűen többen is a közönségből. „Ez a járható út, nincs más, kell, hogy féljenek az emberek”, hangsúlyozza még egyszer az RDE igazgatója: legalábbis a 90-85 százalék. A maradék, aki tudatos, azoknak a számát, reméli, tudják növelni.

Ami még elhangzott:

A hulladékgazdálkodás pillanatnyilag nyereséges, ha valaki ipari hulladékkal foglalkozik és cégek hulladékának a kezelésével, veszteséges, ha lakossági hulladékkal. Lehet mindkettővel is, ezt csinálja az RDE Harghita is.

Mindent újra lehet hasznosítani, csak nem mindegy, hogyan és mennyi pénzből. Az üveget homokból előállítani például sokkal olcsóbb, mint bedarálni és újra felhasználni. Kassay szerint a csomagolóanyagokon kellene változtatni, hogy könnyebben lehessen őket újra használni: jó lenne, ha az újrahasznosíthatóságot plusz hozzáadott értéknek tekintenénk, akár kicsit többet is fizetnénk érte, úgy, ahogy a helyi termékeket is szívesen megvesszük akár egy kicsit drágábban is.

Bár vannak kisebb kapacitású égetők vagy vannak kicsi üzemek, ahol sterilizálják, ártalmatlanítják a veszélyes hulladékot, összességében mégis az jellemző az országra, hogy aki kapja, marja. Amíg a rendőrség el nem kapja őket, addig úgy tűnik, az orvosi hulladék rendben van, papíron minden okés, a valóság pedig ehhez közel sincs. De nem csak az orvosi hulladékra jellemző ez, Romániában Tóth-Deák szerint minden „megoldódik vagy ellesz”.

A hulladékégetőket nem mindenki látja „ördögtől való dolognak”, a német szakemberek például a legjobb megoldásnak találják (nyilván ezt szelektív gyűjtés előzi meg). De nem mindegy, ki működteti őket, a civil szféra azért tiltakozik ellenük, mondja Körösfőy, mert tudják, milyen országban élünk: Bécsben a nanorészecskék szűrőjét hónaponta lecserélik, ez 50.000 euróba kerül, Bukarestben ezt valószínűleg háromhavonta tennék meg, és az 5.000 eurós szűrőt szereznék be. Ő nem vállalná, hogy égetőt működtessen, egyrészt, ha a lerakó esetében jól válogat, nem lehet olyan probléma, amit ügyes szervezéssel ne tudna megoldani, másrészt nem érné meg pénzügyileg. Egy nagyon jó szűrőkkel ellátott égető Udvarhelyre tíz millió euróba kerülne, ennek az összegnek a feléből olyan optikai szenzorokkal ellátott válogatósort lehetne összeszerelni, ami után csak a hulladék 5 százaléka kerülne lerakásra.

Romániában hulladékégetők helyett cementgyárak vannak, Tóth-Deák szerint azért, mert az utóbbinak erősebb volt a lobbija. Ha valakinek, akkor a cementgyáraknak biznisz a hulladék: a beszállított tüzelőanyagért még fizetnek is nekik, attól függően, hogy milyen minőségű az anyag.