Kíváncsi vagy, hogyan és mikor épült a Függetlenség sugárút? Hogy nézett ki a Bethen Gábor utca? Milyen kocsival érkezett Fazekas János Farkaslakára 1972-ben? Vagy arra, hogyan strandoltak évekkel ezelőtt szüleink, nagyszüleink a Szejkén? Esetleg tanúja voltál, és felelevenítenéd az emlékeket? – A múzeumban megteheted.
Könyvbemutatóval várt kedden, augusztus 18-án újabb a Haáz Rezső Múzeum. Az udvaron Márton Zsigmond Székelyudvarhelyi életképek az 1960-80-as években című kiadványa játszotta a főszerepet.
„Zsigmond, gyere te is egy harapással próbálkozzál”
Először két évvel ezelőtt mutatta meg a múzeumnak Dávid Botond a fotóanyagot. A későbbiekben is küzdött azért, hogy Márton Zsigmond fotóanyagának legalább néhány százalékát a nyilvánosság is megismerhesse: több mint 2000 fotóból 203 fotó került a könyvbe, ezeket digitalizálta, feljavította és úgymond lobbizott, hogy kiadásra kerüljenek – vázolja Miklós Zoltán múzeumigazgató a kötet keletkezésének történetét.
Majd Gidó Csaba, az előtanulmány írójának kérésére Márton Zsigmond, a kötet szerzője árul el részleteket.
12 évig dolgozott a tanács épületében mint közigazgatási szakember, és gyakran hívták fotózni, sokszor kötelezően részt kellett vennie az eseményeken. „Bárhová mentünk flekkenezni például, én távolról néztem, hogy milyen jó étvággyal eszik az ételt, nem volt egy ember, aki azt mondta volna, hogy »Zsigmond, gyere te is egy harapással próbálkozzál«, emlékszik vissza. Majd hozzáteszi, ez már a múlté, meglett az eredménye, egy könyvet adhatott ki.
Kezdetben Murányi János barátjával egy önéletrajzot terveztek elkészíteni, csak ezután jött a fotóalbum ötlete, és látogatott el a Dávid fotóhoz. A könyvbemutató előtti nap érkezett meg a kiadvány a múzeumba, feljött, hogy megnézze, sőt, meg is csókolta – csuklik el a hangja –, mert már nagyon várta, hogy kész legyen.
Miért volna ez a korszak sajnálatos?
Gálfi Árpád polgármester is színre lép, aki szerint a történelem során mindig voltak olyan korok, amelyekre az utókor nem a legbüszkébb, de ezek tagadása a történelem tagadása is lenne, és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy minden kornak megvolt, és megvan a maga szépsége. Hozzáteszi, egy olyan albumot tarthat a kezében az olvasó, „ami nem letagadja, hanem feleleveníti egy régi, sajnálatos korszakunk kedvesebb emlékeit”.
Róth-András Lajos könyvtárőr később értetlenkedve teszi fel a kérdést, hogy „Miért volna ez a korsszak sajnálatos?”. Ő úgy véli, történelmi korszakokat nem lehet csak úgy átugrani: ekkor volt az ő korosztálya fiatal, tele voltak lendülettel, akárcsak a mostani fiatalok, akkor alapítottak családot, akkor nevelték fel a mostani generációkat. Egy olyan korszakról van szó, amit „megéltünk és túléltünk”, mondja még el az említett évekről.
De mivel is szembesülhetünk a képeken?
– tér át a fotókra, kérdését pedig gyorsan meg is válaszolja: megjelennek eltűnt városrészek, ma már csak hírből hallott, felszámolt utcák, lebontott házak, eltűnt kocsmák, régi macskaköves úttestek, a központi park mainál több pihenő padja, a szekereket és a traktorokat a városközpontból kitiltó táblák, a korabeli akkoriban modernnek ható neonfények a háztetőkön vagy az útszéli neon, illetve higanygőz világítótestek.
Megjelennek azok a művelődési képek is – az akkori lehetőségek és korlátok közé szorítva is –, melyek keretet teremtettek a kulturális élet különböző formái előtt, mint például a Szejke és a Siculus fesztivál.
Megjelennek az erdélyi, széki, városi viszonylatban jelentős személyiségek is. Vagy „olyanok, akikkel egy szakmát műveltem, olyanok, akikkel egy buszon utaztam csikorgó hidegben Csíkszeredába fejtágításra, olyanok, akikkel egy könyvtárszobában kutattam, olyanok, akikkel együtt voltam konferencián, olyanok, akikkel együtt álltam sorba tejért és kenyérért,
és olyanok, akikkel merészeket mertünk gondolni, netán még ki is mondani”,
veszi kicsit személyesebbre a hangsúlyt. De a képekből az is kiderül, folytatja, hogy a fiataloknak akkor is volt emelkedő adrenalin szintje, akkor is éheztek a tudásra, akkor is voltak csinos lányok, akkor is volt miniszoknya, és volt a sok keserűség mellett öröm és jókedv.
Majd arra kér mindenkit, hogy a képeken ne csak az akkori kötelező propaganda anyagon akadjon meg a szeme, a szejkefürdői képeken ne Fazekas János elvtársat keresse, hanem a vízzel telt medencét, a gondtalanul fürdőzőket. Ha pedig mégis Fazekast találná meg, akkor azt tanácsolja, tekintsen a látottaknál mélyebbre, próbálja meg érezni egy-egy ilyen látogatás végeredményét, a fejlődő várost, a korszakot.
A világ folyton változik.
Vannak áltlános, a köztudatban élő képek, vannak családi képek, vannak saját, lelki retinánkba ráégetett emlékképek, és vannak dokumentum értékkel bíró képek is, sorolta Róth. Emlékszünk még, lakásunk első lakberendezése hogy nézett ki, a közvetlen környezetünkben hányszor alakult át az utca képe vagy hányszor módosult a városkép csak egy nyáron?, fordult kérdéseivel a közönséghez. Ők a történészberkekben gyakran arról beszélnek, hogy kéthavonta vagy legalább három havonta végig kellene járni a várost, és le kellene fényképezni, mert olyan gyorsan változik az arculata egy utcának, egy saroknak, hogyha ezt nem teszi meg az ember, akkor ki fog esni az emlékezetből.
Az album sem előzmény nélküli: Volfkori György munkásságát említi, reméli, hogy a bemutató meghozza mindenki kedvét egy otthoni összegzésre, fiókok átkutatására, képeink válogatására. Gidó Csaba később azt az ötletet is felveti, hogy jó pár év múlva talán a ma készített nem hivatásos fotósok okostelefonjaikkal készített fotóiból lehet majd kiállítás.
A bemutatót Márton Zsiga szavai zárják: bár nem készült beszéddel, valami mást hozott, saját, Garázs nevű zenekara játszik majd egy-egy nótacsokrot a Dávid fotónak, a családjának, a vendégeknek, a múzeumigazgatónak hálaként.
A múzeum oldalára kifüggesztett képeket szeptember végéig biztosan meg lehet még nézni. A múzeumban a kötetet is megvásárolhatod 40 lejért. De ha már arra jársz, a népviseleti kiállítást se hagyd ki, ezt a főút felőli kerítésen találod.
