Nagy a felfordulás a Spanyár-házban július 23-án, csütörtökön. Nemcsak a művésztelep résztvevői dolgoznak, beszélgetnek az udvaron, mások is vannak. Berze Imrétől, a tábor művészeti vezetőjétől megtudom, éppen jöttek a Via Transilvanica első székelyudvarhelyi kilométerköve után, ezért vannak a szokásosnál többen.

Néhány órával később már valóban ott állt a kilométerkő a keresztezésben, itt írtunk erről bővebben.

Orbán Árpád alpolgármester kérte fel Berzét, hogy lokális motívumokkal díszítse a köveket, ezzel dolgozik ő a tábor ideje alatt, az első rövid időn belül már a Kút utca és a Szentimre kereszteződésében fog állni.

Az idei, kilencedik,

július 20. és 29. között megszervezett Pulzus abban különbözik az eddigiektől, hogy a koronavírus miatt nincs határon túli résztvevő, pedig hívtak Magyarországról, de a növekvő esetszámok miatt visszamondták. Napjaik ugyanúgy telnek, mint eddig: tíz napon keresztül napközben folyik a munkafolyamat, esténként pedig egymás munkásságát ismerik meg, végül a telepen született alkotások a Képtár gyűjteményébe kerülnek, mondja el később a művészeti vezető. 

Közben a tábor művészeit nézegetem, a lefektetett kilométerkövektől nem messze, a fűzfa alatt fából készülő alkotásokra leszek figyelmes, valaki épp az egyiken ügyködik. Odamegyek. 

Jól érzi magát, árulja el Péter Alpár, a Bikfalváról érkezett képzőművész, fontosnak tartja az ilyen jellegű rendezvényeket, mert egyrészt fórumként funkcionálnak, ahol a művészek tudnak egymással találkozni, ismerkedni, eszmecserét folytatni. Másrészt a művek szempontjából is hasznosak, mert itt van lehetőség kiszakadni a hétköznapi életből,  és csak egy dologra koncentrálni. 

Egy funkcionális szobron dolgozik a tábor alatt, árulja el kérdésemre. Évek óta foglalkoztatja, sőt, a doktori kutatásának is a témája az „élő tér, amiben minden egy folyamat, és az abban megjelenő mű, ami részt vállal a folyamatban”. Igazából egy sorozat része, amiben olyan szobrok szerepelnek, ahol az ember úgy lehet jelen a térben egy művön keresztül – akár leüléssel, megpihenéssel –, meditatív elmélyedésre használva azt, hogy közben tudatosítja a teret, ami körbeveszi. Ezek alapja rendszerint egy kör. Kérdésemre, hogy miért pont az, gyorsan és magabiztosan érkezik a válasz, a kör a legegyszerűbb pont, igazából egy kiindulás, „mutatja, itt vagyok, itt tartózkodom,

itt vesz körbe ez a világ”. 

A legelső ilyen munkájánál az volt a kérdés, hogy mi a mű, „hiszen itt van körülöttem ez a gyönyörű teremtett világ, ezzel próbálok én létrehozni valamit, ami esetleg partnere lehet ennek a csodának, ami körbevesz. Rájöttem, hogy a mű, az a jelenlét azon a ponton, az élmény, ami ér engem”, magyarázza tovább. 

Tavaly kezdett el a most készülő szobor első változata motoszkálni Péter fejében, a Pulzusra pedig átdolgozta az egészet, ez lett a legegyszerűbb és legletisztultabb változat. Lesz egy mobil elem, egyszer ásás közben mélyen a földben talált egy bronzcsengőt, onnan indult, hogy ezt a pici gömb alakú tárgyat egyszer használja majd nagyban is. Ez már elkészült kerámiából, szárad, ez fog illeszkedni az alsó faüregbe. Az oldalaira állva mozogni, inogni fog a szerkezet, bent a golyó szintén mozogni fog, sőt, reményei szerint hangot is ad ki, egészen addig, amíg egyensúlyba nem kerül, azután pedig csend következik. 

A következő, akit a táborról faggatok, Marosvásárhelyről érkezett, szobrászatot végzett, és azzal kezdi a mondandóját, hogy még nem tudja mivel készül, nem fogott neki semminek. Az asztalára tekintve látom, hogy ez azért nem teljesen igaz, rézlemezek fekszenek előtte. Makkai István kezébe is veszi egyiket, gyengéden megforgatja jobbra-balra, majd elmondja, 

egy maszkot kalapálgat egy ideje 

belőle. Pontosabban az egyik lemezből. De van még anyag, lesz még valószínűleg más is, teszi hozzá.

