Szinte tapintható formák, dinamikus fényjátékok, hallható csend, és sok-sok kísérletező jellegű tanulmány, formamutatvány, játék. Ha Lőrinczi Inez képeit nézegetem, az egyszerű rendkívülisége, a hétköznapi visszahozhatatlansága dereng át. Inez őszinte kíváncsisággal fordul a természethez, a benne fellelhető anyagok különös állagához, a város és a vidék ismerős részleteihez, amelyek fölött – megszokásból, rutinból, vagy puszta unalomból – legtöbbször gondolkodás nélkül átsiklik figyelmünk.

Hargitafüdő, 2024. Digitális kép. Fotók, képek: Lőrinczi Inez

Lőrinczi Inez képei a szó hagyományos értelmében érzékiek: szinte érezzük a róluk sugárzó napfény melegét, a melegben izzó kábeldrót szagát, szinte hallhatjuk alattuk a galambok turbékolását, vagy libák gágogását. Hallatszik valahonnan az érkező vonat kattogása, betölti a teret a tömbháznegyedek között illatozó paprikás. Mindez úgy teremt otthonos, ismerős és biztonságos hangulatot, hogy jó esetben el sem mozdultunk a számítógép vagy a telefon képernyője elől.

Kedvelt témái miatt Inez képeit sokszor áthatja az elmúlás, az enyészet, de munkáiban sem a negédes nosztalgiának, sem a rombolás cinizmusának nem enged. Inkább arra mutat rá, hogy így és itt élünk, néha romok, ráncok és rozsda közt, a bomlás fájdalmával, de boldogan. Októberben Lőrincz Inez a hónap alkotója.

Udvarhelyi indulás és legfőbb inspirációk

Lőrincz Inez bár Udvarhelyen született, felsőfokú tanulmányait Nagyváradon és Temesváron végezte, és évek óta Váradon él, ahol a Partiumi Keresztény Egyetemen oktatói asszisztensként dolgozik. Idén nyáron védte meg doktori disszertációját, amelyben az analóg fotográfia kortárs képzőművészetre tett hatását vizsgálta, saját kísérletező munkákkal alátámasztva kutatását. Úgy tűnik, mozgalmas időszaka van az egyetemkezdés, a Grafikai Biennálé és Design Week keresztmetszetében. Zoom-on beszélgetünk egy hétfő délelőtt, az egyetemi órák előtt.

Lőrinczi Inez (1996, Székelyudvarhely) Egyetemi asszisztens, fotográfus. A székelyudvarhelyi művészeti szakközépiskola diákjaként végzett kerámia szakon. Tanulmányait a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészet-Grafika, majd Vizuális Kommunikáció szakán folytatta, ezt követően a Temesvári Nyugati Egyetemen szerzett doktori fokozatot a Vizuális Művészetek doktori iskolájában. A fotográfia számos irányában tevékenykedik, jellemző képeire a kísérletező szellemiség, a technikák kombinálása. Egyszerre alkalmazza a digitális és analóg fotográfia nyújtotta lehetőségeket. Az alkotói, autonóm fotográfia mellett az alkalmazott fényképezés műfajában is munkálkodik.

Arról kérdezem, hogy hogyan indult a képzőművészet és különösen a fotográfia iránti érdeklődése, amely, mint látni fogjuk, igencsak sokirányú és rétegzett.

„Első osztálytól kezdve tizenkettedikig a Pallóban voltam, szóval a mindennapjaim része volt a művészet. A családban senki nem volt művész, nem foglalkozott senki rajzolással vagy festéssel, de a suliban ezeket összeszedtem, felszippantottam magamba. Kerámiát végeztem, de nagyon szerettem a művtörit, a rajzórákat. Nagyon fontosak voltak a tanárok, akik tanítottak”, emlékszik vissza Inez.

A fényképezést is az iskolai évek alatt fedezte fel magának, bár arra már nem emlékszik pontosan, hogy ajándékba kapta első fényképezőgépét, vagy ő maga gyűjtötte ki rá a pénzt. „Sokszor felhasználtam ezt a suliban, a csendéleteket lefényképeztem, hogy otthon is tudjam majd átnézni, újra lerajzolni, lemásolni. Sokat fényképeztem az osztálytársaimat is, amikor bohóckodtunk szünetben. Mindig része volt az életemnek, a mindennapoknak a vizuális művészet bármilyen formája, rajz, festészet, szobrászat, fotó.”

