Clickbait kép. Olvass tovább!
Fotók: KELEMEN KINGA | Tomcsa Sándor Színház
Minden évben nagyon várjuk a Tomcsa Sándor Színház szervezte dráMÁ-t, amikor a mi kis városunk egy hétre kicsit naggyá válik, az erdélyi színjátszás fővárosává. Ezen a héten úgy élhetünk nagyvárosi életet, hogy nem kell órákat utaznunk, hogy valami újat kóstoljunk, hanem házhoz jön egy-két szelet abból, amit Erdély „laborjaiban” sütöttek. Udvarhely egy lélegzetvételnyi időre kinyílik, beáramlik Erdély és a világ többi része, meg azt, amit Tompa Andrea üzent a magyar dráma napján, hogy a színház az a hely, ahol még tudunk együtt létezni úgy, hogy akár nem is kedveljük túlzottan egymást. És napjainkban az együttlétezésnek ez a formája kezd egyenesen üdítővé válni.
Hogy ez a sok élvezkedés, nézés meg fázás – mert gyanús, hogy a kulturális szférában már elkezdődött a spórolással való rezsicsökkentés –, ne vesszen kárba, összeírtuk, hogy ha véletlen színházi turizmusra adnánk a fejünk, mire vennénk jegyet, akár másodszor is, és miért. Ha tudni szeretnéd, hogy mi idén a téma az erdélyi kortárs színházban, tarts velünk!
Játszd újra, Gedeon!
2022. szeptember 19., hétfő 17 óra
István: – Az első előadás, amire eljutottam, azzal fogott meg, hogy Barabási Albert László egyik könyve inspirálta. Bár sokat hallottam róla, ez volt az első közvetlen tapasztalatom a híres-neves kutató hálózatelméletével, amellyel a világ működését próbálja magyarázni. K. Gedeon tündöklése és bukása a siker jelenségére koncentrál úgy, hogy törvényszerűségeit a színészélet magaslataival és mélységeivel szemlélteti.
K. Gedeon tündöklése és bukása
Barabási Albert László A képlet című könyve alapján színpadra alkalmazta Hatházi András és Deák Katalin, rendezte Hatházi András, Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós – 1 óra 20 perc színpadi stúdió, román felirattal
Az előadás gerincét képező jeleneteket a siker öt törvényére építették fel, így a lényege könnyen “átjön”, viszont a teljes megértés jóval több figyelmet kíván. Amolyan metaszínház, darab a darabban, ahol a színész színészt játszik, de közben önmagát is, így elmosódnak a határok a valóság síkjai között. S ha ez nem volna elég, a jelenetek alatt további “sikertörténeteket” vetítenek da Vinciről, Einsteinről és másokról. A színházi élményért és a jobb megértés kedvéért is újranézném a gyergyói Figura előadását, melyben az Udvarhelyen is játszó-rendező Barabás Árpád (Freddie) is szerepel.
Nem felejtünk, Alois!
2022. szeptember 20., kedd 19 óra
Edit: – A kolozsvári Reactor független kísérleti színház előadására úgy estem be kedden, hogy nem is tudtam, mi lesz az előadás témája. Teljesen outsider voltam, a Reactor név jelentette a garanciát arra, hogy bármit is látunk, valamilyen módon inspirálni fog.
Tulajdonképpen interferáltam a szentgyörgyi román színház Dispariții előadásának témáját a Reactoréval, és vártam, hogy mikor lesz már szó a szászokról. Titokban lestem meg a telefonomon az előadás negyedénél, és döbbentem rá, hogy a szászok a programból eltűntek, szőrén szálán „au dispărut”. Már-már aggódni kezdtem, hogy nem támadott-e meg az a fránya Alois.
Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois
írta Cosmin Stănilă, rendezte Andrei Măjeri, Reactor de creație și experiment, Kolozsvár – 1 óra 40 perc, színpadi stúdió
Tisztázzuk: Alois egy hülye német – mégiscsak van köze a germán kultúrához –, aki elrejti a tárgyainkat, elfeledteti velünk az előadásunk szövegét, a gyermekünk nevét, és lassan azt is, hogy kik vagyunk. Alois és a brit James is azon szerencsétlen csávók közé tartozik, akikről rettegett betegségeket neveztek el: az Alzheimert és a Parkinsont – nevet hisztérikusan Kató Emőke, alias Nagy Eszter híres magyar színésznő, mielőtt vagy miután (ezt már el is felejtettem), megtalálja a telefonját a hűtőben.