A készülő maszkot, ami egyelőre egy nyúlt félkörnek néz ki, a beszélgetés alatt végig a kezében tartja, azon gondolkodik, hogy a szájrészt szabadon hagyja vagy sem, osztja meg velem. Közben néhány, az asztalon fekvő fémszálat nézegetek, majd rákérdezek, azokat felhasználja-e majd, s ha igen, hogyan. Valami „mozgó dolgon” is gondolkodik, árulja el, de még nem körvonalazódott a fejében, hogyan fogja megoldani. Végül, amikor a táborról kérdezem, szűkszavúan csak annyit mond, jól telik, annak ellenére is, hogy kifárad néha.

Vele szemben egy lány egy jókora fadarabbal dolgozik, ő is szobrász szakon végzett, tudom meg. Ő sem tudja megmondani pontosan, hogy mi készül, de vannak elképzelései, mondja a gyergyószentmiklósi születésű Dobribán Melinda. Annyi biztos, hogy egy organikus munka lesz, „szépen le lesz kerekítve, aztán majd át is szeretném fúrni, és utána meg játszani szeretnék a felületekkel, a csiszolt- és a vésőnyomos felületekkel pontosabban, s ezt a kontrasztot egy kicsit kihasználni”, sorolja a terveket. Hogy mitől lesz az alkotás organikus? Próbálja kihasználni a fa természetességét, 

próbál kiegyezni a fával, 

érkezik a válasz, „ahogy nőtt, tekeredett, csavarodott, van egy természetes formája, amit fel szeretnék használni, hogy ne parancsoljak én neki, s rögtön adjak egy más formát, ehelyett közösen kollaboráljunk”, fogalmazza meg a célját.

„Jó egy picit hazajönni”, mondja a táborról. Bár jelenleg Kolozsváron él, gyergyói születésű, teszi hozzá. Az is tetszik neki, hogy csak kifejezetten ezzel foglalkozik a táborban, és nem kell olyan dolgokon gondolkoznia, „hogy meg kell éljek holnap is vagy, hogy dolgozni kell mennem”.

Tőlük balra az udvarhelyi születésű képzőművész tesz-vesz a filagória-szerű kis épületben. Benedek Levente két munkán dolgozik, de valójában egy trilógiáról van szó, korábban már készített egy hattyús plakátot a Hattyúk tava újratöltve című színházi előadáshoz. Ezt műanyag szemétből állította össze: a lefolyó, fogkefetartó, műanyag pohár, nejlon esernyő egyvelegét a nap szárította ki, ezután készült el róla a fotó a színház tetején. Most két másik madár lesz, 

egy vadkacsa és egy sirály, egy Ibsen és egy Csehov. 

Nem kapcsolódnak konkrét színházi darabhoz, nem készül hozzájuk plakát, de megtörténhet, hogy fogja dokumentálni, a fotót pedig felhasználja majd, osztja meg velem. 

Az asztalon a sirály vonalai kezdenek körvonalazódni, testét főként az előző estékről megmaradt cigicsikkek és sörösdugók alkotják. De maszk, kesztyű, félbetört, általában kisiskolások által használt kemény Románia-sablon, tengerről hozatott homok és kagyló is kerül majd rá. A vadkacsa az asztal előtt pihen, ahhoz kizárólag helyi szemetet tervez használni Benedek, a Küküllőben látott elég sok mindent, onnan akar szedni dolgokat, szűkíti le jobban a forrás helyszínét. 

A tornác fele útközben találkozom Öllerer Áron Viktor székelyudvarhelyi képzőművésszel, aki épp akkor lép be a kapun. Tőle is azt igyekszem kipuhatolózni, mit alkot éppen. Sok variáció közül válogatott, kezdi, a dokumentumfilmtől a plakátig mindenen gondolkodott, az is felmerült, dokumentálja, hogyan ment tönkre a székelyudvarhelyi G. kávézó, de végül a flottázsolás mellett döntött, „ha ez egy hagyományos tábor, akkor nem kell az embernek produkálnia magát, 

keresem a hagyományos tárgyakat, 

amiknek érdekes formái vannak”, indokolja a végső elhatározását. Az időt is kevésnek találja egy komplexebb munkára, ha pedig már itt van, akkor innen fog építkezni, avatott be a részletekbe. Hozzáteszi, jobban szeretné, ha nem külön, hanem együtt alkotnának a résztvevők valamit vagy legalább lennének kapcsolatok a munkák között, de azt is belátja, hogy erre a tíznapos keret nem lenne elég. 