Udvarhely rétegek, 2024. Digitális képsorozat.

A középiskola után Inez Nagyváradra költözött, ahol a PKE-n tanult képzőművészetet, grafikát és vizuális kommunikációt. Az egyetemi képzés öt éve alatt lehetősége volt több művészeti ágat kipróbálni, változatos technikákkal dolgozni, így a fotográfia kissé háttérbe is szorult. Az újratalálkozás 2019-ben, Budapesten történt, amikor Inez Erasmus-ösztöndíjjal áthallgatott a Metropolitan Egyetemre.

„Elmentem Budapestre a mesterképzés alatt, ahol minden lehetőség adott volt, hogy kipróbáljam az analóg fényképezést, amit addig itthon csak hiányosan tudtam. Pesten vettem meg az első analóg gépemet, onnan indult a fotóval való komolyabb, mélyebb kapcsolat. Kicsit talán újra fel is fedeztem magamnak, hiszen az egyetemen elhanyagoltam a többi tantárgy mellett.”

Kérdésemre, hogy kik inspirálták a leginkább az áthallgatás során, abban az időszakban, Inez megemlít egy emlékezetes, fotótörténeti órát, ahol olyan fogalmakat és irányzatokat ismert meg, amelyekkel mindaddig nem találkozott: „Péntek reggel volt óra. Pfisztner Gáborral, az egyik fotótörténeti szempontból fontos íróval, kutatóval. Az ő órái után mindenhol fényképeket láttam magam előtt. Ezenkívül leginkább egyesületeket, művészettel foglalkozó fiókokat követtem. Kisebb galériákat követtem, akik 35 milliméteres filmre fotózó alkotók képeit osztották újra. Ott láttam néhány képet, és akkor feltettem a kérdést magamban, hogy ezt vajon meg tudnám én is csinálni? Próbáltam lemásolgatni, vagy kipróbálni azokat a technikákat, amiket ott láttam. Az inspirációim között konkrét alkotók nem nagyon vannak, csak hangulatok, meg vizuális élmények, amiket újra megpróbáltam átadni vagy kipróbálni.”

Udvarhely rétegek, 2024. Digitális képsorozat.

Amit át akarok adni, azt elsősorban nekem is ugyanúgy meg kell élni

„A melankólia a szomorúság boldogsága”, írja Victor Hugo egyik kései regényében, ami tizenötéves száműzetésének helyszínén, egy kis szigeten játszódik. Inez, kérdésemre, hogy mégis melyek voltak azok a hangulatok, életérzések, atmoszférák, amelyek legnagyobb hatással voltak rá és amelyeket munkáiban is meg akar jeleníteni, elsősorban a melankóliát emeli ki.

„Amit át akarok adni, azt elsősorban nekem is ugyanúgy meg kell élni”, mondja. „Az egyik legfontosabb fókusz, ami az elmúlt időszakban fennmaradt, az a melankolikus, liminal space-es (átmeneti, köztes hely – szerk. megj.), üres, magányos, szürke látvány vagy hangulat. Nem tudom, kiérződik-e a képeimből egy enyhe metafizikus hangulat, de remélem, igen, mert ez az irányzat a művészettörténetben nagyon megérint. Nem mondom, hogy libabőrt keltő hatása van, de ha ránézek egy Chirico festményre (Giorgio de Chirico olasz képzőművész – szerk. megj.), beszippant.”

Perszeidák, 2024. Digitális kép.

„Az urbánus táj ott van mindenhol a munkáimban, fejti ki Inez, emberek nélkül, amit nem könnyű megtalálni, de keresem ezeket az elhagyatott, érdektelennek számító helyeket, amelyek mellett mindig mindenki elmegy, és annyit mond rájuk, hogy jaj, hát nem javították meg, el van hanyagolva, milyen csúnya! Ezeknek a geometriáját, a hangulatát, a hidegségét, szürkeségét próbálom egy négyzetben vagy egy keretben összerakni.”

