Van egy bája annak, amikor az ember már egy hónapja van egy új városban, és jobban kiismeri már magát a reptérről behozó metrón, van kedvenc kantinja és sétálóutcája, észreveszi a turistákat, és nem kell napi szinten abban a realitásban élnie, hogy erdélyi magyar.
Szófiába megérkezett a tavasz – mondhatnám, de olyan szeszélyes itt az idő, hogy két egyforma nap talán nem is volt az utóbbi hetekben. Hideg esőzésből mentem el Bukarestbe, ahol szaharai porral szórta be a várost az utolsó este, majd visszaérkezve Bulgáriába, folytatódott a kiszámíthatatlanság. Ami nem is zavarna annyira, ha például otthon lennék, ahol nem inspirál túlságosan a város, de itt, a fővárosban, rengeteg látni- és kipróbálnivaló van, és igen, néha kedvemet szegi az eső.
Amikor viszont kisüt a nap,
öltözöm, lépek ki, egész nap kanyargok a városban ide-oda, múzeumokba csöppenek, szándékosan elvesztődöm: mesterszintre járatom a szituacionista derivé gyakorlatát, ami egyszerre engedi meg számomra a város ultraszubjektív feltérképezését, és az új érzelmi árnyalatok megtapasztalását.
A tízes villamos áthalad egy városi erdőn.
Apró és általános következtetéseket vonok le, például hogy a bolgárok egyáltalán nem sietnek, és ha rohannál, kerülgetni fogsz ráérős embereket. Vagy: az eddig első és egyetlen catcalling-om egy román számtáblájú autóból történt, a fiatalember hangosan érdeklődött az anyósülésről románul, hogy lenne-e kedvem bekapni – honnan is tudhatta volna, hogy értem azt, amit kaján vigyora alól rám záporoz?
Fölöttébb érdekes jelenség ugyanakkor, hogy a bolgár bébik abszolút rokonszenvesnek találnak: állandóan mosolyognak, integetnek nekem, mélyen a szemembe néznek, sokkal gyakrabban, mint ez eddig életemben eddig bárhol előfordult volna.
Aki ezer éve él itt, biztosan kevesebb újdonságot talál, de nekem, átutazónak, szófiai újszülöttnek minden új a fővárosi nap alatt: a kis körkönyvtár a városi parkban, a lazán egymás mellé húzott padok az esti beszélgetéshez, a cserélődő szabadtéri kiállítások, hopp egy könyvesbolt, vintage butik, számtalan street art és falfirka, egy újabb kávézó, egy újabb lokál, és így tovább, és így tovább.
Aztán természetesen vannak az olyan hazabeszélő véletlenek is, hogy a szabadtéri könyvtárban egyből Georgi Goszpodinov bolgár, Booker-díjas sztáríró magyarra fordított verseskötetét emelem le, vagy hogy a szófiai Liszt Intézetnek hála, egy magyar filmre, a Kojot négy lelkére is beülhetnek az Odeon moziba.
Mégis, nem hiányzik az, hogy napi szinten emlékeztetve legyek a magyarságomra,
a kisebbségi létemre. Ha ettől bárki nemzetárulónak nevez, csak nyugodtan. De aki élt vagy tartózkodott hosszabb ideig külföldön, tudja, miről beszélek.
Amikor kisebb voltam, többször hallottam ezt a mondást: Trăim în România și asta ne ocupă tot timpul. Átfordíthatnánk úgy is, hogy erdélyi magyarok vagyunk, és ez minden belső időnket, érzelmi kapacitásunkat lefoglalja.