Az Alois minden egyes kockájára, sejtjére és sejtmagjára rákérdez annak, hogy kik vagyunk. Azok vagyunk, amivé váltunk: a munkánk, a gyermekünk anyja, a hírnevünk, az, ahogyan mások látnak minket, és ahogy mi látjuk magunkat? Egy rakás tulajdonság, melyet az évek során magunkra szedünk nagy gonddal építgetünk, és aztán jön egy ilyen német, aki mindent szétszed, és a gyermekünk sem ismer már ránk, mi sem őrá, mindannyian megbolondulunk egy kicsit. Mert ez a betegség nem csak azt szedi darabjaira, és dobja az alkotóelemeit a kukába, akinél jelentkeznek a tünetek, hanem vele együtt azokat is, akik gondoskodnak a betegről, különösen a családtagokat. Az Alois fokozatosan visz közelebb, egészen a fürdőkádig (kivetített videófelvétellel hozzák fizikailag közelebb azt, ami a fürdőben történik) ehhez a betegséghez, és ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: mennyire kell ragaszkodnunk az énképünkhöz és annak lebontható, analizálható, felépíthető részéhez.
Ezen túl pedig észrevétlenül mutatja az előadás az utat ahhoz, hogy hogyan működhet egy román-magyar előadás együtt, hogy elérkezzünk egy másik identitásépítő-elemhez, az etnikumhoz.
A két főszereplő olyan természetességgel hozza az anya-gyermek viszonyt, hogy tényleg úgy érzed, mintha rólad, a családodról, a rokonaidról lenne szó, akiknek az életük veled, előtted zajlik. Nem véletlen, hogy Kató Emőke ezért az alakításáért elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Uniter-díjat. Ha látjátok, hogy játsszák még valahol, váltsatok rá jegyet, meg fogjátok érteni és meg fogja érni.
Szerelem második látásra
2022. szeptember 21., szerda 17 óra
István: – Számomra a dráMa nagy visszatérője volt a Love me (Tinder), amelyet először románul láttam néhány éve ugyanitt. Akkor nagyon tetszett, és most, magyarul sem csalódtam Győrfi Kata költő, drámaíró művében, amelyet Tóth Árpád vitt színre a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrummal. A Love me egy egyszerűen bonyolult helyzetet vázol, amivel talán mindenki tud azonosulni: hogy szeressen és szeressék.
Love me
Győrfi Kata drámája, rendezte Tóth Árpád, Udvartér Teátrum, Kézdivásárhely – 1 óra 20 perc stúdió
A diszkréten interaktív előadáson – meg-megszólítanak, de válaszolnak is helyetted, ha szégyenlős vagy. Két fiatalt látunk a színpadon, akikkel egy másfél órás érzelmi hullámvasútra ülünk fel. Együtt megyünk végig az internetes és személyes ismerkedés fázisain, az első randi buktatóin, a szingliélet sovány vigaszain keresztül az elvárások és csalódások aknamezején, az instant kapcsolatok világában keresve az együttlét meghittségét. A hol viccesen megjátszott, hol keserűen őszinte pillanatokon át jutunk el a végső kétségbeesésig, ahol bármit megtennénk és bármit elnéznénk, csak hogy valaki, bárki szeressen már minket végre.
Hasztabaszta, hogy felfordult a világ
2022. szeptember 22., szerda 21 óra
Edit: – Sajnos nem jöttem rá, hogy a Love me-t Kata írta, mert úgy emlékeztem, hogy annak Love me: Tinder a címe, és valahogy a szerző is lemaradt a programból. Pedig megnéztem volna szerdán. Hasztabaszta – hogy a bábszínházban tanult módon fejezzem ki méltatlankodásom. Csütörtök este elmentünk kenyérért, s ha már arra jártunk, becsempésztük magunkat a lányommal a szentgyörgyi Cimborák Bábszínház felnőtt kirakat-bábszínházra.
