Sinka Árpádnak érettségi után nehéz döntést kellett meghoznia. A csajozás helyett a traktort választotta, és azóta sem bánja.

fotók: DÁVID ANNA JÚLIA

Az autóban várjuk meg Sinka gazdát, hiszen akármilyen csendes a malomfalvi gazdaságot őrző, két termetes juhászkutya, így tűnik biztonságosabbnak. Nem vérengzők – nyugtat meg, és még oda is füttyent nekik, de nem bánjuk, hogy az ebek üdvözlésünk helyett tovább heverésznek a helyükön.

Sinka Árpád tősgyökeres malomfalvi, itt az ember vagy Sinka, vagy Lakatos, vagy Sinka-Lakatos, mondja nevetve, miközben bemutat a bociknak, csak ők vannak otthon, a nagyok éppen a mezőn legelnek. Ő itt Csöpp Eszter, olyan kicsin született, az is kérdéses volt, hogy megél-e – kezdjük meg az ismerkedést.

A neveiket a természetükből adódóan kapják, vagy az alapján, hogyan viselkednek a legelőn: van Kajtár, amelyik mindig félrejár, van Szopós, aki nagykorában is mindig szopott, szopásgátlót kellett tenni az orrába, és a klasszikus Szegfű, Virág nevek is

fellelhetőek a csordában.

Jelenleg 42 jószág van a gazdaságban, de egyet most kényszerből le kell vágniuk, és decemberben helyszűke miatt tovább selejteznek. „Kevesebb létszámmal és hatékonyabban termelve” – vallja a gazda, mert hiába tartanak ötven állatot, ha annyit sem érnek velük, mint hússzal. Régen nagyobb volt a kötődés az állatokhoz, most már nem annyira családtagként, mint haszonállatként tekintenek rájuk.

„Itt csak bocik vannak, ezen a részen mindig csak szalmázunk” – vezet körbe. Eszik a semmit – mondja a kérődző állatokra nézve, és egy viccet is elmesél: „az unoka kimegy falura a nagytatához, s azt mondja neki a nagytata, hogy hallám Jancsi, nézd meg, a tehenek mit csinálnak a pajtában. Jancsi visszajön s mondja, hogy az egyik eszi a semmit, s a másik nem eszik semmit”.

Két-három tehene már a szüleinek is volt,

de csak, hogy legyen tej a gyerekeknek, nem ez volt a fő megélhetési formájuk: édesapja kőműves volt, édesanyja a cérnagyárban dolgozott, amíg nem lett akkora a család, hogy muszáj volt kimaradnia a munkából. Árpádék öten vannak testvérek.

Hősünk az Eötvös József Szakközépiskolában végzett 2008-ban, még innen ment ki Németországba epret szedni. Több mint kétezer euróval tért haza, ami hatalmas összeg volt számára, addig soha nem volt annyit pénze. Felmerült a kérdés, hogy mire költse: autóra vagy traktorra.

„– Jó lett volna menni csajozni, tekeregni, de akkor már voltak állatok, a mezei munkát fizetni kellett, s azt mondta édesapám, ha autót akarok venni, olyant veszek, amire pénzem van, ha traktor mellett döntök, abba belepótolnak” – emlékszik vissza. Nagy volt a dilemma, de végül 2009-ben megvásárolta a traktort, ezt követte egy kasza, s így már elvégezhették a szántást, nem kellett 2-3000 lejt valakinek kifizetni, így az zsebben maradt. Hálás kicsi gép, ő indította az egészet, egykönnyen nem lesz túladva rajta – mondja a 4.300 eurós járműről.

Azután mégis lett autó is, barátnő is, aki figyelmezteti Árpádot, úgy mosolyogjon az interjú alatt, hogy ne látszódjon az aznap kiütött foga. Öntötte ki a borjúknak a lisztet, amikor a lába megcsúszott, és ahogy az egyik borjú emelte a fejét, „állon tette, csak az övé jóval erősebb volt” – idézi fel a gazda.

Belenőttek a szövetkezetbe

Ha már a szénát meg tudták csinálni, egy borjút meghagytak pluszba, s még vásároltak egy tehenet. Ő időközben egy képzésen megtanulta a sajtkészítés csínját-bínját, a sajtokhoz több tej, ezért újabb tehén kellett. Akkor még juhokat is tartottak, de a tehenek kiszorították őket a pajtából, „egy adott időben már mi sem fértünk”.

Ahogy az állatok megszaporodtak, már nem kellett keresni a munkát, volt bőven, így hát sorra újabb befektetések jöttek: farm, nagyobb traktor, bálázó stb. Egy ideig feldolgozták, és értékesítették a tejet, de amikor már nem bírták a munkamennyiséget, a közbirtokosságon keresztül beálltak a Keresztúri szövetkezetbe.

