Király Gáborral, a magyar válogatott egykori kapusával, válogatottsági rekorderével, a szürke mackónadrágos legendával beszélgettünk.
Fotók: PÁL EDIT ÉVA
Nyolc éves gyerekként is a címeres mezben csodálhattam, akkor első labdaérintésére védett ki egy tizenegyest Ausztria ellen. Nem gondoltam volna, hogy 18 évvel később a magyar válogatott kulcsfigurájaként lesz ott a franciaországi Európa-bajnokságon, a magyar szurkolók életének egyik legszebb fociélményét nyújtva.
Azt pláne nem gondoltam volna, hogy egyszer ő mesél nekem arról, mi volt a kulcsa a nagyszerű EB-szereplésnek, mi a baj a magyar labdarúgással, és mitől lehet jó újra. Soha nem nézett labdarúgó világeseményeket, de mikor megosztotta, miért, teljesen megértettem.
Király Gábor élvezi a lehetőséget, azt, hogy meg kell újulnia, hogy lépést kell tartania a fiatalokkal. És tud.
Én kilencvennyolcban kezdtem labdarúgást nézni, akkor Király Gábor már bemutatkozott a válogatottban, aztán 2016-ban még az Európa-bajnokságon is láthattam védeni. Mik a legemlékezetesebb pillanatai ennek a nagyon hosszú pályafutásnak?
Több mint kilencszáz mérkőzés van a hátam mögött, ebből van, amelyikre nem emlékszem, mert esetleg olyan lefolyású volt, de nagyon sok esemény, szituáció megmaradt. A legapróbb mozzanatokra is tudok emlékezni, mind a magyar válogatott szintjén, mind klubcsapat szintjén.
Van pozitív és negatív élmény bőven, ezért élünk, hogy élményekkel gazdagodjunk. Szerintem, az a jó, ha nem csak pozitív tapasztalatokat szerzünk, mert akkor azt hisszük, hogy mindent jól csinálunk, hanem negatívval is, hogy tudjuk, min kell javítani.
Ki tudsz emelni néhányat ilyen élményt?
Az a baj, ha egyet kiemelnék, ki kellene emelnem még százhúszat.
Akkor meséld el, milyen volt az első válogatottságod alkalmával kivédeni egy tizenegyest!
Így már más. Vannak mérföldkövek, az első válogatottságom volt az egyik ilyen, amikor az első labdaérintésemre egy tizenegyest sikerült hárítani. Egy óriási érzés volt. Én akkor azt mondtam, lehet, most befejezhetném a válogatott pályafutásomat, mert ezek olyan dolgok, amik nem mindig jönnek az emberrel szembe. Örülök, hogy nem fejeztem be, mert egy EB-nek is a részese tudtam lenni.
Egy alkalommal a Bundesliga legjobb kapusának választottak, de voltál már a Premier League második legjobb kapusa is, több magyar Aranylabdát is nyertél és 108 alkalommal voltál válogatott. Melyikre vagy a legbüszkébb?
Van a klub, és van a válogatott, utóbbiban egy nemzetet képviselsz, a világ összes magyarját, és ez sokkal nagyobb felelőséggel jár. Míg egy klubnál van 25 játékos és abból kell főzni, addig a válogatottnál van 10 kapus, aki védhetne, 10-20 jobbhátvéd, aki játszhatna, nagyobb a választék, ezért eleve más a minőség. Én azt vettem észre, hogy ha hazajövök a Herthától, a Bundesligából a magyar válogatotthoz, akkor még 10-20 százalékot rá kell tennem a teljesítménnyel, a munkával. A válogatott az mindenek felett van.
A ligák körülményei közötti különbségre is kíváncsi vagyok. Hogyan látod, mennyire zárkózik fel az NB I, mondjuk a Bundesligához, vagy a Premier Leaguehez?
