Szinte tapintható formák, dinamikus fényjátékok, hallható csend, és sok-sok kísérletező jellegű tanulmány, formamutatvány, játék. Ha Lőrinczi Inez képeit nézegetem, az egyszerű rendkívülisége, a hétköznapi visszahozhatatlansága dereng át. Inez őszinte kíváncsisággal fordul a természethez, a benne fellelhető anyagok különös állagához, a város és a vidék ismerős részleteihez, amelyek fölött – megszokásból, rutinból, vagy puszta unalomból – legtöbbször gondolkodás nélkül átsiklik figyelmünk.

Hargitafüdő, 2024. Digitális kép. Fotók, képek: Lőrinczi Inez

Lőrinczi Inez képei a szó hagyományos értelmében érzékiek: szinte érezzük a róluk sugárzó napfény melegét, a melegben izzó kábeldrót szagát, szinte hallhatjuk alattuk a galambok turbékolását, vagy libák gágogását. Hallatszik valahonnan az érkező vonat kattogása, betölti a teret a tömbháznegyedek között illatozó paprikás. Mindez úgy teremt otthonos, ismerős és biztonságos hangulatot, hogy jó esetben el sem mozdultunk a számítógép vagy a telefon képernyője elől.

Kedvelt témái miatt Inez képeit sokszor áthatja az elmúlás, az enyészet, de munkáiban sem a negédes nosztalgiának, sem a rombolás cinizmusának nem enged. Inkább arra mutat rá, hogy így és itt élünk, néha romok, ráncok és rozsda közt, a bomlás fájdalmával, de boldogan. Októberben Lőrincz Inez a hónap alkotója.

Udvarhelyi indulás és legfőbb inspirációk

Lőrincz Inez bár Udvarhelyen született, felsőfokú tanulmányait Nagyváradon és Temesváron végezte, és évek óta Váradon él, ahol a Partiumi Keresztény Egyetemen oktatói asszisztensként dolgozik. Idén nyáron védte meg doktori disszertációját, amelyben az analóg fotográfia kortárs képzőművészetre tett hatását vizsgálta, saját kísérletező munkákkal alátámasztva kutatását. Úgy tűnik, mozgalmas időszaka van az egyetemkezdés, a Grafikai Biennálé és Design Week keresztmetszetében. Zoom-on beszélgetünk egy hétfő délelőtt, az egyetemi órák előtt.

Lőrinczi Inez (1996, Székelyudvarhely) Egyetemi asszisztens, fotográfus. A székelyudvarhelyi művészeti szakközépiskola diákjaként végzett kerámia szakon. Tanulmányait a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészet-Grafika, majd Vizuális Kommunikáció szakán folytatta, ezt követően a Temesvári Nyugati Egyetemen szerzett doktori fokozatot a Vizuális Művészetek doktori iskolájában. A fotográfia számos irányában tevékenykedik, jellemző képeire a kísérletező szellemiség, a technikák kombinálása. Egyszerre alkalmazza a digitális és analóg fotográfia nyújtotta lehetőségeket. Az alkotói, autonóm fotográfia mellett az alkalmazott fényképezés műfajában is munkálkodik.

Arról kérdezem, hogy hogyan indult a képzőművészet és különösen a fotográfia iránti érdeklődése, amely, mint látni fogjuk, igencsak sokirányú és rétegzett.

„Első osztálytól kezdve tizenkettedikig a Pallóban voltam, szóval a mindennapjaim része volt a művészet. A családban senki nem volt művész, nem foglalkozott senki rajzolással vagy festéssel, de a suliban ezeket összeszedtem, felszippantottam magamba. Kerámiát végeztem, de nagyon szerettem a művtörit, a rajzórákat. Nagyon fontosak voltak a tanárok, akik tanítottak”, emlékszik vissza Inez.

A fényképezést is az iskolai évek alatt fedezte fel magának, bár arra már nem emlékszik pontosan, hogy ajándékba kapta első fényképezőgépét, vagy ő maga gyűjtötte ki rá a pénzt. „Sokszor felhasználtam ezt a suliban, a csendéleteket lefényképeztem, hogy otthon is tudjam majd átnézni, újra lerajzolni, lemásolni. Sokat fényképeztem az osztálytársaimat is, amikor bohóckodtunk szünetben. Mindig része volt az életemnek, a mindennapoknak a vizuális művészet bármilyen formája, rajz, festészet, szobrászat, fotó.”

Udvarhely rétegek, 2024. Digitális képsorozat.

A középiskola után Inez Nagyváradra költözött, ahol a PKE-n tanult képzőművészetet, grafikát és vizuális kommunikációt. Az egyetemi képzés öt éve alatt lehetősége volt több művészeti ágat kipróbálni, változatos technikákkal dolgozni, így a fotográfia kissé háttérbe is szorult. Az újratalálkozás 2019-ben, Budapesten történt, amikor Inez Erasmus-ösztöndíjjal áthallgatott a Metropolitan Egyetemre.

