Amióta az eszemet tudom, a Tordai-hasadék mindig elkápráztatott a nagy mészkőszikláival, amelyek megtörik a horizontot, és természetes kapuként megnyitják a hegyet. Gyermekként a Szent László legenda hallatán még csak elképzelni tudtam, majd a földrajz tankönyvben pillantottam meg először, mielőtt egy osztálykiránduláson megtörtént az első élő találkozás. Talán éppen a hosszas vágyakozás és készülődés miatt egy életre szóló élmény maradt, amely mindig eszembe jutott a számtalan kolozsvári út során, amikor egyetemistaként elhaladtam előtte.
A hidak egyike a kolosszusok árnyékában (a szerző és Máthé Szabolcs felvételei)
Ebben az időszakban egyetlenegyszer, 2008-ban egy hűvös-borús őszi napon vittem oda néhány külföldi vendégemet, akkor már szégyenkeztem, hogy a frissen uniós Romániában a ránk leselkedő “cápákon” (feketéző fuvarosokon) kívül nincs mivel megközelíteni Tordáról az onnan 10 km-re lévő hasadékot, és a szemetes, kiépítetlen helyszín sem utalt arra, hogy az ország egyik természeti csodája várna rád. Nem meglepő, hogy 15 éven át nem kívánkoztam igazán vissza.
A sors meg az akarat tavaly nyáron hozta úgy, hogy – ha már a környéken jártunk – mellékprogramként becsúsztattuk, és ekkor már nem csalódtunk, sőt, már idén visszatértünk. Mert, ami ott várt ránk, már teljesen más szinten volt, mint ami annak idején fogadott.
Először is, minden irányból szépen megcsinálták az utat: aszfalt, festés, szalagkorlát – ez eleve a további fejlesztés alapja, és meg is látszik a szurdok Torda felőli bejáratánál. Kolozsvárról és a városból is van már tömegközlekedés, a felső részen ingyenes, tágas parkoló fogad, meg néhány butik csecsebecsékkel, gyorskajával. Ahogy kimászunk a kilátóhoz,
az első nagy meglepetés: egy tiroli kötélpálya,
ami egészen a telep alsó részébe repít, a felnőtteket 50 lejért, a gyerekeket 35 lejért. A 600 m hosszú tirolin akár 100 km/h-s sebességet is el lehet érni, ezért a biztonság kedvéért 65 kg felett egy ejtőernyőt is dugnak a lábunk közé, de a kiengedését ránk bízzák.
