Van házikedvenced? Mi a legbizarabb sztorid vele? És a legviccesebb? Te milyen típusú gazdinak tartod magad? 

Nekem nincs házikedvencem, de a húgomnak voltak halai, amiket javarészt apukám gondozott. Egy dologra jöttem rá ebből: nem szeretnék halakat az otthonomba, de kutyát igen. Tutira a gügyögős gazdi leszek, aki többes szám, első személyben beszél: sétáltunk, aludtunk, ettünk, kakiltunk.

Fotó: DÁVID ANNA JÚLIA

És ha már kaki, te hogy viszonyulsz a kiskedvencedéhez, amit bár zacskón keresztűl, de meg kell fogni, mert nem szabad az utcán hagyni? Szily Lászlót, a 444 újságíróját rázza tőle a hideg, nem tud kibékülni azzal a ténnyel, hogy az meleg. Éppen ezért élete során egyre kisebb és kisebb kutyusokra váltott, hogy minél kisebb legyen a felszedni való kaka. Jelenleg két tacskója van, Minó és Txiki, ja meg egy macskája és egy teknőse, valamint 2 millió 360 ezer hangyája. De nyugi, most nem lesz szó mind a 2 millió 360 ezer hangyáról és a teknősről sem, csak a cicusról meg a kutyákról, meg még egy cicusról és egy kutyáról, de azok nem Szily gazdisága alatt állnak, uruk és parancsolójuk, Jakab-Benke Nándor, a Filmtett főszerkesztője és ebben a cikkben annak a beszélgetésnek a vezetője, ami lezajlott az uh 14. születésnapján, októberben. 

Azt hiszem, hogy már rájöttél, mi volt a beszélgetés témája, de az elindítóját talán még nem sejted. Elárulom. Szily László Idegtartás – A legnépszerűbb házi kedvencek titkolt bűnei: hogyan ne válassz állatot magadnak nagyon hosszú címet kapott könyve volt a fő szál, de a színpadon remek – Szily szavaival élve – undorító duót alkotó páros egyebekről is beszélt. 

Kutyák, azok személyisége és a kakabalerina

A már említett viszolygáshoz, amit Szily érez a kutyaszar irányába, társított egy történetet is Nándor, az Idegtartásból idézve. A sztori főszereplője Tapi, aki szeretett feltűnő gusztustalanságokat művelni, főleg az Andrássy úti séták alkalmával. Például zoknikat kihányni, amiket előzőleg elfogyasztott: „egy pillanatra úgy nézett ki, mintha a saját fejét hányta volna ki.” De ez még semmi, folytatódott a történet, ugyanis Tapi nem csak zoknikat szeretett teljes egészükben bezabálni, hanem a harisnyanadrágokat is rágás nélkül nyelte le.

„Igazán elkötelezett tudományos kutatókra, főként gasztroenterológusra és 3D modellezőre vár annak a kiderítése, hogy miként volt lehetséges, hogy három lenyelt harisnyából kettő spárga állásban csusszant végig Tapi három és fél méter hosszúságú bélrendszerén. A dolog vége mindig úgy alakult, mint a legelső ilyen alkalommal, amikor egy szokásos Andrássy úti séta alkalmával Tapi a szokásos kakálóállásba görbült és elkezdett nyomni – kutyatulajdonosok tudják, hogy mi az, önmagában is nagyon szórakoztató látvány –, de hosszú percek látható szenvedése árán is addig jutott csak, hogy a fenekéből egy szaros zokniorr kandikált ki. 

Szédelegtem mint Németh Szilárd a salátabárban, de éreztem, hogy a gyomrom hiába érzékeny, valamit tennem kell. Visszanyomni tuti nem tudom – vitatkoztam magammal és ekkor villant be az egyetlen lehetséges megoldás. Vettem egy nagy levegőt, talán életem addigi legnagyobbját, aztán ráléptem a zokni orrára és ráordítottam a nekem pont háttal görbülő kutyára. Utólag belegondolva, a kiabálás egyfelől talán túlzás volt, másfelől, ha ez nincs, sokkal kevesebben lettek volna tanúi annak, ami következett: Tapi ugyanis megugrott, a seggéből egy nagy cuppanással kicsúszott egy két méter hosszú barna óriáskígyó, ami egy kakával bevont spárgázó harisnyanadrgának bizonyult. A látványtól úgy kiment az erő a lábamból, hogy kishíján odahanyatlottam a harisnya mellé. De az ember majdnem mindent képes megszokni, így másodjára már öklendezés nélkül zavartam le az egészet, a rákövetkező alkalommal pedig szinte már élveztem” – olvasta fel a nevetéstől rázkódó vállakkal a történetet Nándika.

Saját kutyája is egy különleges egyéniség, minden létező állatot megkerget, mondta el Nándi és elmesélte, hogy 7-8 kilogrammos, keverék, Böske nevű kedvence egy kiránduláson megkergette egy 90 év fölötti néni juhait. A egyik menekülő állat pedig fellökte a nénit, aki a levegőben szaltózott mielőtt földet ért volna. Böske biztos, ami biztos alapon a tyúkokat is hajkurászta egy kicsit, mielőtt még a rendőrség kiment volna a helyszínre. 