„Elmentem Budapestre a mesterképzés alatt, ahol minden lehetőség adott volt, hogy kipróbáljam az analóg fényképezést, amit addig itthon csak hiányosan tudtam. Pesten vettem meg az első analóg gépemet, onnan indult a fotóval való komolyabb, mélyebb kapcsolat. Kicsit talán újra fel is fedeztem magamnak, hiszen az egyetemen elhanyagoltam a többi tantárgy mellett.”

Kérdésemre, hogy kik inspirálták a leginkább az áthallgatás során, abban az időszakban, Inez megemlít egy emlékezetes, fotótörténeti órát, ahol olyan fogalmakat és irányzatokat ismert meg, amelyekkel mindaddig nem találkozott:

„Péntek reggel volt óra. Pfisztner Gáborral, az egyik fotótörténeti szempontból fontos íróval, kutatóval. Az ő órái után mindenhol fényképeket láttam magam előtt. Ezenkívül leginkább egyesületeket, művészettel foglalkozó fiókokat követtem. Kisebb galériákat követtem, akik 35 milliméteres filmre fotózó alkotók képeit osztották újra. Ott láttam néhány képet, és akkor feltettem a kérdést magamban, hogy ezt vajon meg tudnám én is csinálni? Próbáltam lemásolgatni, vagy kipróbálni azokat a technikákat, amiket ott láttam. Az inspirációim között konkrét alkotók nem nagyon vannak, csak hangulatok, meg vizuális élmények, amiket újra megpróbáltam átadni vagy kipróbálni.”

Udvarhely rétegek, 2024. Digitális képsorozat.

Amit át akarok adni, azt elsősorban nekem is ugyanúgy meg kell élni

„A melankólia a szomorúság boldogsága”, írja Victor Hugo egyik kései regényében, ami tizenötéves száműzetésének helyszínén, egy kis szigeten játszódik. Inez, kérdésemre, hogy mégis melyek voltak azok a hangulatok, életérzések, atmoszférák, amelyek legnagyobb hatással voltak rá és amelyeket munkáiban is meg akar jeleníteni, elsősorban a melankóliát emeli ki.

„Amit át akarok adni, azt elsősorban nekem is ugyanúgy meg kell élni”, mondja. „Az egyik legfontosabb fókusz, ami az elmúlt időszakban fennmaradt, az a melankolikus, liminal space-es (átmeneti, köztes hely – szerk. megj.), üres, magányos, szürke látvány vagy hangulat. Nem tudom, kiérződik-e a képeimből egy enyhe metafizikus hangulat, de remélem, igen, mert ez az irányzat a művészettörténetben nagyon megérint. Nem mondom, hogy libabőrt keltő hatása van, de ha ránézek egy Chirico festményre (Giorgio de Chirico olasz képzőművész – szerk. megj.), beszippant.”

Perszeidák, 2024. Digitális kép.

„Az urbánus táj ott van mindenhol a munkáimban, fejti ki Inez, emberek nélkül, amit nem könnyű megtalálni, de keresem ezeket az elhagyatott, érdektelennek számító helyeket, amelyek mellett mindig mindenki elmegy, és annyit mond rájuk, hogy jaj, hát nem javították meg, el van hanyagolva, milyen csúnya! Ezeknek a geometriáját, a hangulatát, a hidegségét, szürkeségét próbálom egy négyzetben vagy egy keretben összerakni.”

Inez képeit nézegtve új szemszögeket, nézőpontokat, és sokszor új értékrendet is kaphatunk, amelyek felvetik a kérdést, hogy hányféleképpen lehet rápillantani ugyanazokra a dolgokra, utcákra, terekre, épületekre, állatokra, amelyeket ezerszer láttunk már. Ez egyfajta szeretetgyakorlat is lehet az értelmezésemben, a környezethez való kíváncsi, érdeklődő viszonyulás képi megragadása, annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy az mindig újként, másként, frissként, szépként mutassa meg magát. Inez ráadásul sorozatokban dolgozik, így meditációs objektumai sokféle megvilágításban tűnnek fel, legyen szó vasútállomásokról, macskákról, városi épületekről, vagy vágott- és erdei fáról. A szerzőiség kérdése a figyelem irányában, a kiemelés gesztusában is tetten érhető Inez fényképein.

Előtte utána, 2023. Digitális kép.

Alanyok, anyagok

Végigböngészve Inez online is elérhető munkásságát, két dologra leszek figyelmes: egyrészt, hogy viszonylag keveset posztol magáról, ritkán látunk önarcképet, vagy olyan kompozíciót, amelyeken saját személye, teste is megjelenik; másrészt gyermeki kíváncsisággal fordul mind a fénykép fizikai anyagához, mind az azt alakító, kémiai hatást kifejtő anyagok felé.

Kérdem Inezt, hogy a szelfi és az Insta-nárcizmus korában hogyan viszonyul az önarckép műfajához.