Pénteken aláírta munkaszerződését Hargita Megye Tanácsánál mint mélyszegénység-munkacsoport koordinátor, hétfő este pedig már a somlyói tűzeset miatt indított krízisintervenció koordinátora volt. András Lóránd a tűzesetet megelőzően nem járt a somlyói romatelepen, de lévén, hogy csíkszeredai születésű, gyermekkorának számottevő részét pedig Somlyón töltötte, ismerős arcok fogadták, amikor az Erőss Zsolt Arénába belépett.

Korábban rendezvényszervezéssel, különféle közösségi munkákkal és szociológiai felmérésekkel, valamint vidékfejlesztéssel is foglalkozott, olyan segélyszervezeteknél dolgozott, mint a Caritas és a Máltai Szeretetszolgálat, ugyanakkor nem áll távol tőle a politikai szerepvállalás sem. Szociológus, szociális munkás, terepmunkás, cigány közösségekkel foglalkozó szakember, összekötő személy, hagyományőrző – néhány azok közül a hivatások és titulusok közül, amelyek említésre kerülnek, ha az ember hosszabban elbeszélget András Lóránddal.

András Lóránd. Fotók: Márkos Tamás

Vallja, hogy a romakérdésre csakis úgy lehet rátekinteni, mint nagy gömbre – minden egyes tényezőt látni és érezni kell, ugyanakkor kiemelten fontos, milyen együttélési mintákat tapasztalnak meg a gyermekeink. „Nyilvánvaló, hogy amikor a zsebtolvajok szembejönnek velünk az utcán, akkor nem kell keblünkre ölelni őket. Viszont, ha látom, hogy van egy jóravaló, jóindulatú, dolgozni akaró, az életben érvényesülni akaró valaki, akkor annak a tőlem telhető lehetőséget meg kell adjam” – fogalmaz András Lóránd, akivel Tűzpróba-sorozatunkban Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes beszélgetett. 

Mit tudsz a somlyói közösségről a tűzeset előtti időkből? Volt kapcsolatuk más közösségekkel, vagy pedig teljesen szegregált közösségről beszélhetünk?

Az én esetemben azért tűnhet érdekesnek ez a kérdés, mert Csíkszeredában születtem, és a gyermekkorom számottevő részét Somlyón töltöttem. A somlyói közösségtől, a Somlyó 33-tól nem messze, a Széked utcában laktak az apai nagynénémék, akiknek nem született gyerekük, és gyakorlatilag úgy jártunk oda, mint a nagyszülőkhöz.

Elég sokat tartózkodtunk Somlyón, és ahogy visszaemlékszem az ottani cigányok megítélésére, azért mindig is ilyen folt volt, mindig is pejoratív benyomások voltak a városban a somlyói közösségről.

Személy szerint nem jártam ott mindaddig, amíg a tűzeset meg nem történt, így az én gyerekkoromból a közösséggel való találkozás kimaradt. Azonban akkor, amikor a tűzeset után elkezdtem én is interakcióba, kapcsolatba lépni az ottani emberekkel, az arcok ismerősek voltak gyerekkoromból. Abból kifolyólag, hogy néhány rokon tőlük nem messze lakik az utcában, ott volt a tudatban valamilyen fajta kapcsolat.

Úgyhogy az volt az egyik előny, szerencsés helyzet, amikor a közösséggel, a témával elkezdtem foglalkozni, hogy volt már egyfajta benyomás részemről is, illetve a közösség részéről is, hogy végül is valami ismerős arc jött ide valamit csinálni.

Arra vonatkozóan, hogy a közösségnek milyen kapcsolatai voltak másokkal a tűzesetet megelőzően, alapvetően csak általunk végzett kutatásokból, vagy a közösség tagjaival folytatott beszélgetésekből derültek ki dolgok. Ezek alapján nem mondható, hogy ez a közösség teljesen el lett volna zárva a világtól.

Például a csíkszentgyörgyi közösséggel volt valamilyen fajta kapcsolata, jópáran költöztek is Somlyóra Szentgyörgyről, illetve volt, aki Somlyóról költözött Szentgyörgyre. Azonban az, hogy a többségi társadalommal milyen volt a viszonya a Somlyó 33-ban lakó közösségnek, az eléggé szűk mezsgye volt, ha úgy tetszik.

Feltételezem, hogy napszámosként dolgoztak már akkor is.

Így van. A telepen élők közül néhányan, amíg működött még a kollektív, feljártak Somlyóra dolgozni, ugyanakkor többen Csobotfalvára is jártak napszámosnak. Ki, ahogy tudta a maga kicsi kapcsolatait kialakítani, úgy vállalt többnyire napszámos munkákat, vagy pedig állandó háztáji, állatgondozói munkákat.

Ezen kívül, amikor bejártak a városba, akkor mindenféle interakciókon keresztül jutottak kiegészítéshez. Volt néhány olyan család, amely kéregetett – emlékszem gyerekkoromból néhány arcra. Vagy volt, aki a kukák környékén gyűjtögetett, de volt olyan is, aki, ha jól emlékszem, még gyerekkoromban a Petőfi utcán tökmagot árult, de amíg működtek az orosz piacok, addig ott is voltak, kereskedtek. Tehát az interakció a somlyói közösség és a csíkszeredai többségi közösség között tudomásom szerint nagyjából ennyiben kimerült.

Úgy tudom, hogy Székelykeresztúrról költözött a telepre egy család az ’50-es, ’60-as években. Felvázolnád röviden, hogyan alakult ki ez a roma közösség?

A somlyói romákkal kapcsolatban városi legendákat tudok, de ha a székelyföldi telepeknek vagy közösségeknek a kialakulását nézzük, akkor gyakorlatilag két típusú nagy mozgalom, folyamat történt.

Az egyik az volt, amikor valamilyen fajta intézményi vagy politikai nyomásra jöttek létre olyan telepek, olyan helyszínek, ahová ezeket a közösségeket költöztették – mondjuk a patarétihez hasonlóan.

A másik, amikor valamilyen munkahelyi történet kapcsán alakult ki egy-egy telep. Például, ha minden igaz, akkor a somlyói közösség kialakulása az ’50-es évekre tehető és a Goscom vállalathoz kapcsolódik. Ha nem tévedek, a Goscom volt akkoriban az a vízügyi vállalkozás, amely a szennyvíz- és vízhálózatot rendezte, és volt egy házuk Somlyón, amibe beköltöztettek egy roma családot.