Én külön választanám azt, hogy az országhoz képest, a gondolkodásmódhoz képest milyen a liga. Angliában több tízmillió ember lakik, Németországban nyolcvanmilliós a lakosság, Magyarországon tízmillióan élnek, jóval kevesebb a lakosság, ezáltal jóval kevesebb a tehetség, a munkaerő, a lehetőség. Ezért nem lehet a bajnokságokat egymással összehasonlítani. Neked mindig az adott közegben kell jónak lenned, az adott ligában kell kialakítani azt, ami ott jól működik.
Említetted az NB I-et, ami korábban tizenhat csapatos volt, most tizenkét csapatos és sokkal inkább minőségi lett. Ma rengetegen akarnak az NB I-ben játszani, akár külföldi játékosok is.
Három nappal ezelőtt, a magyar bajnokság utolsó fordulójában még öt csapat küzdött a kiesés elkerüléséért. Nincs lement mérkőzés. Mindenki a saját érdekeit nézve harcol, mert bent akar maradni a bajnokságban. A bajnoki cím is az utolsó előtti fordulóban dőlt el. Nézzünk meg más országokat, van két-három jó csapat, esetleg lesz szezononként egy meglepetés csapat. És a többi? Mennyivel érdekesebb ez a bajnokság.
Nézzük meg, hogy Németországban, vagy máshol külföldön mennyi a stadion látogatottsága. Berlinben az átlag nézőszám negyvenötezer fő, Szombathelyen van egy kilencezres stadion, most hétezren voltak kint. De egy nyolcvanezres városról beszélünk, míg Berlinnek négy és fél millió lakosa van. A százalékos arányt nézzük meg. Nézőpont kérdése, hogy mit akarunk közvetíteni, persze, a realitás talaján kell maradnunk.
Mit szólsz ahhoz, hogy egyre nagyobb a szakadék a sztárcsapatok és a többi európai csapat között?
Van egy tizennégyes csoport, amit mind nagy csapatok alkotnak. A Bajnokok Ligája döntőjében biztos, hogy ebből a tizennégy csapatból kettő találkozik, nagyon kevés a meglepetés csapat, és ha véletlenül van egy, akkor jövőre már nem lesz ott, mert szétcincálják.
Csak a stabil csapatok maradnak fent, amelyeket én marketingcsapatoknak hívok, mert ezeket jól el lehet adni, de könyörgöm… hol van a többi ezer? A Bundesligában is van egy Augsburg, egy Mainz, egy Eintracht Frankfurt, akik szintén nagynevű csapatok, de sose lesznek olyanok, mint egy Borussia Dortmund, vagy egy Bayern München.
Ezt szerinted, hogyan lehetne kiküszöbölni?
Sehogyan. Ez egyértelműen a marketingről, a pénzről, az eladásokról szól és ezt nagyon nehéz megváltoztatni.
Amerikában egy nagyon jó módszerrel, a fizetési sapkával küzdenek ez ellen…
Igen, de kíváncsi vagyok arra, hogy Amerikában tíz év múlva milyen lesz a foci. Hogy ugyanezt fogják-e tudni tartani, és ha igen, ugyanilyen érdekfeszítő lesz-e, vagy nem. Ott még gyerekcipőben jár a labdarúgás, Európában már régen kialakult helyzetekhez alkalmazkodunk.
Térjünk egy picit vissza Magyarországra. Milyen volt majdnem húsz év légióskodás után visszatérni a nevelőegyesületedhez?
Nagyon érdekes volt. Pontosan 18 évet voltam távol az országtól, csak nyaranta, telente jártam haza a családdal. Az érzés nem változott, otthona lehet több az embernek, de hazája csak egy van, és mi mindig hazamentünk Szombathelyre. A gyerekeim kint születtek Németországban, de ők is, akár én, magyarok és hazájukként szeretik Szombathelyet.
Hazatérni azért volt jó, mert otthon kelünk fel, nem kell utazni sehova, egyszerűen másként megyek be ott a boltba, vagy a hivatalba, mint ahogy mentem Londonban, vagy Berlinben. Plusz energiám marad meg.
És ebből mennyi van még? Hogy érzed magad fizikailag és mennyit látsz még a karrieredben?