Inez képeit nézegtve új szemszögeket, nézőpontokat, és sokszor új értékrendet is kaphatunk, amelyek felvetik a kérdést, hogy hányféleképpen lehet rápillantani ugyanazokra a dolgokra, utcákra, terekre, épületekre, állatokra, amelyeket ezerszer láttunk már. Ez egyfajta szeretetgyakorlat is lehet az értelmezésemben, a környezethez való kíváncsi, érdeklődő viszonyulás képi megragadása, annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy az mindig újként, másként, frissként, szépként mutassa meg magát. Inez ráadásul sorozatokban dolgozik, így meditációs objektumai sokféle megvilágításban tűnnek fel, legyen szó vasútállomásokról, macskákról, városi épületekről, vagy vágott- és erdei fáról. A szerzőiség kérdése a figyelem irányában, a kiemelés gesztusában is tetten érhető Inez fényképein.

Előtte utána, 2023. Digitális kép.

Alanyok, anyagok

Végigböngészve Inez online is elérhető munkásságát, két dologra leszek figyelmes: egyrészt, hogy viszonylag keveset posztol magáról, ritkán látunk önarcképet, vagy olyan kompozíciót, amelyeken saját személye, teste is megjelenik; másrészt gyermeki kíváncsisággal fordul mind a fénykép fizikai anyagához, mind az azt alakító, kémiai hatást kifejtő anyagok felé.

Kérdem Inezt, hogy a szelfi és az Insta-nárcizmus korában hogyan viszonyul az önarckép műfajához. „Amikor magamról csinálok képet, akkor az általában azért van, mert kell valamire. Profilképet cserélni, merthogy a régi már nem néz ki ugyanúgy, ahogy akkor kinéztem, vagy ha nagyon kell egy portré, és nincsen senki, hogy kipróbáljak valamilyen technikát, a dupla expót – vagy tavaly volt egy trikrómia nevű technikai kísérlet –, akkor is magamat használom. Szelfiket csak a barátnőknek, magánbeszélgetésekbe szoktam küldeni, reakcióként, mert nem látjuk egymást face to face, és akkor egy szelfivel egyet grimaszkodok, vagy reagálok arra, amiket beszélgetünk”, fejti ki a fotográfus.

Esztena, 2024. Digitális kép.

Ami pedig a mások fényképezését illeti, leginkább azokkal tud működni a kémia, akik szeretik a kamerát, és akik tudják, hogy Inez fényképészként leginkább a kamera másik oldalán szeret lenni. „A legtöbb ember, aki körülvesz, nem szereti, hogy ha fényképezem, vagy fényképezik általában őket”, teszi hozzá.

Egyik régi barátnőjét viszont rendszeresen, évek óta fényképezi, ez a rituálé azonban inkább a személyes, mintsem a szakmai életéhez tartozik. „A legfontosabb portréalanyom az egyik legjobb barátnőm, neki mindig kell néhány kép azon a helyen, ahová megyünk. Akkor ő szépen felöltözik, smink, kinézzük a megfelelő helyszínt, pózokat, ezek az alkalmak pedig mindig megismétlődnek, amikor találkozunk. Talán vele tudok a legfelszabadultabban portrét, embert fotózni, ismerem a gesztusait, azokat az elképzeléseket, amik a fejében vannak arról a képről, amin rajta lesz.”

Bár mostanában – anyagi okokból is – Inez legfőképp digitális géppel fotóz, Behance- és Instagram oldalán is vizuálisan gyönyörködtető sorozatokat láthatunk, amelyek negatív filmekkel és fizikai fényképekkel való vegyi kísérletezések lenyomatai. A neodadaista jellegű kísérletek azonban nemcsak vizuális játékként, hanem a manapság igencsak napirenden lévő fenntarthatóság indítékából születtek.

Penész-lakók, 2021. 35mm-es film narancslében áztatva.