Részeg halottakat nem szolgálunk ki
Örkény egyperces novellái alapján, rendező: az Élet, Cimborák Bábszínház, Sepsiszentgyörgy – 41 perc, Kossuth utcai kirakat
Ha nem tudtad, mi az a kerítés, ami múlt szerdán megjelent, aztán csütörtökre el is tűnt a Kossuth utcában a sportüzlet előtt, és ilyen feliratok voltak rajta, hogy Vigyázat, a kapu harap!, vagy ez:
fotó: Pál Edit Éva
akkor most megtudod. Hogy (mi a groteszk) ez a kirakatszínház volt. De nem olyan, mint egy kirakatszínház, hanem, mint egy “rendes” színház, mert én arra számítottam az udvarhelyi tapasztalatok alapján, hogy sétálunk majd az utcán, megy a kirakatban az előadás, ha akarjuk, s a tömegtől látjuk, akkor nézzük, ha nem, akkor tovább megyünk. Hát nem így lett, ide jegyet kellett venni, volt nézőtér, fülhallgató, hogy eltávolodj az utca zajától és pokróc, hogy ne fagyjál meg. Ha nem bírod az iróniát, ne nézd meg, mert mint a végén figyelmeztetnek rá, az irónia ragályos, az előadás pedig egészen profi, örkényesen mulatságos. Vegyél rá jegyet bátran, mert nem hiszem, hogy fogsz benne csalódni. Csak előtte mindenképp szíveskedj terpeszállásban a lábaid közt hátratekinteni.
Néha Emma arra gondolt, milyen emberré vált volna, ha elmegy
Péntek, szeptember 23., 19 óra
István: – A Dispariții azzal a sorssal szembesített, ami szerintem pusztán a történelem véletlene miatt került el minket, erdélyi magyarokat. Az erdélyi szászok huszadik századi története könnyen a miénk is lehetett volna, hiszen a magyarság vesztes félként került ki a második világháborúból, és hajszálon múlt, hogy az új szovjet hatalom ne tekintsen ránk is háborús bűnösként. Hogy ne pakoljanak minket is a szibériai gulágba tartó tehervonatokba. A három generáción átívelő (1944-1945, 1989, 2006-2007), egyébként zseniális színjátékban csupán annyi zavart, hogy a tragikus családi és közösségi jeleneteket néha túlvicceskedték és a szászokra egyáltalán nem jellemző módon, harsány és gyors beszédmóddal adták elő a román színészek.
Dispariții
írta Elise Wilk, rendezte Cristian Ban, Andrei Mureșanu Színház, Sepsiszentgyörgy – 2 óra, nagyszínpad
Edit: – Mint kiderült, nem is volt annyira melléfogás, hogy összezanzásította az agyam két előadást. A Dispariții (Eltűnések), melynek szövegét a brassói kortárs drámaíró, Elise Wilk jegyzi, ugyancsak az identitást, identitás-vesztést kapirgálja – mint az Alois.
Az erdélyi szászok fokozatos eltűnéséről szól, a világháborús deportálásukat Szibériába, a rendszerváltás előtti és utáni menekülést és a 2000-es évek hazalátogatását fogja át. Az erdélyi szászok eltűnése a közös erdélyi traumánk, de az előadásban érzékeltetett fájdalom nem az a fájdalom, amit erdélyi magyarként a szász vidékeken végigautózva érzel, amikor megfagy a levegő benned, hogy itt valamikor valakik éltek és kőről kőre építették az álmaikat. Ez nem az a fájdalom, amit akkor érzel, amikor egy egykor virágzó kultúra romjain gurulsz végig, és végiggondolod, hogy abban a házban lakhatott még húsz-harminc éve mondjuk Ingrid néni, aki akár Jula néni is lehetne.
Ez az a fájdalom, amit az egyes ember érez, amikor aggódik a testvéréért, férjéért, amikor elárulják, megcsalják, és főleg, amikor egy jobb élet reményében örökre elhagyják.
A változás fájdalma, amikor eltűnnek az életedből emberek, tájak, illúziók: „Azon a napon Emma először érezte / a fájdalmat / Nem a nagy és hideg medúza-fájdalmat / Ami néha esténként telepedik rád / Sem az apró üvegszilánk fájdalmat / ami a bőröd alá hatol mikor szomorú vagy / hanem igazi fájdalmat / mint/ mikor egy fekete rakéta másodpercenkénti sokezer kilométeres sebességgel/kirepül belőled / szétrobbantja a mellkasodat / és egy lyukat hagy maga után”. És fájdalom: ezt a fájdalmat is meg lehet, meg kell szokni.
Mikrotörténetek összessége, amelyek egy közösség tagjaival történtek meg, amelyeket nem szabadna elfelejtenünk, és ha lennének organikus népmesélőink még, akkor szájról szájra kellene járniuk. Mondjuk, színházról színházra járnak. A brassói Elise Wilk drámáját a marosvásárhelyi Yorick Stúdió magyar nyelven mutatta be abszolút premierként, ezúttal a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu színház előadásában láthattuk román nyelven. Ők több várost is végigturnéztak vele, és remélhetőleg még fognak.