Jelenleg negyvenkét éves vagyok. Tudom, hogy ez nem látszik (nevet – szerk.). Viccet félretéve még egyéves szerződésem van. Jövőre lesz százéves a Haladás. Az volt a célom, hogy ezt megéljem játékosként. Elég furcsa, mert már gyerekként is ez volt a célom, akkor kiszámoltam, hogy 43 éves leszek, amikor a Haladás 100 éves lesz. De legyintettem egyet és mondtam, hogy majd a lelátóról szurkolok. Most megvan a lehetősége, hogy a pályán is ott legyek.
Élvezem. A szituációt, a lehetőséget, hogy meg kell újulni, hogy lépést kell tartani a fiatalokkal és tudok. Annyit ugyan mennyiségben nem tudok edzeni, viszont minőségben igen. A pihenés, ami egy kicsit hosszabb ideig tart.
Te 2013-ban alapítottál egy kapusiskolát. Mennyire fér össze annak a tevékenysége azzal, hogy aktív NB I-es labdarúgó vagy?
A kapusiskola létrehozása majdhogynem az utolsó előtti lépés a Királysport brandben, mert 15 évvel ezelőtt építettük meg a sportlétesítményt Szombathelyen, tehát én tizenöt évvel ezelőtt kezdtem el a foci utáni pályafutásomat felépíteni.
Mindennapos munkával jár ez. Németországban voltam, amikor a létesítmény épült, és nem kis energiába került napi két Bundesliga tempójú edzés mellett erre összpontosítani. Nap mint nap követtem, amikor a Premier Leagueben védtem, is figyeltem a szombathelyi dolgokra. Most már egy nagyobb csapattal dolgozunk, mindenkinek megvan a feladata, nekem már könnyebb, a körülöttem lévő emberek tökéletesen végzik a dolgukat.
Mik hosszú távú terveid az iskolával?
A Királysportot azért kezdtük el felépíteni, hogy a pályafutásom végén aktív részese legyek a napi munkának is, még jobban, mint eddig. A tapasztalatomat szeretném a gyerekeknek átadni. Van egy saját egyesületünk 250 gyerekkel, akik igénylik a napi foglalkozást, akár emberileg, akár szakmailag.
Van egy rehabilitációs egységünk, ahol a sérüléseket kezeljük, van ugye a kapusiskola, meg egy Királyshop, amelyben minőségben megfelelő termékeket kínálunk és hozunk létre, segítve a gyerekek ruházkodását, szakmai fejlődését. Tehát egy egész brand épül.
Ezzel segítünk a szakmának is. Nagyon jó kommunikáció van Magyarországon, a kapusedzők folyamatosan tartják a kapcsolatot egymással. Ha valakinek szüksége van egy 15 éves, 185 centiméteres kapusra, akkor körbetelefonáljuk egymást és tudjuk egymást segíteni.
Honnan lehet tudni, hogy valaki kapus tehetség?
Vannak olyan gyakorlatsorok különböző válogatókon, amelyekkel tudjuk érzékelni, hogy ha valakinek jó a labda-, a ritmus- és ütemérzéke, jól bánik kézzel és lábbal a labdával. A szakemberek látják ezt, és terelgetik a gyerekeket ebbe az irányba. Voltak olyan gyerekek, akik játékosként kezdtek, és kapusok maradtak, és fordítva is, akik kapusból játékosok lettek, mert nem nőttek elég magasra, vagy nem lettek olyan fizikai adottságaik, hogy megfeleljenek kapusként. A tehetségek felfedezése egyértelműen az edzők feladata, és erre vannak a válogatók.
Persze, kell a motiváció, az akarat, és kell a példakép is. Nekem is volt példaképem, Hegedűs Péter, aki szintén itt van most Székelyudvarhelyen, ő a kapusiskolának a legidősebb tagja, szakmai vezetője. Ő édesapámmal együtt focizott, az edzésükön láttam, hogy mit csinál – ugrál, viccelődik–, és én is olyan akartam lenni. Hároméves voltam, nem tudtam, hogy ő kapus, de én is olyan vicces akartam lenni, mint ő.