A tűzeset előtt a telepen egyetlen vízcsap állt rendelkezésére az egész közösségnek, ami feltehetően az akkori Goscom maradványa.

Ez abból a szempontból érdekes, hogy van pár ház, amiben legálisan laknak, a sajátjuk, a saját nevükön van, jól értem?

Igen. Azt is kell látni, hogy akiknek a rendszerváltás előtt, tehát ’89 előtt volt munkahelye, azoknak valamilyen formában próbált az állam igyekezni, hogy lakhatást biztosítson, általában kaptak egy-egy szolgálati lakást.

A ’90-es évek elején a városi környezetben élők, a velem egy korosztályúaknak a szülei – többek között az én szüleim is – nagyvonalakban úgy vásárolhatták meg a házakat, hogy egyszer csak a szolgálati lakásokat abszolút nyomott áron, tehát a piaci áraktól elrugaszkodva, nagyon minimális összegekért kínálták eladásra. A tömbházlakások nagy többségét így vásárolta meg mindenki.

SEGÍTS, HOGY LEHESSEN JÁTSZÓTERÜK!

Ha segítenél valóra váltani a csíksomlyói romatelep gyermekeinek álmát és hozzájárulnál, hogy megépülhessen a játszóterük, várjuk adományodat a Máltai Szeretetszolgálat számlaszámára: RO52 BACX 0000 0030 2688 9037 (számlatulajdonos: Asociatia Serviciul de Ajutor Maltez in Romania Sucursala Miercurea Ciuc). Utalásnál a megjegyzésben kérjük feltüntetni: játszótér.

Az alapján, amit az elmúlt két-három évben tapasztaltam, feltehetően Somlyón is ez történhetett. Az a család, amelyik az ’50-es, ’60-as években beköltözött abba a szolgálati lakásba, feltehetően a rendszerváltás után megvásárolhatta vagy a házat, vagy a területet, ugyanúgy, ahogy a tömbházlakások esetében. Ebből kifolyólag lehet ma néhány családnak hivatalos lakhatása, tehát építkezési engedélye, saját, vásárolt lakása a telepen.

A somlyói lakhatási kérdés azonban nagyon sokszínű. Mindenki azt mondja, hogy abszolút illegalitásban él mindenki, de ez nem teljesen igaz. Vannak olyan lakások, amelyeknek a tulajdonviszonya tisztázott, vásárolt, saját tulajdon, van olyan, ahol a ház felépítése illegális, de a területtulajdon tisztázott, illetve van olyan, ahol semmi sem tisztázott. 

Ahhoz képest, hogy mondjuk Székelyföldön vagy Erdély más területein mekkora közösségek vannak, a somlyói nem nevezhető nagynak, azonban kicsinek sem. Ennél kisebb mikroközösségek, amelyek hasonló körülmények között élnek, mint a somlyóiak, Erdélyben, Székelyföldön, de főleg Hargita megyében is megtalálhatók.

A tűzeset után közvetlenül milyen szerepben kerültél a telepre? Melyek voltak az elsődleges intézkedések?

A somlyói tűzesetet megelőzően abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy közel tíz évig főként cigány közösségekkel dolgoztam, több helyen is.

Ez idő alatt volt alkalmam megtapasztalni, mennyire sokszínű a romakérdésre való rátekintésnek a módja. Hogyan látja a helyzetet egy megyei önkormányzat, hogyan látja egy helyi önkormányzat, amely nap mint nap találkozik a közösséggel, a problémákkal, illetve hogyan látja mondjuk a hátrányos helyzetben lévő közösség a saját helyzetét.

Az volt az alap tapasztalás, hogy mindenki csak a saját szemszögéből nézi a dolgot, senki nem hajlandó a másik szemszögből ránézni.

Persze, ezt így nehéz is, főleg a mai világban, amikor gyakorlatilag minden megoldást a politikumtól várunk. Részben a politikumnak kötelessége is ezeket teljesíteni, azonban néha nem árt, hogyha látjuk, hogy a politika és az adminisztráció miért viselkedik úgy, ahogy viselkedik, hiszen nagyon sok esetben meg van kötve a kezük.

Jelen!

Ami abszolút reveláció volt számomra, az az a pillanat, amikor a Caritastól átmentem a Máltai Szeretetszolgálathoz. Mindaz, amit a Caritas csinál, az szerintem zseniális és eszméletlenül értékes munka, a Málta viszont teljesen új szellemiséget tudott nekem mutatni. 

Amikor átmentem a Máltához, akkor az volt a cél, hogy a Magyarországon már működő jelenlét-módszertant, jelenlét-szemléletet megpróbáljuk áthozni Erdélybe.

A jelenlét-módszer alapkoncepciója az, hogy bemész no-go zónákba, gyakorlatilag gettókba, cigánytelepekre, és bent a telepen hozol létre olyan szociális központot, amely belülről próbál változásokat generálni az ott élők életében úgy, hogy közben a változási folyamatba bevonja a közösség tagjait is.

Tehát nem csak úgy mész oda mint mondjuk szociális munkás szakértő, aki tudja, hogy mi a jó annak a közösségnek, hanem megfogjátok az ott élő közösségnek a kezét, és ezen az úton együtt indultok el. Gyakorlatilag egy hosszú tapasztalási folyamaton mentek át – a szakértő is és a közösségben élő ember is.

Az itthon megszokott intézményi, szervezeti kultúrához képest teljesen más kultúrát tapasztalhattam meg, teljesen más szemléletet hozott be a jelenlét.

Ennek a módszertannak a lényege és egyben legfontosabb tulajdonsága, hogy igazából nincs egységes minta. Van egyfajta szemléletmód, és igazából pont ezt mondják a máltások, hogy a jelenlét nem is módszertan, hanem sokkal inkább szemlélet. Hiszen akkor, amikor bemész egy közösségbe, úgy tudsz és csak akkor tudsz érdemi változásokat elérni, ha a helyi közösségi dinamikához igazodni tudsz, ha abban familiárisan tudsz mozogni.

Ha ki tudod alakítani azokat a biztonságos, bizalmi kapcsolatokat a közösséggel, amelyekre feltétlenül szükség van, akkor adott pillanatban nem csak a közösség kezd változni, hanem te magad is. Abból, hogy van egy állandó változás, gyakorlatilag kialakul a hógolyó módszer, amely önmaga által vezérelt változási folyamatot tud generálni.