Bekábszerezett Némók nyomában

A nagy nevetéstől kísért történeteket komolyabbakra cserélték a beszélgetés résztvevői. Szó volt arról, hogy Szily olyannyira szeret illusztrálni – az Idegtartás is az ő rajzait tartalmazza –, hogy Nándor szerint az írás már csak alibi arra, hogy legyen mihez rajzolni. Aztán téma volt, hogy milyen alapon veszi az ember a bátorságot, hogy egy olyan típusú könyvet írjon, ami tanácsokkal szolgál az olvasóinak arra, hogy azok milyen háziállatot válasszanak a saját életükhöz. Szily ennek kivédésére nem csupán saját tapasztalatait, hanem másokét is megírta a könyvben, amihez komoly kutatómunkát is végzett. 

Ez alatt tudott meg még többet arról például, hogy milyen etikátlan módon halásszák ki a bohóchalakat az óceánból. A halak lakhelyét nehéz megközelíteni, tekintve, hogy a korallzátonyban az emberek számára hozzáférhetetlen helyeken élnek, ezért olyan vegyi anyagokat öntenek a vízbe, ami elkábítja őket. A halak „kijönnek” a korallzátonyból, amiket így könnyen összegyűjthetnek a halászok, azonban már akkor sok elpusztul az óceánban és az összedett, elkábultak közül is sok nem ébred már fel. 

„Minden egyes Némóra, aki eljut egy akváriumig, 9-10 olyan jut, aki még a helyszínen megdöglik és még a vödörig sem jut el”, magyarázta Szily.  

Nándor arra is rákérdezett, hogy Szily nem gondolkozott-e azon, hogy a nagy állatok iránti érdeklődéséről ne csak írjon, hanem egyenesen biológus is legyen. – De, határozottan! – reagált rá a könyv írója, elmesélte, hogy gyerekként nagy kedvence volt Gerald Durell és Molnár Gábor írók munkássága, akik történetei a dzsungelek mélyére vitték el az olvasót. Harmadik osztályban kaptak egy olyan feladatot az iskolában, hogy írják le, milyen lesz egy napjuk felnőttként, mondta Szily, „emlékszem, hogy valami olyasmi mondattal kezdődött, hogy felülök, kicipzározom a sátrat és kilépek a dzsungelbe.”

Szerkesztőségi madárpókok, nagyvárosi rókák

Azt tudtad, hogy a 444.hu szerkesztősége annyira állatbarát, hogy az újságírók kiskedvencei – főleg kutyák – ott jönnek mennek az íróasztalok közt? Én nem. És azt, hogy a tacskók olyan egyéniségnek számítanak, hogy őket nem lehet a szerkesztőségbe vinni? Na, erről már hallottam. Szily az esélytelenek teljes nyugalmával számolt be a megnevelhetetlen kutyáiról. Azt mondta, egy híres kutyaidomárnál is megérdeklődte a dolgot, de ő is csak azt felelte, hogy fölösleges próbálkoznia, a tacskókat nem lehet megnevelni. 

A 444 szerkesztőségén belül is, igazodva a világtrendekhez, egyre szokatlanabb állatfajtákat kezdtek tartani az emberek: Winkler Róbert egy madárpókkal osztja meg az irodát. 

Szily szerint a következő ilyen faj a róka lesz, amit teljesen domesztikálni fognak. Bevalotta, számára ez egy nagyon inspiráló állatfaj, miattuk néhány éve Columbónak is felcsapott. A nyomozást az váltotta ki, hogy a kutyái egyre több állat csontot szedtek össze random az utcáról, ami felkeltette Szily érdeklődését: hogy kerülhet Budapest egyik közlekedési csomópontjának közelébe ennyi szétdobált csont. Előbb kizárta a gyanúsítottak közül az építkezésben dolgozó munkásokat, majd a varjakat. Aztán több alkalommal is rókával futottak össze az esti séta során kutyáival, ekkor jött rá, hogy valószínűleg azok hagyják szanaszét a csontokat. „De ekkor még nem hagytam abba a nyomozást, hanem jó nyomozó módjára elkezdtem kihallgatásokat eszközölni, amit úgy csináltam, hogy megszólítottam minden szembejövőt a környékünkön. Mint egy udvarhelyi, úgy viselkedtem: minden létező emberi lényre ráköszöntem és pár szívélyes szót váltottam velük, és meg kell hogy mondjam, csodálatos ez az életmód. Meglepődtek az emberek, mert a kertvárosra sem jellemző, hogy köszöngetnek, inkább az aszfaltot nézve elmennek egymás mellett.” 

Aztán egy ilyen beszélgetés során egy ember kikotyogta, hogy ő bizony rókaetető, és az is kiderült, hogy több is van belőlük. Ez évekkel ezelőtt volt, most már teljesen megvetették a rókák a lábukat a nagyvárosban, Szily azt mondta, több helyet is tud, ahol teljes családok élnek, szokta figyelni, hány kisróka születik. 

