Azonnal megszólaltak a vészharangok a fejemben, amint beléptem a lépcsőházba, erős gázszag volt a levegőben. A harmadikra, a lakásunkba tartva apukám tanácsa járt a fejemben, amit még gyerekként belénk nevelt: előbb szagolj körbe, mielőtt felkapcsolnád a lámpát. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor a mozgásérzékelős lámpa a folyóson felgyúlt.
A lakásban ugyanaz a szag fogadott, de a kályhán a rózsák el voltak zárva, meg egyébként is, a fiókban ott lapultak az egy-két hónapos ellenőrzés eredményei, miszerint nálunk minden rendben van, vagy legalábbis kellene, hogy legyen. Kinyitottam minden ablakot és elindultam kérdezősködni a szomszédoktól, hogy az én orrom csal, vagy
valóban gáz van.
Egy éve lakom az épületben, ennek ellenére szinte csak idegen arcok nyitottak ajtót, főleg idős nők, akik napok óta nem hagyták el az otthonukat, volt, aki inkább festékszagot érzett. Röviden: egyedül maradtam a vészcsengőkkel a fejemben.
Hiába taposom már a 25. évem, néha emlékeztetnem kell magam, hogy bizony felnőttem. De felnőttség ide vagy oda, egy nálam kompetensebb felnőtt közbelépéséért nagyon hálás lettem volna, nem esett jól a felismerés, hogy bizony itt nekem kell valamit tenni.
Felhívtam a gázszolgáltatót, a telefonban román nyelven közölte velem a robot, ha gáz szagot érzek nyomjam meg a kettes gombot. Rövidesen egy nyugodt, türelmes diszpécser szólt bele, aki meghallgatta mi a baj, majd megkért, hogy bizonyosodjak meg róla, hogy valóban el van-e zárva a gáz, nyissak ki minden ablakot és ne gyújtsak meg semmit. Azt ígérte, 30 percen belül kiérkeznek a kollégái a helyszínre.
Egy negyed óra múlva beszélgetést hallottam a tömbház folyosójáról, kint megismerkedtem a jó fej szomszédommal, aki a munkából hazaérve a 112-t tárcsázta a szag miatt. Mire megbeszéltük a dolgot, már hallottuk a szirénákat. Két egységnyi tűzoltó és rendőr, csendőrök és a gázosok özönlötték el a tömbház bejáratát. Megkezdődött a vizsgálat,