Valaki tudja, hogy akkor ezzel most mit kell kezdeni?

Mielőtt a somlyói tűzesethez kerültem, két éve már folyamatosan beszélgettünk a megye vezetőségével arról, hogy jó lenne elkezdeni valamilyen közös munkát.

Ez többféle okból nem akart összejönni, de végül oda jutottunk, hogy a tűzeset előtt, január 4-én aláírtam a munkaszerződésemet a megyénél úgy, hogy egy EU-s finanszírozású, Dream Road elnevezésű projektnek lettem a projektmenedzsere, amely cigány témában volt megnyerve.

Emellett pedig azt beszéltük meg, hogy elkezdjük felmérni a Hargita megyei helyzetet, és ha minden jól megy, akkor a kutatás eredményei alapján munkatervet készítünk.

Tehát január 4-én, pénteken aláírtam a munkaszerződésemet, majd hazamentem, otthon voltunk édesanyáméknál, és vasárnap este az ágyon pörgettem a Facebookot, amikor megláttam, hogy tűz van Somlyón.

Azon a videón megjelentek a mindenféle elöljárók, akik live-oztak, és beterelték a közösséget az arénába átmeneti időre. Én pedig hétfőn, 7-én reggel elmentem az első munkanapomra, és írtam egy e-mailt, hogy valaki tudja-e, hogy akkor ezzel most mit kell kezdeni.

Nyilván akkor már el voltak indulva a beszélgetések, a folyamatos gyűlések a tűzoltósággal, a megyevezetőséggel, a katasztrófavédelemmel. És gyakorlatilag az intézményen belül én kaptam meg azt a feladatot, hogy kezdjek valamit ezzel a kérdéssel.

Én ezt első percen nem akartam, ugyanis teljesen más koncepcióm volt arról, hogy mivel kell foglalkoznom, megvolt a projekt, kellett volna kezdeni a felmérést. Azonban úgy alakult, hogy aznap estére engem neveztek meg a krízisintervenció koordinátorának.

Akkor találkoztam először Sógor Enikővel, az első benyomás mindkettőnk részéről abszolút jó volt, a bizalmi kapcsolat egyből megszületett. Másnap reggel, amikor bementem az arénába, akkor ahhoz képest, hogy milyen fajta szellemiséget tapasztaltam a Máltánál és a Caritasnál, az arénában totál más dimenzióval találkoztam. Árvízkárosult, tűzvészkárosult vagy akár a médiában látható menekültáradathoz hasonló katasztrofális helyzet volt. Gyakorlatilag az aréna ajtaján belül mindenki sokkolt állapotban volt, még az is, aki segíteni akart.

Azt láttam akkor, amikor először bementem, hogy itt most – minden rosszindulat nélkül – senki nem tud tiszta fejjel gondolkodni, senki nem látja, hogy valójában mi is történik, mindenki jóindulattal segíteni akar, de állandó kapkodás van – mert elégtek a személyi igazolványok, a javak bent maradtak, ijedtség volt az emberekben.

Hirtelen bekerültek a többségi közösségbe, amellyel korábban szinte semmilyen kapcsolatuk nem volt.

Hihetetlen állapot volt. Akkor annyi történt, hogy javasoltam az arénán belüli vezetőségnek, hogy az egész rendszert újra kell gondolni, vagy egyáltalán ki kell találni a rendszert, mert nincs rendszer, ehhez viszont külső segítségre van szükség.

Amikor valamilyen szervezeti kultúrában adódik egy krízihelyzet, akkor az esetek 99 százalékában a székelyföldi mentalitásból kifolyólag az jön, hogy akkor mi ezt megoldjuk. Mi ennek nekiállunk és megoldjuk. Nagyon nehezen látjuk be azt, ha a képességeink bizonyos szempontból korlátozottak.

Itt szerencsés helyzet volt, belátták azt, hogy külső segítségre van szükség. Ekkor sikerült felvenni a kapcsolatot a Máltai Szeretetszolgálattal, a Caritas-szal, a Diakónia Keresztyén Alapítvánnyal és a Gondviselés Segélyszervezettel. Ezek gyakorlatilag a nagy egyházi szervezetek, tehát az unitárius, a református és a katolikus egyházak civil szervezetei. A vezetőiket arra kértem, hogy másnap reggelre küldjék oda azokat a szakembereket, akikkel lehetne ezen a témán dolgozni.

Ilyen formán másnap reggelre, ha úgy tetszik, hadba sikerült állítani egy közel 30 fős társaságot. Pszichológusok, szociálpedagógusok, fejlesztőpedagógusok, szociális munkások, illetve úgy emlékszem, még talán egy pszichiáter is volt – álltak rendelkezésre, hogy akkor valamit kezdjünk el.

Emellett nagyon-nagyon fontos szerepet töltött be – de erről az eddigi beszélgetések, interjúk során nagyon kevés szó esett – a Hargita megyei szociális és gyermekvédelmi intézmény csapata. Ezek az emberek ott voltak a folyamat elejétől a végéig, és tudomásom szerint ma is van két olyan ember, aki dedikáltan ezzel a közösséggel dolgozik.

Az elején az volt nagyon fontos, hogy olyan csapatot tudjunk felállítani, amelynek tagjai között feltétel nélküli bizalmi kapcsolat van. Ugyanis meggyőződésem, hogy a határozott, következetes és szeretetteljes munka az, ami meg tudja teremteni azt a légkört, amiben egyáltalán rendszert lehet felállítani. Ezzel még nem érünk el semmit, de legalább el tudunk kezdeni dolgokon érdemben gondolkodni.

Az első két hét nagyon-nagyon intenzív, napi 18-20 órás munkát jelentett, ami arról szólt, hogy találjunk ki, állítsunk fel egy krízisintervenciós rendszert.

A legfontosabb dolog az volt, hogy mindenkiben tudatosítsuk, hogy ez nem szokványos szociális beavatkozás, hanem krízisintervenció, amelyben egyrészt traumatizált, másrészt a lakókörülményeiket elvesztő emberekkel, harmadrészt vegyes társasággal van dolgunk, tehát a legidősebbtől a gyermekig, az újszülöttől a fiúig-lányig, minden van, közben pedig vegyes szervezeti és intézményi hátterű munkacsapattal dolgozunk.

A másik legfontosabb dolog az volt az elején, hogy – a körülményekhez képest – a közösség számára tudjunk valamilyen fajta biztonságérzetet adni, mert akkor, abban a környezetben ez egyáltalán nem volt meg.