Nem láttam a magyar előadást, magyarul olvastam viszont a szöveget, aminek a nyelvi szépségei anyanyelven nyilván jobban hatnak, néha azonban románul is hasítanak, mint a “késpenge csillogású” jég a fagyott az utakon. Az, hogy egy másik, „idegen” kultúrán és nyelven közelíthetem meg, egyszerre segít abban, hogy empatikusabb legyek, és ad egy furcsa, kicsit groteszk, kicsit kárörvendő, kicsit berezelő – lám, mi még itt vagyunk, de vajon meddig? – atmoszférát az előadásnak. Az Erdélyben egykor domináns három kultúra közül kettő, a nagy és a kicsi összenéz a harmadik romjain.
A színészek kicsit bátortalanok, mintha félnének, vagy csak belecsöppentek volna ebbe a helyzetbe, és le akarnák tudni, mert ez a dolguk a következő két órában, végül pedig teljesen belemoccantak és belemoccantottak bennünket is. Annyira, hogy már simán elhittem nekik mindenféle színeváltozásukat, hogy hol élőkként, hol holtakként össze-visszaugrálnak az időben, és lett egy ilyen „most azt játsszuk, hogy…” cinkosság köztünk. A dalfinálé nélkül újranézném.
Játék a zebrán rendőri felügyelettel
Szombat, szeptember 24., 11 óra
Edit: – Az idei dráMA szlogenje az volt, hogy „Új formák kellenek”, és ez az új forma leginkább a szombat délelőtti előadáson mutatkozott meg, addigra már jól megedződtünk, a hideget és a formabontást is csúcsra járattuk. El nem tudtam képzelni, hogy egy zsúfolt átjárón a hónap legforgalmasabb szombatján, a helyi termelők vásárának napján, hogy lehet az átjárón előadást tartani, és azt még nézőként élvezni is, de a marosvásárhelyi színművészeti egyetem diákjai B. Fülöp Erzsébet mentorálásával megmutatták, hogy ez egy teljesen élvezhető forma. A diákok különféle jelmezekbe és karakterekbe bújva állították meg hol az autókat, hol a járókelőket, megmotoztak vagy udvariasan átsegítettek, ha át akartál kelni, fulladozó úszót, táncoló cigányasszonyt játszottak, megtörölgették a kocsidat egy szivárványpomponnal, sőt a hátsó ülésre is beszálltak. Nagyon át lehetett érezni, hogy miért nevezik a színművészetet színjátéknak is, mert ez egy hatalmas játék volt a tilosban, rendőri felügyelettel.
B. Fülöp Erzsébet és diákjainak átjárószínháza, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem – 1 óra, Márton Áron tér, átjáró
A legviccesebb a közönség reakciója volt: aközött, aki drukkolt, hogy ez az, jól csináljátok, állítsátok meg a kocsikat, úgyis túl gyorsan mennek, és aközött, aki „hülyeség, nem színház, miért engedi ezt a rendőrség”-ezte, rengeteg reakcióval lehetett találkozni. Volt, aki beszállt a játékba, más csak nézett ki a fejéből és nem értette, hogy a napi teendői közé hogy került be ez a műsor, és volt olyan, aki próbált úgy tenni, mintha észre se venné az egész közjátékot, csak megállt a gyalogosoknak, akik most épp jelmezben kelnek át az úttesten, és az akadály elhárultával továbbhaladt. És voltak sokan olyanok is, akik örültek, tapsoltak. A Tomcsa Sándor Színház volt művészeti vezetője meg is jegyezte, hogy gyakran lemondóan konzervatív kisvárosozunk, de ilyenkor kiderül, hogy mennyire jól fogadja, igényli az újdonságokat az udvarhelyi közönség.
Zarát hozni egy kisvárosba?