„Itt van ez a ház, mint az egész tábor platformja, és van pár része, ami ide tartozik, de nem kap nagy figyelmet, senki nem foglalkozik velük, pedig itt alszunk, itt vagyunk, itt létezünk”, akárcsak a mellettünk lévő tornác korlátja vagy a lépcső vagy a víztartó kehely, sorol pár példát. Ezek felületét fogja az említett technikával megörökíteni, majd valamilyen térbeli objektívre, például egy nagy fehér kockára újrainstallálni azt a teret, amit ez a nagyon egyenes struktúra megképez.

A tornácon két résztvevőt is sikerül elcsípnem. Egyikük, Remus Irimescu Temesvárról érkezett a Pulzusra. 

Most jár először Székelyudvarhelyen, 

tetszik neki itt, jól érzi magát, főként a hely szépsége nyűgözi le, kezdi. Most épp fával dolgozik, de korábban használt más anyagokat is, bronzot, követ, agyagot például. Munkája során gyakran alkalmaz geometriai formákat, fémberakásokat, és az egyiptomi, kínai szimbólumok sem állnak tőle távol, utóbbiakból gyakran kölcsönöz, és belehelyezi a saját életébe, kapcsolatot keres vele. Ezek szinte mind megjelennek a most készülő Identitás című szobrában is. A lépcsőzetes szerkezetben tervei szerint a különböző életszakaszokat fogja megjeleníteni, ezeket pedig geometrikus elemekkel, fémberakásokkal egészíti ki. Az említett szakaszok összekapcsolódnak, majd a fenti kupolában kötnek ki, ami a tökéletesség, teljesség szimbólumaként is értelmezhető, akárcsak a házastársak esetében a gyűrű, mesél részletesen a készülő szoborról.   

Az árnyékban, egy asztal mellett egy fiatal lány ül. Cérnák, textildarabok veszik körül. Csíkszeredából érkezett, textilművész. Épp bemelegítő ujjgyakorlatokat végez, még keresi a megfelelő kifejezési módot, Zsigmond Adél 

cérnagrafikákat szeretne készíteni. 

Örül, hogy itt lehet, folytatja, itt van lehetősége feltöltődni, új ötleteket vázlatozni: ruhatervező műhelye van már két éve, és nem annyira könnyű az adminisztrálása, folyton kell rendezni valamit, „szinte mintha kevesebb jutna a kreatív részre”, mondja, nem az van, mint itt, hogy leül, és „zenben” tervez. Sőt, elárulja, első nap még lelkiismeretfurdalása is volt, amiért csak sétálgat és keresi az inspirációt, de már kezd beletörődni, hogy kell egy kis ráhangolódás is. 

Közben egy kis dobozkában kezd kutakodni: foszforeszkálós és fényvisszaverő cérnákat, ezüstös lehúzosokat mutat. Mindig próbál valami érdekességet bevinni az általa tervezett ruhákba, és feldobni őket mondjuk fényvisszaverő anyagokkal vagy izgalmas cérnákkal. Itt is egy fényvisszaverő cérnával fog dolgozni a cérnagrafikákon. Hímzőrámába feszített mini textilekre kerül a cérna, de ezek később ruhák különböző részein is megjelenhetnek. Több is fog készülni, és a vonaljátékban talán összefüggnek majd, mondja el részletesen a terveit.  

Az utolsó résztvevőt nem találtam csütörtökön a helyszínen, vele pár nap múlva beszélgettem. Lőrincz Gyula bár Székelyudvarhelyen született, többet élt Kolozsváron, mint a kisvárosban. Máskor rövid időre szokott hazajönni, de most jól esik a szülővárosban lenni, mondja el, amikor arról kérdezem, hogy érzi magát a Pulzuson. Általában ez úgy van,

„amikor a múzsa hozzád dörgölőzik a villamoson, akkor lesznek alkotások”, 

tehát nem feltétlenül könnyebb számára elszigetelten, kizárólag egy dologra összpontosítva alkotni, szögezi le, de „itt jó, úgy érzem, összejött”, mondja. 

Majd rögtön rá is tér arra, hogy mivel készül a szerdai zárókiállításra. Először két, kövekből összeállított szoborra mutat, bár azért nem az övé a dicsőség, nem ő fáradt érte, találta, s gondolta elhozza, „lássák a fiatalok, hogy a Jóisten is dolgozik”. Emellett nagyméretű grafikákkal is készül, ezeket hidegtű elnevezésű grafikai technikával készíti majd el, azaz alumíniumlemezre karcol, rajzol formákat hegyes tűvel.  

Ha megjött a kedved, 

az elkészült alkotásokat szerdán, július 29-én nézheted meg 6 órától. A helyszín a vírushelyzet miatt nem a Képtár lesz, hanem a Spanyár-ház udvara. A zárókiállítás alkotásait Kányádi Iréne művészettörténész méltatja.