Az első napokban matracok matracok hátán, ruhák a pokrócokon, kifolyt étel a pokrócok alatt, a jóindulatból behozott teák kiömölve a földre – gyakorlatilag semmit nem lehetett átlátni. Úgyhogy csináltunk egy napirendet. Kénytelenek voltunk katonás módszerrel a több mint 200 embernek a napját órára pontosan beosztani.

Fontosnak tartottuk, hogy minden egyes nap legyen egy-két olyan nagy megállás, ami valamilyen fajta lelkiségi pillanatot tud okozni. Ha nagyon sok ember van összezárva egy terembe, az csomó frusztrációt okozhat, ami feszültségekhez, majd konfliktusokhoz vezethet. Meg kellett teremteni annak is a lehetőségét, hogy valahol az emberek ezt a fajta feszültséget akár beszélgetés, akár sírás formájában ki tudják önteni, tudjanak töltekezni. 

Így minden reggelt és minden estét valamilyen közös imádsággal, közös áhítattal indítottunk és zártunk. Lévén, hogy más-más felekezetű szervezetek önkéntesei voltak jelen, egyik katolikus, a másik református, a harmadik unitárius jellegű volt, aztán időközben bekerült a pünkösdista pásztor is. Gyakorlatilag ökumenikus lelki pillanatokat tartottunk reggel és este, ezek között pedig felosztottuk a napot három nagyon fontos részre.

Reggel fél hatkor történt egy eligazítás, mindenki rákészült a napjára, hét órakor vagy fél nyolckor megtörtént az ébresztő, majd az áhítat, utána kötelező volt mindenkinek elmenni a mosdóba, ezt követte a közös reggeli.

A reggeli után elindult az úgynevezett tanulási folyamat, amikor szétosztottuk a közösséget, a gyerekeket külön, a nőket külön, a férfiakat külön, és mindenkivel elkezdtünk valamilyen fajta tanulási módszert bevezetni. Ezt az első napokban még beszélgető-köröknek neveztük.

Az anyákkal beszéltünk a gyerekekről, a helyzetről, az apákkal beszéltünk a munkalehetőségekről, a gyerekekkel próbáltunk játszani, próbáltuk őket lefoglalni. Mindezt picit úgy, mintha egy pszichoterápiás úton mentünk volna végig, ahol kis körökbe leültünk, és lehetőség volt arra, hogy az emberek biztonságban elkezdjenek beszélni a problémáikról.

Ez történt az első két hétben. Gyakorlatilag sikerült elérni, hogy felállt egy olyan rendszer, amit utána bő fél évig sikerült tartani. Természetesen mindig alakítottuk kicsit a napirendet, de maga a felosztás megmaradt. Tehát délelőtt ment a tanulási időszak, ebéd után volt egy délutáni szekció, amikor lehetett játszani, ki lehetett menni az udvarra, ez volt a szabadidős rész, az esti szekcióban pedig a tisztálkodásokat kellett megszervezni.

Ebben az első két hétben mindenki, aki akart, odajött, megpróbált segíteni. Utána következett egy olyan periódus, amikor ezt próbáltuk térben is leosztani. Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag az iskolát beköltöztettük az arénába, létrehoztunk osztálytermeket, és minden gyermeknek – függetlenül attól, hogy be volt-e íratva iskolába vagy sem – oda kellett mennie.

Az anyukáknak létrehoztunk baba-mama foglalkozásokat, ahol szintén kötelező volt a részvétel, csak azok képeztek kivételt, akiknek volt munkahelye. Ezzel párhuzamosan elindítottuk a férfiaknak a munkaerőpiaci orientációs munkát, ahol mindenki, akinek nem volt munkája, részt kellett vegyen.

Megoldás a komfortzónán kívül

Az igazság az, hogy azt a bő félévet, amíg én ott voltam majdnem minden áldott nap, reggeltől estig, illetve hajnaltól éjszakáig, állandó konfliktus jellemezte. A konfliktust nem úgy kell érteni, hogy balhék voltak, hanem valaki és valaki között mindig feszültség volt. Ez a legtöbb esetben az önkormányzat és a közösség között fordult elő.

Az önkormányzat nem értette, hogy a segítségüket miért nem értik és fogadják el, a közösség pedig nem értette meg, hogy az önkormányzat nem tud bármi áron segíteni, hiszen a lehetőségeik korlátozottak. Nem volt a két fél kellően nyitott egymás felé.

A behívott szakmai csapat, amelyben pszichológusok, szociális munkások, gyermekvédelmi kollégák sorakoztak fel, a facilitátori és a mediáló szerepet játszotta a két fél között.

Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert egy változás, egy tanulási folyamat enélkül a konfliktusos környezet nélkül nem megúszható. Nem tudok fejlődni, nem tudok megoldásokat keresni, ha nem lépek ki a saját komfortzónámból. Az pedig mindig fájdalommal jár, mindig sérülök kicsit, amiből vissza tudok jönni, de erre feltétlenül szükség van.

Amikor már a napi rutin be volt állva és a tevékenységek leosztva, akkor elkezdtük az adminisztrációs munkákat tisztázni. Az összes gyermeket sikerült beíratni iskolába, a személyiket sikerült már többnyire rendbe tenni. A Somlyón leégett házaknak a helyzetét is közben az önkormányzat rendbe kellett rakja, mert a telep mégiscsak katasztrófavédelmi övezetté vált.

TŰZPRÓBA

Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.

Közben elindult a forrásgyűjtési folyamat is, illetve meg kellett oldani a napi étkezéseket, az altatást, mindenféle logisztikai kérdéseket.

Beállítottunk egy olyan rendszert, amelyben tíz önkéntes hetente váltotta egymást. Szatmártól Aradon át Bukarestig, rotációban jöttek az ország minden pontjáról a Caritas, a Málta, a Diakonia és a Gondviselés önkéntesei. Heti 30-40 önkéntessel dolgoztunk. 

Mivel mindegyik szervezetnek másfajta kultúrája, szervezeti felépítése és mentalitása van, az önkéntesek közötti feszültségeket is mediálni kellett. Illetve az intézményi szférában, az önkormányzat, a megyei tanács, a katasztrófavédelem és a tűzoltóság között is ment – ezeket is rendezni kellett, létre kellett hozni az együttműködést.