Persze, kellett, hogy meg tudjam fogni a labdát, legyen ritmus-, vagy ütemérzékem, amivel egy kapusnak kell rendelkeznie, de a tudat is, hogy én akkor is kapus akarok lenni, ha melegben, vagy épp hóban, hidegben kell edzeni, mert én edzeni akarok. De ez úgyis belülről, a karakterből jön.
Muszáj a mackónadrágot is szóba hoznom, mert kultusz alakult köré.
Ez a véletlen műve. A magyarországi hideg, salakos pályaviszonyok miatt én mindig melegítőben védtem, ez elkísért a felnőttkoromig már megszokásból, noha már jó pályák voltak. A szürkenadrágnak már szerintem mindenki ismeri a történetét, most már 22 éve védek abban. Olyan, mint másnak egy kesztyű, vagy egy cipő, én abban dolgozom. Nekem az a furcsa, ha valaki szürke mackónadrágban jár az utcán. Én nem topmodell akarok lenni, hanem jól akarok dolgozni, és ez számomra tökéletes és elengedhetetlen ehhez.
A kapusok a csatárokkal ellentétben kevésbé ünnepeltek és ismertek. Beckham, Ronaldo, Zidane és a többiek a kályha mellől nézve a meccset is híresek. De világhírű, ünnepelt kapus kevés van. Mi ennek a lélektana?
Az emberek úgy vizionálják, hogy vannak a kapusok és a játékosok. Most említetted a csatárokat. De hol vannak a jobbhátvédek, középhátvédek, középpályások? Ők sem annyira ünnepeltek. Csak néhány jobbhátvédet tudunk mondani, akik a top csapatokban szerepelnek. A több tízezer, százezer jobbhátvéd, akik nincsenek ezekben a csapatokban, szürke eminenciásként dolgoznak a csapat érdekében.
Rájuk is pont úgy szükség van a működéshez, hiszen az autó sem megy, ha egy csavart kivesznek belőle. Vagy itt van például a szertárosunk és a szürke nadrág históriája: nem ment a mosógép, nem tudták kimosni az edző szerelésünket, és másnap mérkőzés volt. Nekem nem volt más fekete nadrágom, mert addig feketében edzettem, és kénytelen voltam elővenni a szürke nadrágot. Mi lett belőle? Egy huszonkét éves sztori. Ezek mind olyan „véletlenek”, amik nem tudatosulnak, de fontosak ahhoz, hogy biztosított legyen a csapat szereplése.
Vannak híres kapusok, Buffon, Casillas, Neuer stb. De kábé ötnél én is megállok. Mindenhol ezeket a neveket hallod, mert mindenhol ezek a kapusok vannak. Téged nem érdekel az Eintracht Braunschweig, azt se tudod, hol van és ki játszik benne. És engem se. Ha foci, akkor az érdekel, hogy legyen gól és legyen egy védés.
A gólt kik rúgják? A csatárok. A kapusok védenek. Más nem érdekel. Hogy hogy megy a játék, ki kinek passzol? Az nem érdekel téged, engem sem. Én a fociban vagyok bent. Engem akkor érdekel, ha én is a pályán vagyok.
A tévéből nem érdekel engem úgy a foci, egyetlenegy vébét, ebét nem néztem, mert nem érdekel. Nekem akkor van a nyaralásom, engem a nyaralás érdekel. Menni kéne a strandra, vagy pihennék, és akkor üljek másfél órát a tévé előtt, és nézzem, hogy akkor hú, ez most jó meccs volt? És akkor mi van? Én a saját bőrömön akarom tapasztalni, hogy miből tudok tanulni, és ehhez sok mérkőzés kell.
Úgy képzelem, a személyiségfejlődés egy magasabb szintjére kell eljutnia, vagy legalábbis nem rendelkeznie olyan erős nárcisztikus személyiségjegyekkel egy kapusnak, mint egy játékosnak, csatárnak, akit sztárolnak.