Még mindig vannak családok, akik tőlük veszik a gyerekeknek a friss tejet. „Hát, hogy mondjak nemet a szomszédnak, vagy a rokonnak, aki kérdi, hogy te Árpi, két liter tejet tudsz-e adni, amikor itt van harminc tehenem?” – kérdi. Náluk is otthon mindig van a hűtőben, szeretik felfőzve, joghurtot, sajtot készíteni belőle. „Volt rá példa, hogy édesanyámnak kellett az ételbe, és hiába, hogy éppen fejés után voltunk, még egy csipor tejet ki kellett csepegtessünk”.

Sinka, a sajtkészítő

Noha, a sajtkészítést szereti, ebben az évben nem volt rá kapacitása. Egy-egy rendezvényre, fesztiválra elmennek, de rendszeresen nem tudnak piacozni. Az értékesítés egy külön szakma, és abban is fejlődnie kellett: beszélni a vásárlóval, jól érezni magad ott is. A hajlam megvan, a nagyszülei és az édesanyja piacozott, és most már ő is nagyon megszerette. Sokan alkalmazott árusokkal járnak, de szerinte egészen más, amikor a saját sajtodat adod el, „tudsz beszélni a tiedről”.

Mint büszkeséget említi, hogy eljutottak augusztus 20-án kiállítani Budapestre. Sok munka van benne, de nem teherként éli meg. Ha éppen fesztiválon van, és szólnak neki telefonon, hogy a gazdaságban „ez van, az van, kell távirányítóval koordinálni egy kicsit”, de a bátyjai ilyenkor szívesen kisegítik, és tudja, jó kezekben van a gazdaság.

A jövedelmünk kilencven százalékát visszaforgattuk,

annyit tudtunk elkülöníteni belőle, amennyiből éltünk, látszik is, a ház törik reánk. Ebben a szakmában nincsen az, hogy na, ide elértünk s itt megállunk, folyamatosan változnak a technológiák, kénytelen vagy haladni velük. Hat-nyolc év biztos, hogy ráment arra, hogy tudjunk dolgozni, most kerültünk oda, hogy otthon is jó lenne valamit mozdítani, valahogy nézzünk ki. Nem az, hogy nem lehet leülni nálunk, de ami nélkülözhető volt, azt nélkülöztük – mesél, hozzáteszi, most a gazdaságból elvont jövedelmet családalapításra szeretné fordítani.

A munkaerőhiány a legnagyobb nehézség: nehéz megkapni azt az embert, aki érti, szereti és melletted marad, „annak a gazdatársnak, akinek ez megvan”, az becsülje meg. Sokan emiatt fel is hagytak a gazdálkodással. Egy munkatárs van, aki az állatokkal kimegy, és néhány hónapja került még valaki, „a Jóisten küldte”, aki helyette el tudja intézni a fejést: „idáig nem volt ilyen, hogy télen emberünk legyen, ha ő maradni akar, elküldve nem lesz”.

A segítséggel és a gépekkel sokat lazult a munkaprogramja, régen a hárompajtás csűrben 10-12 óra fizikai munka volt a napi átlag, míg a „tenyeres” munka most annak 15 százaléka. Akkor kézzel fejték ki a 120 liter tejet ketten, nem egy leányálom. „Most is reggel kelünk, ugyanúgy ott vagyunk, csak nem mindegy, hogy a tenyerünk mennyire bogos” – mondja.

A főnök nem ordítja le a fejét

Ezt szeretni kell szerinte, az az ember, aki kint van az állatokkal, ha nem szereti a természetközeli életmódot, nem tudja csinálni. Volt már olyan, aki pénzt látott benne, de ez Árpád szerint régen rossz. Aki ezt mondta neki korábban, most külföldön van és pénzt keres. Nincs az a pénz szerinte, hogy vasárnap hajnali hatkor kijöjjön valaki fejni. Neki ez kötelességtudat, szereti, hogy miért, azt nem is igazán tudja megfogalmazni.

Van, amikor összecsapnak felette a hullámok, és van, amikor meg azt érzi, hogy semmivel sem lehetne ezt pótolni. Szabad a maga módján, még ha szabadságra nem is sűrűn tud elmenni, de a főnök nem ordítja le a fejét, hogy tíz percet késett.

„Felelősség és gond is több van, mint egy nyolcórás munkában, ahol, hogyha nem termeltél is felállsz, s az iksz be van húzva. Itt, ha csinálod, nem biztos, hogy meglátszik, de ha nem csinálod, könnyebben. Olyan, mint a női munka, ahogy szokták mondani: ahhoz, hogy meglátszódjon sokat kell csinálni” – vallja Sinka, akinek még soha nem fordult meg a fejében, hogy ebbe a karrierbe nem kellett volna belevágni.