A félév végére mondhatni megfeleződött az önkéntesek száma, a vége felé már 8-10 önkéntessel lehetett végezni az egész munkát. Ezzel szemben a folyamat legelején az arénában élő 250 emberrel több mint 100 önkéntes dolgozott, ha nem is naponta, de hetente biztosan.

Sikerült szűk nyolc hónap alatt a rendszereknek köszönhetően eljutni oda, hogy mindenki – a szakember, a bentlakó, az intézmény – érzett egy olyan fajta biztonságot, hogy elkezdődhetett mindenki számára a saját magával való foglalkozás, és elindultak mindenféle beszélgetések, hogy hogyan tovább.

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy rám már ott bent nincs szükség. Ezért nyolc hónap után háttérbe vonultam, és a közösséggel dolgozó szakembereknek egyfajta mentorálásával, coachingjával, terelgetésével kezdtem foglalkozni.

Ez viszonylag rövid időszak volt, 3-4 hónap, pár alkalom, de abban nyújtott segítséget, hogy amikor az arénában történik valamilyen konfliktus, akkor a szakértő a viselkedésével a konfliktust ne tetézze, hanem próbálja csillapítani. Aztán amikor kijön ebből a munkából a szakértő, akkor neki is meg kell teremteni azt a felületet, ahol ki tudja mindezt adni magából, mert ha nem, akkor jön a kiégés, mindenféle belső sérülés.

Távolról nézni a körülöttünk lévőt

A mentoring időszak után leszakadtam a somlyói közösség életének az alakításáról. Arra jöttünk rá az összességében egy év alatt, hogy van csomó olyan tényező, ami nem a helyi közösségtől, nem a helyi önkormányzattól, nem a somlyói tűzeset körül kialakult körülményektől függ, hanem sokkal nagyobb, sokkal tágabb dimenzióban kell értelmezni.

Az, ami Somlyón történt, ma Hargita megyében közel 40 helyszínen bármikor megtörténhet. Ezért úgy gondolom, hogy erre elsőként megyei, vagy kisrégiós szinten kell rátekinteni, ugyanakkor a háttérben létre kell hozni azokat a szakpolitikai kereteket, amelyek megteremtik a lehetőségét annak, hogy hosszútávon elkezdjünk a kérdéssel nagyobb dimenzióban dolgozni.

Az a szerencsés helyzet állt fenn, hogy a Dream Road projekt – amire én eredetileg alkalmazva lettem a megyénél – tematikájában abszolút tudott kapcsolódni a somlyói történésekkel.

A projektnek köszönhetően olyan szakmai gondolkodási folyamatot tudtunk beindítani, ami megteremtette a lehetőségét annak, hogy ne csak azt lássuk, ami közvetlenül ott van körülöttünk – mint a strucc, amikor kihúzza a fejét a földből –, hanem nézzünk távolabbról a dolgokra.

Konferenciákat, szabadegyetemeket kezdtünk szervezni, amelyekre külső szakértőket hívtunk, hogy mondják el a kívülről látott véleményüket, tapasztalataikat. Közben a háttérben a megyei önkormányzat munkatársaival, folyamatos konzultációban a helyi önkormányzattal és egy erdélyi szakmai grémiummal együttműködve azon kezdtünk el dolgozni, hogy megvizsgáljuk megyei szinten, hogy ha ez meg tudott történni Somlyón, akkor mi a helyzet ma Hargita megye szintjén.

Elkezdtünk egy korábban tervezett megyei szintű felmérést, amit a somlyói tapasztalatok alapján picit újra kellett gondolni. Aztán a felmérés végén csináltunk egy megyei stratégiát, ami 2023 végére készült el, olyan pontossággal, hogy gyakorlatilag mindent igyekeztünk felmérni, megnézni, tisztázni.

Azt gondolom, hogy ez újdonság Romániában, nem tudok róla, hogy bárkinek lenne az országban megyei szintű roma-stratégiája. Valamilyen fajta akciótervek léteznek, mert ezt kéri a jogszabály, de stratégiáról nem tudok.

Mi az, ami jobbá tette az életüket, amit a somlyói romák azóta is tudnak használni, alkalmazni azokból az arénás időkből?

Sikerült ezzel a folyamattal a somlyói közösségben megteremteni annak az igényét, hogy igenis kérjék ki maguknak azt, hogy elmondhassák a véleményüket.

Ez oda vezethető vissza, hogy az első két-három hónapban valahányszor bejött az önkormányzattól valaki, aki elmondta a magáét, majd megfordult és elment, a közösség felháborodott. Hogy mi az, hogy itt mi vagyunk a sérültek, nekünk égett le a házunk, mi maradtunk otthon nélkül, erre idejön valaki, megmondja nekünk a tutit, aztán elmegy, s mi ehhez haptákba kellene álljunk. Ennek is lehet vitatni a létjogosultságát, de nem ez a kérdés.

Az volt a lényeg, hogy mire odakerülnek, hogy ők is elmondják a magukét, az illető elmegy. Ha a polgármester, ha a polgármesterasszony, ha a szociális igazgatóság vezetője, ha bárki – őket soha nem hallgatja meg senki.

És akkor létrehoztunk egy olyan fórumot – elég sok munkába telt, de sikerült megcsinálni –, amelyben az önkormányzattól és a somlyói közösségtől egyenlő számú képviselő leül egy nagy asztalhoz, elmondhatják egymásnak a véleményüket, meglátásaikat, kérdéseiket, és a másik fél mindig kell rá válaszoljon. Egyetlen szabály volt, hogy nem két ellenség ül egymással szemben, hanem két egymásra utalt közösség, amely egymást kiegészítve tud haladni az úton.

Ez az a bizonyos szemlélet, amiről beszéltél a legelején, amit behoztatok?

Igen. Képzeld el azt, hogy tizenvalahány somlyói cigány ember bemegy az önkormányzat tanácstermébe, leülnek a nagy asztalhoz, és elkezdődik egyfajta társadalompolitikai beszélgetés. A cigány közösség elmondja a kéréseit, észrevételeit, ugyanazt elmondja az önkormányzat is, mind a kettő magyarul történik, de mind a kettő fordítást igényel.

Ott álltunk, a somlyói cigány ember mondta magyar nyelven a mondandóját, amit az önkormányzattól nem értettek. Az önkormányzat mondta a maga magyar nyelvén a mondandóját, amit a cigány ember nem értett, és ezt kellett fordítani.