Így van. Nézzük meg: egy kapus védi a kaput, felelőssége van. Egy csatár, aki elöl játszik, mit mond? Gyertek, adjátok a labdát, majd én berúgom, majd én megcsinálom! Ő nem jön rá, hogy a csapat adja neki a labdát. Ha gólt rúg, akkor azt mondja, gyertek, ünnepeljetek! De egy kapusnál, ha véd, akkor megköszönik a társak, de a kapus nem mondja, hogy gyertek, ünnepeljetek! Más a szituáció a pályán, másak a feladatok.
Az autóról sem mondják, hogy hű, de jó az a munkás, aki valamelyik alkatrészt előállította, csak azt mondják: jó ez az Audi! Az egész terméket egyben dicsérik, a kapus is kell hozzá, hogy a csapatot dicsérjék.
Szerinted mi volt a titka a gyönyörű 2016-os eredménynek, és mi okozta az eredménybeli visszaesést azóta?
Az egység és a felelősségtudat, amik a sikert hozták. Tudtuk, hogy miért lépünk pályára, és mindenféle problémát félre tudtunk tenni. Amióta nem vagyok a válogatottnál, nem tudom, hogy mi zajlik bent, de tudom, hogy nagyon fontos a kohézió.
Amikor én voltam – én csak arról tudok beszélni –, akkor is voltak problémák a pozitívumok mellett, de tudtuk kontrollálni, felügyelni ezeket a dolgokat, segíteni a másikat, mert voltak olyan személyiségek, akik ezeket megcsinálták. Voltak karakterek. Most is vannak karakterek, csak még valószínűleg nincs meg a szükséges összhang. De én azt gondolom, hogy mindenki jót akar, csak mindenkinek más az erénye és a hátránya, és ezeket fel kell ismerni egymásban.
Mi hiányzik neked leginkább a válogatottból?
Talán az egység a pályán. Hogy egységes legyen a csapat. És csapat legyen. Mert azt látom, hogy vannak pozíciók, és “Jaj, csak én jól játsszak”, csak ez a fontos. Nem, a csapatnak kell jól játszani. Mert, ha én rúgok két gólt, akkor én jó vagyok, de közben lehet, hogy a csapat kikapott. Valahogy ezt az egységet kell elérni.
Neked hiányzik a válogatottság, hogy te légy a pályán?
Nem, mert nekem a tizennyolc év válogatottság elég volt. Kisebb megszakításokkal tizennyolc évig voltam a nemzeti csapat tagja.
Tizennyolc év alatt mindig ott lenni, topon lenni, mindig figyelni, mindig teljesíteni, nem egyszerű. Tudom, hogy ez mivel jár. Nem csak azzal, hogy felmész a pályára, és védesz kilencven percet. Rengeteg edzés, bemelegítés, utazás, pakolás, mosás, éjszakai nem alvás, hajnali kelés, ezek már nem hiányoznak.
Összességében már nem tudnám elképzelni. Az, hogy odamenjek meccs előtt, és beálljak a kapuba, az tökéletes lenne, de tudom, hogy ez mivel jár, és az egész már nem működne.
Más feladatot el tudsz képzelni a válogatottnál? Volt-e szó róla esetleg?
Azt abszolút el tudom képzelni. Volt már róla szó. De mindig azt mondom, hogy mivel aktív sportoló vagyok, nem fér össze a kettő. Az aktív pályafutásomra akarok figyelni még, és mellette ott van a Királysport napi rendszerességgel. De miért ne segíthetnék hazám válogatottjának akármilyen munkában? Meg is teszem minimális szinten. Már bele tudok látni egy-két dologba, de még nem aktívan.
Mikor lesz jó a magyar foci?
Ez egy folyamat. Kell egy elképzelés, egy rendszer, kell a türelem, a kitartás. Mert manapság mi van? Nyer a csapat, minden jó, dobáljunk mindenkit a levegőbe! Működik a foci, tökéletes a foci. Következő meccsen kikap a csapat: cseréljünk le mindenkit! Így nem lehet. Türelem kell, koncepció kell, akkor lesz jó a foci.