„Újra akartam hasznosítani a meglévő képeket, meg anyagokat, hogy ne legyen csak az, hogy veszek egy filmet, elfényképezem, előhívják, megnézem, milyen lett, és elteszem utána a negatívot a szekrénybe, aztán elfelejtem, hogy létezik. Azok képek, azokkal még lehet csinálni bármit. Feltettem a kérdést magamban, hogy mi lesz, ha rárajzolok, újra beszkennelem őket. Ha nem tetszik a rajz, átalakítom, de ott van még a fotó alatta, és akkor a manipuláció, a szándékos manipuláció jelenik meg a képen”, emlékszik vissza Inez.

A szándékos módosításokon továbblépve felmerült a nem szándékos, vagyis véletlenszerű módosítások technikája, amelyek sokkal kevesebb szerzői döntést engednek át a fotós kezébe, ám folyamatszerűségükben és végső látványukban legalább annyira izgalmasak. „Itt jött képbe a filmsoup-technika (film leves), amikor a fotós beáztatja a negatívokat különböző lötyi-mötyikbe, és lényegében annyit tud beavatkozni, hogy eldönti, mennyi ideig ázzon a negatív a folyadékban, ami lehet narancslé, tea, bor, bármi. Ezeknél a kísérleteknél ez volt az első nagy szándékom: újrahasznosítani. Elfogy a kép vagy több lesz a kép, hogyha többször belenyúlok bármilyen szándékkal? Ez volt a kérdés.”

Why, 2020-2022, részlet a sorozatból. 35mm-es film, rajz.

Azáltal, hogy újra és újra megismételt kísérleteket, fennmaradt az érdeklődése a fotó iránt, mondja Inez. Ugyanakkor egy idő után egyértelművé vált, hogy a véletlenszerű kísérletekből hiányzik az elmélyültebb mondanivaló, az üzenet, az a jelentésbeli vagy akár misztikus réteg, ami túlmutat a pillanatnyi kattintáson, az önkéntelen végeredményen. „Ilyenkor nincs egy A-ból B-be folyó történet vagy egy üzenet, csak magáról a kísérletről szól a kép, arról, hogy mit látunk. Rájöttem a sok kísérlet alatt, hogy kéne valami üzenet, valami megfogalmazhatóbb történet. Meg kell ragadnom valami koncepciót, vagy valami témát, amit viszek körbe, boncolgatok, vagy kifejtek képekkel. Ne a technika legyen az elsődleges, hanem az üzenet, a történet. Erre jöttem rá a nagy analóg kísérletek során”, fogalmazza meg.

Egyensúlyban szakma, munka és hivatás

Kérdésemre, hogy jelenleg hány gépe van, Inez azt válaszolja, hogy digitálisból „egy és fél”, mert az egyik nagyon le van használva, analóg pedig „működőből és nem működből együtt tíz biztos van”. Alkotói, kreatív folyamataimban annyira nem fontos számára, hogy a legmodernebb gépekkel dolgozzon, sokkal inkább az érdekli, hogy mit tud kihozni a gépből, mit tud általa átadni.

Véletlen duplaexpozíció, kísérlet, 2021. 35mm-es film.

A felszereltebb, kiválóan teljesítő digitális gépek inkább az alkalmazott fotósi munkákhoz kellenek, amellyel Inez is kacérkodik. Izgatja az, hogy a termékfotózást hogy lehet olyan módon művelni, ami közelebb áll az alkotó folyamathoz, a végeredmény pedig az alkotói fotográfiában is helytáll. „A kettőt összekombinálni, de nagyon finoman, észrevétlenül, ezzel próbálkozom”, mondja Inez.

Ennek apropóján arról faggatom Inezt, hogy miket tapasztal egyetemi asszisztensként a nála is fiatalabb generáció vizuális kultúráját, műveltségét illetően. Elmondása szerint nem akar „boomernek, elmaradottnak” és – teszem hozzá én – oldschool-nak tűnni, de bevallja, érzékeny arra, amikor a diákok csak az internetet vagy az Instagramot használják kreatív inspirációs forrásként.