Két-három ilyen beszélgetésre került sor, mire eljutottunk oda, hogy mindenféle mediálás és fordítás nélkül el tudta mondani a cigány közösség a mondandóját, és elindulhatott egyfajta partneri diskurzus.

Ez aztán időközben kikopott, de nem valakinek a hibájából, hanem ez a felgyorsult adminisztrációs, bürokratikus rendszernek az egyik rákfenéje, hogy nem maradt idő ezeknek a rendszeresítésére. Ettől függetlenül a felek nyitottak maradtak erre a fajta párbeszédre. Részben ennek köszönhető, hogy mai napig létezik kommunikáció az önkormányzat és a közösség között.

Azt gondolom, hogy az önkormányzat helyesen cselekedett azzal – bár ezt is sokan megkérdőjelezik –, hogy a párbeszédet megnyitotta a többségiek felé is. A megvalósítás módjában lehet hibát keresni és találni, viszont önmagában az a koncepció, hogy az önkormányzat ebben a témában négyes kommunikációt folytat, azaz van belső intézményi, van szakértőkkel, somlyóiakkal és többségi társadalommal folytatott kommunikáció is, szerintem zseniális dolog.

Szóval, az én somlyói utam körülbelül ennyi volt. Persze emögött nagyon-nagyon sok személyes találkozás, nagyon-nagyon sok szakmai munka, álmatlan éjszaka, megélt magas pillanat, élmény, kudarc, minden volt.

Hogyan lehetnek a romák haszonélvezői ennek a folyamatnak?

Egyrészt az, hogy a cigány közösségek, de legfőképpen a mélyszegénységben élő közösségek helyzete bekerült a mainstream diskurzusba, szerintem végtelenül fontos dolog.

A somlyói sztorit megelőzően ilyen jellegű témák az írott sajtóban vagy az online médiában csak akkor voltak, amikor valamilyen nagy gond volt. Lásd a szentkirályi, vagy a szentmártoni esetet, amikor elkergették egymást és cirkuszok voltak, de ezek is csak ideig-óráig voltak a média fókuszában.

Ahogy mondani szokták, hogy minden csoda három napig tart, három nap után a téma lecsengett, és a kérdéssel valójában már senki nem foglalkozott.

Ehhez képest a somlyói romák helyzete – annak ellenére, hogy lassan négy éve történt a tűzeset – még mindig ott van a diskurzusban, még mindig el tudja érni az ingerküszöböt. Ez köszönhető részben ennek a keretezésnek, részben az önkormányzat kitartásának, részben a média nyitottságának, részben annak, hogy az ügy mellé került egy olyan szakmai grémium, aki a kérdést elkezdte egyre többször behozni.

Az is hozzátartozik, hogy közben a megyei önkormányzattal csomó mindent elkezdtünk csinálni, és ezzel párhuzamosan, ennek a mintának az alapján, vagy ezen felbuzdulva több környező megyében, településen is elindultak kezdeményezések.

Ami jó, hogy nem csak a mainstream diskurzusba került be a téma, hanem a szakmai diskurzusban is benne van. Ugyanakkor benne van a politikai diskurzusban is, mert elindultak olyan folyamatok, amelyek mentén – főleg ebben a választási szuperévben – folyamatosan előkerül a kérdés, hogy akkor jó-jó, de mi van a cigány közösségek képviseletével?

A másik hozadéka az, hogy a somlyói közösség kapott egy olyan figyelmet, aminek a fizikai életükre is vannak pozitív hatásai. Létrejött a Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét Pontja, ennek megépült a szép központja, ahová a közösség bejárhat, mindenféle foglalkozásokat tartanak.

Emellett odakerültek olyan emberek, szervezetek, akik és amelyek a somlyói romák életét hivatottak segíteni. Csata Orsolya munkája zseniális, a Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóságnak is van két olyan dedikált munkatársa, aki kimondottan ezzel a közösséggel foglalkozik. Eddig is foglalkoztak a kérdéssel ott, ahol kellett, de dedikáltan ilyen nem volt.

A harmadik hozadék, hogy elkezdtünk foglalkozni a lakhatás kérdéskörével, legalább gondolat szintjén, mert eddig ez szóba sem került. A somlyói tűzeset előtt az informális lakóövezetek helyzete sem politikai, sem adminisztrációs szinten nem volt állandó téma. 

Viszont ahhoz képest, hogy milyen körülmények uralkodtak Somlyón a tűzesetet megelőzően, ma egy fokkal talán jobb a helyzet. Abból a megközelítésből is, hogy az önkormányzat elkezdett különféle munkálatokat végezni, lásd a vízvezetést, a területrendezést. Ez viszont még messze van a szükségestől.

Óriási előrelépés a közösség számára a korábbi egyetlen kültéri vízcsaphoz képest, hogy szinte az összes lakásba be van vezetve a víz, van fürdőszoba, konyha.

Abszolút. Néhány szakértő vehemensen azt szajkózza, hogy a decens élethez a körülményeket meg kell teremteni, és punktum. Azonban arról a legtöbben megfeledkeznek, hogy az, ha máról holnapra megteremtődnek a körülmények, sokkal nagyobb átokká válhat, mint amekkora segítség lenne a közösség számára.

Miért? Mert ebből az eljárásból kimarad a tapasztalási út, a tanulási folyamat, abban az új helyzetben pedig, amibe kerül a közösség, nem tudja majd otthon érezni magát.

Egyrészt lelki, szellemi sérülések is megtörténhetnek. Másrészt pedig, nem akarok senkit pejoratív módon megítélni, de amikor valaki egy putriban éli le élete nagy részét, akkor nem ismerheti azokat a módszereket, hogy hogyan kell egy négyszobás lakást fenntartani. Ezért valószínűleg sokkal több kárt fog fizikailag okozni a lakásban. Azt szokták mondani, hogy a hajléktalant az utcáról nem lehet betenni négycsillagos szállodába – ez fokozatosan kell történjen.

Szintén hozadéka volt az esetnek, hogy ezeknek az embereknek a strukturális rendszerekhez való kapcsolódása is valamelyest változott. Értsd: most az összes gyermek be van íratva iskolába, azok is, akik korábban nem voltak. Néhány embernek sikerült munkahelyet találni, egyáltalán sikerült megteremteni annak az igényét, hogy a somlyóiak elkezdjenek azon gondolkodni, hogy hol és hogyan lehetne elhelyezkedni.