Szombat, szeptember 24., 18 óra
István: – Az idei dráMa nagy csalódását bennem a Radu Afrim rendezte darab okozta. Talán túl nagy elvárásokat támasztottam a romániai színházvilág fenegyereke felé, akinek egyik régebbi előadására (Születésnap) egyszerűen nem fértem be, és ezt kárpótlandó veszteségként éltem meg. Amit viszont a szombat esti „főműsoridőben”, az udvarhelyi nagyszínpadon láttam, azt a legnagyobb jóindulattal is csak egy kisvárosi szilveszteri kabaré szintjén tudtam értékelni. Az ígéretes alapvetésből – egy kisvárosi turkáló forog kockán a Zara betörése miatt – úgy tűnt, izgalmas darab vár ránk, de a második felében mintha elszabadult volna a bolondok háza: a karakterek kezdtek kivetkőzni magukból, önálló életet élni, közönséges jelenetek, erőltetett párbeszédek és olcsó szóviccek követték egymást. Egy nehezen, vontatottan kibontakozó előadás született, aminek már csak a végét vártam. De lehet, hogy csak az orromat csípő hideg beszél belőlem, mert a nagyközönség tetszését – a nevetés és a taps alapján – úgy tűnik, mégiscsak elnyerte.
Amikor telihold ragyog a turkáló felett
írta és rendezte Radu Afrim, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy – 2 óra nagyszínpad
Edit: – Már az előadás címe is gyönyörűen jelzi a kisvárosokban rejlő feszültséget: nagyok akarunk lenni, ragyogni akarunk, csodásan, választékosan kifejezni magunkat, méltóságteljesnek mutatni egymás előtt, miközben taknyos napközis korunk óta ismerjük egymást, és csak turkálókra telik.
A Radu Afrim írta és rendezte előadásnál már az elején, a fürdőkádban halandzsázó DJ Karcsi 78 láttán elengedtem a prekoncepcióim, hagytam, hogy vigyen a szöveg, a szürreális szereplők, a városfalvi (a név valószínűleg nem a létező falura, hanem a kisvárosok vidékies voltára utal) pletykák, a szomorúságukban is nevetséges élettörténetek. Valahogy otthon éreztem magam.
Ez nem az az előadás és nem az az élet, amelyen egy klasszikus drámát meg lehet tanítani. Ez az egyéni életutak, babonák és más mágikus elemek, valamint a magaskultúra hektikus egyvelege, amit példázni lehetne vele, az inkább a posztmodern szöveg az áthallásokkal, idézetekkel, inter- és hipertextusokkal.
Abszurd és groteszk poénok ömlesztenek el, már nem is tudom követni az eseményeket, rájövök, hogy teljesen fölösleges is bármiféle rációt keresni bennük. Ideig-óráig következetesek a sztorik, aztán egy poén, egy hangulat, egy érdek, egy váratlan fordulat miatt összekuszálódnak, majd folytatódnak a végtelenségig a dolgok, pont mint egy kívülálló számára egy átlagos kisváros átlagos lakóinak átlagos életében, ahol az emberek képzelete nem átlagos.
Betti: – Zarát hozni egy kisvárosba? Ugyan, ki lenne ilyen merész? Hiszen itt sem Zarának, sem bevásárlóközpontnak nincs helye — mondhatnánk ezt akár a saját kisvárosunkra is.
A Radu Afrim írta és rendezte előadásban ugyanis nincs megnevezve a város, amelyben a történet játszódik. Mégis, mindannyian tudjuk, hogy rólunk van szó. Magunkra ismerünk annak a kisvárosnak a lakóiként, ahol a turkálók már-már emblematikus helyszínek: pletykákkal csipkézett, színes ruhák, na meg a tipikus figurák színterei. Ide jár be a falusi lány, itt sóvárog a színes ruhák után a kotnyeles vénkisasszony, akár az újságíró a szaftos történetek után, talán csak egy pedagógus karaktere hiányzik a repertoárból. Itt mindenki ismer mindenkit, mindenki mindent tud a másikról – legalábbis azt hiszik, míg ki nem derül a nagy titok, hogy ki hagyta a csecsemő Karcsit egy raffia szatyorban Golyó turkálója előtt.
Rég nevettem ennyit színházi előadás alatt, ahol a színészi játékot látva az is kiderült, lehet úgy székelyföldi akcentust utánozni, hogy az ne legyen túl mesterkélt: Benedek Ágnes színésznő Claribella-alakítása ezt bizonyította be számomra. S talán rég nevettünk és gondolkodtunk el ennyien együtt. A szombat este 18 órától játszott nagyszínpadi előadást teltház előtt játszotta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata.
Nevettünk a megsavanyodott életű Dima Carmenen, miközben ráismertünk történeteiből a szovátai medve szobor mellett fényképezkedő kisgyerek énünkre. A történetet és a játékmódot egyaránt az irónia és az önirónia uralta, s a kérdésre, hogy lesz-e Zara a mi kis városunkban, minimum a következő teliholdig biztosan várni kell.