Egy igazán szívós agáma története

S ha már különleges állatok, Szily megosztotta velünk egy szakállasagáma szomorú történetét. Már a terrárium megvásárlása is életveszélyesnek bizonyult, ugyanis a hüllőotthon tulaja egy padlásszerűségen tartotta azt, aminek csak egy kis ajtaja volt, amin csak épp bebújni tudott az ember, ráadásul egy roskatag létra vezetett odáig, mesélte Szily és emlékeztetett minket, hogy neki ráadásul tériszonya is van. A körülbelül 25 kilogrammos terráriumot végül sikerült kicibálni a lyukon át, de az akkora volt, hogy nem maradt keze kapaszkodni, szóval a létrának háttal, reszketeg léptekkel nagyon-nagyon lassan mászott le. 

Végül megkapta az agáma az otthonát, éldegélt is benne egy darabig, de egyre soványabb és soványabb lett szegény. „Nehéz egy ilyen ráncos tüskés gyík esetében ezt megállapítani, ami eleve olyan, mintha elütötte volna egy autó, és egy ilyen száraz bőr lenne az út szélén egy pocsolyában, de még ahhoz képest is egyre rondább volt szegény.” Ezért kajaadag emelést kapott az agáma, ami egyébként tücskön él, de semmi nem történt. Aztán egy nap, amikor Szily etetni indult, már kétdimenziós és igen mozdulatlan volt az állat, szeméből tücskök táplálkoztak. Hogy mi lett vele? Éhen halt, mert az akváriumban helyet kapó műanyag sziklán volt egy repedés, amibe bemenekültek a tücskök, így miután annyira idős lett az agáma, hogy többé nem kapott gyümölcsöt, csak bogarat, szépen lassan étlen pusztult. 

„Előtte még azon a véleményen voltam, hogy az ember gyereke a kisállat áldozatot bőven megéri. Akinek van gyereke, az minimum hörcsögöt már áldozott. Mi is megtettük ezt, szegényt sajnáltam valamennyire, de azért mégiscsak valahogy túl tudtam lépni a dolgon, de ez tényleg annyira szörnyű eset volt, hogy utána olyan, nagyobb emlősökre tértünk át, amelyekben sokkal nehezebb kárt tenni.”

A macska szolgája,

mert az nem hagyja magát, Szily szerint a konfliktusos együttélés elkerülésének módja azonnal behódolni annak. Elmondta, az ő első cicájukat a párja, Imola hozta a házhoz, aki díszlettervező. A stúdióban, ahol dolgozott, volt egy macska, „egyszer csak jött az Imola, hogy lefialt a stúdiómacska, és ő hazahoz egy kölyökmacskát. Annyira azt gondoltam, hogy én kutyás ember vagyok, hogy hát be kell, hogy vallanom, nem gondoltam komolyan, de első lendülettel elhagyta a szám az az elképesztő mondat: a macska vagy én. És az Imola nagyon bölcs volt, mert nem is reagált erre, hanem, mint ti ebben a pillanatban, csak röhögcsélt. Egy fél nap múlva hazajött a macskával, én pedig azonnal könnyekre fakadtam a macskától és a szolgája lettem”. 

A teremben lévők azonnal lecsaptak a cica témára, mindenki arra volt kíváncsi, hogy lehet kinevelni belőlük azt a drága jó szokásukat, hogy hajnalban költik a gazdit. Elárulom, nem született eredmény. A macskák azt csinálnak, amit akarnak. A Szilyé addig alszik, mint ő, mert lusta, a Nándoré egy fél hónapig jól viselkedik, aztán teliholdkor felborul az addig megszokott rend és kezdődik elölről minden. Másé hatkor kel és költi is a háztartásban élő embereket, néha egyenesen nyak nyalogatással.

Személy szerint én még ezzel ki is tudnék békülni, de az ajándék döglött egerekkel és madárkákkal nem, pedig Szily és Nándor macskája is így mutatja ki szeretetét. Az előbbié a kutyák iránt is, akik vele egy háztartásban élnek. Ha nagyon adakozó kedvében van, megengedi, hogy a kutyák ráfeküdjenek, vagy megkergessék – mesélt a 444 újságírója a kutya-macska barátságról. Nándor állatai is hasonlóan viselkednek, Vackor, a macska havonta egyszer megnyalja Böskét, amitől az teljesen elalél, de máskor csak pofozkodással mutatja ki a szeretetét. 

A beszélgetés végére valahogy sikerült visszakeveredni a kezdeti gusztustalan történetekhez, Szily egy horgászról beszélt, aki egy versenyen a szájba tette a lisztkukacokat, hogy azokat minél hamarabb horogra tudja akasztani. Sőt arról is beszámolt, hogy ő maga is kóstolt már ilyen kukacot és melegebb szívvel tudja ajánlani, mint a tücsköt, mert annak nehéz megenni a lábát. 

Nándor pedig azzal koronázta meg a beszélgetést, hogy megmutatta, Vackor miként eszik meg a konyha földjén egy madarat, szerencsére az már nem töltődött be, ahogy ki is hányja.