A személyazonossági igazolványok és az egészségügyi biztosítások kérdése viszont még nagyon rossz állapotban van. A közösség nagy részének stabil lakhely hiányában még ideiglenes személyazonosságija van. Viszont az önkormányzat szociális igazgatósága dedikáltan foglalkozik azzal, hogy miként lehetne ezeknek az embereknek állandó személyi igazolványt, útlevelet adni ahhoz, hogy az állami rendszerben érvényesülni tudjanak.

Mindemellett – és ez is a tűzeset hozadéka – elindult egy olyan szakmai ráfigyelés a somlyói közösségre, ami azt a miliőt tudja megteremteni a közösségen belül, ami számukra elérhetetlen, másik galaxisban lévő, túlvilági flancolás lenne. Bejárhatnak a Máltaiba napi szinten after school foglalkozásra, baba-mama foglalkozásra, eljárhatnak rendszeresen úszásedzésekre, közösségi rendezvényeken vehetnek részt, közösségi létben élhetnek. Az, hogy ezek a közösségek a saját telepükön belül eleve közösségi létben élnek, az egy dolog. Viszont akkor, amikor kapcsolódni kell a többségi közösségi léthez, ott mindig gátak vannak.

Ennek a lehetősége viszont most megteremtődött. Ehhez pedig elsősorban ez a folyamat, Csata Orsolya, az önkormányzat, valamint mindenkinek a kitartó munkája összeadva járult hozzá.

Az utolsó hozadék pedig – és azt gondolom, hogy az egész történetben talán ez a legfontosabb –, hogy az erről a közösségről alkotott elképzelés, a közösségnek a nagyvilágról való elképzelése és a mentalitás is elkezdett változni.

Bár nem kézzelfogható, és sokak szerint hülyeség, de én meg vagyok győződve, hogy aközött, hogy gyermekkoromban milyen volt a megítélésük, és aközött, hogy ma, a tűzeset után milyen a megítélésük a hétköznapi életben, ég és föld a különbség.

Másrészt a Somlyó 33-ban élő közösségnek a mentalitása is elkezdett változni, ugyanis megnyílt egy olyan dimenzió számukra, ami eddig soha nem nyílt meg.

Legutóbb egy podcastben, elmondtam egy történetet. 1943-ban az udvarhelyszéki főispán kiadott egy rendeletet, miszerint az Udvarhelyszéken élő cigányokat és zsidókat össze kellett gyűjteni egy helyre, és ott kellett tartani addig, amíg jöttek a vonatok és elszállították őket a lágerekbe.

Ennek az lett a következménye, hogy ezek az emberek 80 éve itt maradtak, és 80 év alatt soha nem volt nekik megengedve semmi. Nagyon durván hangzik, de az elmúlt 80-100 év alatt nem nyílt meg számukra az a dimenzió, amelyben elkezdhetnek másképp gondolkodni, vagy elkezdhetnek gondolkodni a saját életükről, hanem mindig megmondta valaki, hogy hol és hogyan élhetnek.

Most a somlyói közösségnek ez a dimenzió megnyílt, és ezt a dimenziót nem a többségi közösségnek, saját magának vagy az önkormányzatnak köszönheti, hanem az elmúlt 3-4 év alatt történt, nagyon-nagyon sok faktorból álló folyamatnak és tényezőhalmaznak. És nem csak a cigány közösség köszönheti, hanem köszönheti mindenki, hogy ez az együttműködési lehetőség megteremtődött.

Személyes meggyőződésem, hogy sokkal több a win-win helyzet a cigány közösségekkel való együttélésben, mint a konfliktuspotenciál. Csak a kérdés az, hogy ezeket a dimenziókat hogyan tudjuk megnyitni. Hogy tudunk egymásra tekinteni?

Nyilvánvaló, hogy amikor a zsebtolvajok az utcán szembejönnek velünk, akkor nem kell keblünkre ölelni őket. De ha látom hétköznapi emberként, hogy van egy jóravaló, jóindulatú, dolgozni akaró, az életben érvényesülni akaró valaki, akkor annak a tőlem telhető lehetőséget adjam meg. Nem kell ezt elfogultan túlgondolni.

A ’60-as évek tájékán történt egy nagyon erős urbanizációs folyamat, amikor faluról beterelték a tömegeket a városba, mindenki gyárban kezdett dolgozni, blokkban kezdett lakni. Ahhoz képest, hogy azelőtt több évszázadon keresztül minden egyes családnak volt egy kialakult életritmusa – állattartás, mezőgazdaság, nagy udvar, ház –, egyszer csak bekerültek egy totálisan új környezetbe. Gondoljunk bele, hogy az milyen kultúrsokk lehetett számukra.

Most pedig gondoljunk bele abba, hogy a somlyói romáknak az életében ez a fajta váltás, ennek a lehetősége most jött el. Számukra ez most ugyanakkora, ha nem még nagyobb kultúrsokk, még nagyobb teher tud lenni, mint a városiasítás nagyapáink, dédnagyapáink életében.

Ami talán még ennél is érdekesebb, fontosabb kérdés, hogy milyenek lesznek a gyermekeink együttélési mintái. Hiszen, ahogy a románok is mondani szokták, hogy cei șapte ani de acasă, az első pár év az életünkből a szocializációnknak rettenetesen fontos időszaka, és nem mindegy, hogy a társas szocializációs készségeink hogyan alakulnak ki.

Úgy alakulnak-e ki, hogy mindenki ellenség, mindenkivel balhézni kell, vagy úgy alakulnak ki, hogy vigyáznom kell magamra, de meg kell néznem mindig az együttműködés lehetőségeit. 

A másik dolog, amiről mindig elfeledkezünk említést tenni, az az, hogy ha megnézzük a demográfiai adatokat, akkor  kiderül, hogy egyre több olyan iskola van, ami a cigány gyerekek nélkül nem maradna fenn.

Van csomó olyan ember, akinek rossz tapasztalata van cigány emberekkel. Ezek az esetek azonban nem a többség, hanem nagyon sokszor csak a hangos kisebbség, akik szeretik radikalizálódott formában elmondani, kivetíteni a dolgokat.

Ettől függetlenül azt gondolom, hogy ha jól végiggondoljuk, mindenkinek az életében volt vagy van egy olyan cigány barát, egy olyan cigány osztálytárs, egy olyan cigány szomszéd, akivel soha nem volt semmi baj. Mégis arról beszélünk, hogy ha a gyermek rosszat csinál, akkor elvitetjük a cigánnyal.