„Nem tagadom, én is nagyon sok mindent látok, szippantok az Instáról, vagy bármelyik platformról, amit használok, de mindig bennem van, hogy jó-jó, de hát ott vannak az albumok, a könyvek, a kiállítások, a galériák, és azért az mégis más. Nem lázadok ellene, én is használom és szeretem az Instát, de más az, amikor ott látsz egy fotót, vagy bármilyen képet, mint amikor a galériában ott van élőben, be tudsz nézni a keret, a paszpartu mögé, látszik a technika sajátossága. Vagy ha könyvben látom, az megint más. A szobrokról, installációkról, performanszokról meg nem is beszélve.”

Végezetül hozzáteszi, hogy tanárként jó látni azt, ahogy a diákok ízlése, művészi igényessége átalakul, fejlődik az egyetemi évek során, és megtanulnak koncepcióban gondolkodni, kifinomultabban alkotni. „A hallgatókat is igyekszünk buzdítani az élő találkozásra a művészettel”, zárja le Inez.

Saját alkotói munkájában az otthon témája foglalkoztatja jelenleg, a szülőföldre való hazatérés, vagy nem térés. „Sokan mondják, hogy otthon ott van, ahol jól érzed magad, vagy akikkel jól érzed magad, nem feltétlenül a tértől függ. Ezt akarom valahogy feldolgozni képekben, függetlenül analóg vagy digitális technikától.”

Udvarhelyi napok, 2024. Digitális kép.

A múlthoz való viszonyulás, a képi hagyatékkal való kapcsolatba lépés Inez munkájában egy másik, közvetettebb módon is megnyilvánul: régi fényképeket gyűjt, amelyek nemcsak a múltidézést szolgálják, hanem új, saját munkák alapját is képezik.

„Párhuzamba állítom másoknak az emlékeit és az én emlékeimet. Itt is az újrahasznosítás is fontos, mert másoknak a képeiről van szó, és az én régi képeimről, hogy azokat hogy lehet új köntösben, új témában megmutatni, felhasználni. Elekes Károlynak a munkássága nagyon hatott erre a régi képek újrafeldolgozása gondolatomra, ő festményekre fest rá, és olyan szobrokat alakít át, amiket talál.”

Hogy ilyenkor ki is a kép szerzője, többszörösen is felmerül a régi képek átdolgozása kapcsán, akár az alany, akár a fotós személyéről van szó. A KopiaKollektiva egyesület egy egész beszélgetést is szentelt már a témának, melyet maga Inez vitaindított. Beszélgetésünkben is érintjük a kérdést: vajon művészi, kreatív kísérlet, vagy jogdíj-sértés felhasználni mások fotóját?

„Sokat gondolkodtam én is, hogy akkor most mi van a régi képek feldolgozásával, ezért nem is mertem nagyon még tettlegességig folyamodni, hogy tényleg rádolgozzak”, fejti ki Inez.

„Tavaly októberben volt az Inktober nevű kihívás, amit úgy csináltam, hogy más, szintén ócskapiacos fotóit meg az én fotóimat kollázsoltam össze. Amikor posztoltam ezeket a kollázsokat, amelyeken portré volt, azon gondolkodtam, hogy mi van, ha valamelyik kép eljut ahhoz az emberhez, aki épp rajta van a képen. Ezzel valami GDPR-törvényt szegek meg, hogy felhasználtam az ő arcát? A fotókat inkább teljesen átdolgoztam, kivágtam belőle az embert, átalakítottam, és akkor a magaménak éreztem. Képes voltam annyira belenyúlni, hogy megszűnt létezni az előző kép, a koncepció része lett, amit én találtam ki, és csak felhasználtam eszközként az előző létező képet és a rajta levő embereket. Ők kidobták a képet, hadd használjam akkor!”

Udvarhely rétegek, 2024. Digitális képsorozat.

Inez élő lelkesedése a fotográfia lehetőségei, szerzői és technikai határai iránt garancia lehet arra, hogy valahányszor rákattintunk majd online profiljára, egy új kezdeményezést, témát, formagyakorlatot fogunk látni. A várost, a falut, amin ezerszer áthaladtunk már, de Lőrinczi Inez képein végre felfedte szépségét, titkát. Egy sereg galambot olyan fényszögben, amitől újból szerethetővé válnak ezek a jobb sorsra érdemes madarak. És a csillagos eget úgy, ahogy még nem láttuk korábban.