Visszatérve a somlyói témára, én akkor is azt mondtam, és most is azt mondom, hogy a tűzeset isteni jel lehetett. Nem akarok túl elfogult lenni, de történelmi pillanat volt.

Olyan történelmi pillanat volt, amit használni kellene. Azok közül, akik a közelmúltból szakmailag vagy szakpolitikailag ránéznek erre a kérdésre, nagyon sokan azt mondják, hogy nagy történelmi lehetőség lett volna, ami elcsúszott, ami nem sikerült, ami katasztrofális helyzetbe került.

Mire alapozzák ezt egyébként?

Egyrészt arra, hogy a lakhatás még mindig nincs megoldva, de a lakhatást nem is lehet megoldani három év alatt. Kiss Tamás szociológus szokta mondani, hogy a rendszerváltást követő években, a ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején a szociális lakásállomány húszszorosa volt a mostaninak. Most az országos szociális lakásállomány két százalékon van.

Ez azt jelenti, hogy nincs az az önkormányzat, amelyik, ha adódna egy ilyen helyzet, meg tudná oldani, és egyszerre 200 embert el tudna helyezni valahová. Azok az épületek, amelyek ilyen célra használhatók – laktanyák, bentlakások, miegymások –, az esetek nagy százalékában nem az önkormányzat tulajdonában vannak, tehát nem tud felettük rendelkezni. Éppen ezért mindig ad-hoc megoldásokat kell kitalálni.

Ezen a szakterületen lakhatási kérdésekkel foglalkozni az egyik legnehezebb. A lakhatási kérdés végtelen, évtizedek óta zajló történet. Persze, vannak olyan pályázati kiírások, amelyek azt célozzák, hogy szociális lakásokat hozzanak létre, de az esetek többségében ezekbe a lakásokba nem költözhetnek be cigány emberek. Ilyenek az ANL-s történetek.

A másik rész, hogy azért valóban van ennek politikai rizikófaktora. Amikor létrejön valahol egy szociális lakástömb, és beköltöztetnek oda cigány embereket, akkor annak lesznek konfliktuslehetőségei, mert a szomszédok között elindul a vita.

Az ítélkezők közül nagyon kevesen gondolnak bele abba, hogy valójában mi is tud lenni a háttérben. Amikor a somlyói történet elindult, a legelső beszélgetéseken én hívtam fel a figyelmet arra, hogy emberek, itt most elindul egy folyamat, de ettől két-három éven belül eredményt ne várjon senki.

Ha érdemi eredményt akar valaki, akkor az sok-sok mandátumon átívelő koncepciót, víziót, elkötelezett, kitartó és következetes munkát igényel. Legfeljebb 20-30 év múlva láthatunk ebből érdemi változást, mert azoknak az embereknek a mentalitása, életvitelszerű, berögzült gyakorlatai, akik már betöltötték a 30-35 évet, nagyon nehezen változtathatóak.

Arra kellene összpontosítani, hogy a gyermekek mentalitását elkezdjük alakítani, hogy akkor, amikor ők felnőttek lesznek, alapvetés legyen az a fajta gondolkodásmód, amit mi ma elvárunk a cigány közösségtől. Éppen ezért 20-30 éves távlatokban kell gondolkodni.

Nyilván az önkormányzat és a mindenkori adminisztráció – legyen az állam, megyei, helyi, regionális önkormányzat – feladata az, hogy az ehhez szükséges minimális feltételeket megteremtse. Ez lenne, de mivel Romániában élünk, minden fordítottan működik. Mindig akkor történik valamilyen reakció, ha annak az igénye megteremtődik. Nem előre gondolkodunk, hanem folyamatosan arra reagálunk, ami épp történik.

Mondjuk most, az elmúlt pár évben, a koronavírus után a PNRR-s és az új EU-s alapokból azt látom, hogy azért elindultak folyamatok. Többek között idén, ha jól látom, akkor lesz egy olyan pályázati kiírás, amiben az informális lakóövezetek fejlesztése, vagy kimondottan ezeknek a közösségeknek szóló szociális lakásépítések lesznek állami szinten pályázati kiírásra bocsájtva. Ugyanakkor most készül EU-szinten a következő roma stratégiának a tervezése, amihez hozzá fogják csatolni az EU-s pénzforrásokat.

Minden faktort látni, érezni kell

Akkor, amikor ezeket a dolgokat tárgyaljuk, nagyon-nagyon fontos holisztikus módon látni, nem csak horizontálisan, hanem vertikálisan is. Mint egy nagy gömb, úgy kell erre az egészre rátekinteni. Minden egyes faktort látni kell, érezni kell, észlelni kell a dolgok dinamikáját. Nekem az elmúlt pár évben a legtöbb konfliktusom pont ebből adódott.

Az önkormányzatokkal való együttműködésből látom, hogy az önkormányzatok gondolkodásmódja milyen. A civil szférában volt szerencsém megtapasztalni a civil kurázsit, az egyházi szervezeteknél megláttam azt, hogy milyen az egyházi viszonyulás ezekhez a kérdésekhez.

Most, amikor a megyénél szakpolitikai munkát végzek, megvan az a szerencsés helyzetem, hogy össze tudom rakni a fejemben a teljes képet, mint egy puzzle-t. Azt gondolom, hogy nekem nem az a szerepem, hogy megoldásokat találjak ki, hanem hogy a szálakat összekössem, hogy tudjak úgy indítani folyamatokat, hogy azokban az emberek egymásra találjanak, puzzle-szerűen kiegészítsék egymást.

Ha belegondolunk a mostani somlyói helyzetbe, az, hogy ott van a Máltai Szeretetszolgálat, mindenkinek jó. Jó a közösségnek és a Máltának, továbbá jó az önkormányzatnak is, mert gyakorlatilag a szociális munkát, amit ő kéne csináljon, azt elvégzi helyette a Málta, illetve jó a többségieknek is, mert arra nevelik a romákat, amit a közösség elvár tőlük.

Ehhez semmi nem kellett, csak a megfelelő helyen és időben jó embereket jól és szépen összekötni. Ez pedig megint egy sok-sok halmazból álló valaminek a következménye. Ha lehet ilyet mondani, akkor az egész somlyói tűzesetnek a legnagyobb haszna az, hogy ezek az egész mindenfélék elkezdtek szép lassan egymásra találni. Még messze vagyunk az út végétől, de szerintem jó az irány.