Kortársai közül az egyik legtehetségesebb alkotó volt: olajképeit nagy gonddal, erős színekkel, érzelmekkel festette, mögöttük szimbolikus jelentés van, az élet rövidségére utaló jegyeket fedezhetünk fel. Így van ez a vázából kiesett, felborzolt őszi rózsánál is, amelyet édesanyja halálára készített – mutatta be Lőrincz Ildikó művészettörténész a székelyudvarhelyi Sepsi Lajost a Sepsi 100 kiállítás záróeseményén. A 100 éve született, „méltánytalanul elfeledett” festőművészt, szobrászt és pedagógust az elmúlt másfél hónapban „újra felfedezhette” magának a város.

A Sepsi 100 című kiállítást idén, január 19-én nyitották meg a magyar kultúra napja alkalmából a Kossuth Lajos utcai Képtárban, és egészen március 5-éig látogathatták az érdeklődők.

„Majdhogynem megmozdulnak a csontok a portréin, látszik az arcképeken, mennyire megtanulta a szakmát, Sepsi Lajos nagyon jó karakterábrázoló volt” – hívta fel a figyelmünket a festőművész munkáira a kiállítás záró eseményén Lőrincz Ildikó.

A fotón Lőrincz Ildikó művészettörténész.

A kiállított, összesen 54 munka között tájképeket, csendéletet, portrékat, városképeket, szocialista zsánerképeket és néhány kisplasztikát találunk, melyeket helyi gyűjtőktől, kettőt-kettőt a csíkszeredai és a marosvásárhelyi múzeumtól sikerült összegyűjteni.

Festményeinél visszatérő motívum a Hargita, a Budvárra vezető ösvény, az utcákat térben is próbálta érzékeltetni, de a tájképek nem egyszerű, dekorációs jelleggel vannak megfestve, hanem érzelmeket visz bele, akár a barbizoni iskola tagjai: „Sepsinél a hó nem fehér, árnyékos havas tájról van szó, napsütötte, de megjelennek a felhők, amelyek mintegy rejtett utalások arra, hogy pályáját végigkísérte a szocializmus, a megkötések, a bezártság” – magyarázta a művészettörténész, hozzátéve, Sepsi Lajos erős oldala a festés volt, de festményeiben visszaköszön a plasztikai képzettsége is. 

Egy nap alatt legalább százan

Noha Sepsi Lajos nem érhette meg első egyéni kiállítását (1997-ben hunyt el) – mint kortársa, Nagy György a sajátját –, Lőrincz Ildikó úgy véli, hogy a Sepsi 100 kiállítással sikerült ráirányítani a figyelmet az alkotóra.

Sok érdeklődőt vonzott a kiállítás, olyan nap is volt, amikor százan jöttek el megnézni Sepsi Lajos munkáit. Régi tanítványai, ma már nyugdíjas, egykor a tanítóképzőben végzett pedagógusok, helyi gyűjtők és iskolás csoportok is látogatták a kiállítást – mondta a művészettörténész.

A Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákjai még feladatot is kaptak a tanáraiktól: ki kellett választaniuk egy Sepsi Lajos-festményt, és annak technikáját kellett megvizsgálniuk.

Néhány plasztika is helyet kapott a Képtárban.

Ötven év képzőművészete vált befogadhatóvá képről képre haladva a diákok számára, figyelmüket a különbségekre is felhívták. A két harminc év időközzel elkészült női portré, egy tanítónő, illetve egy székelyruhás lány portréjának esetében a diákok láthatták, mint szabadul fel Sepsi ecsetkezelése, a naturalista festéstől egészen az expresszív hatásokba nyúlóan.

– Fontos lenne ma is a vizuális nevelés az iskolákban, jó lenne, ha Sepsi tanítványaitól átadódna valamilyen módon ez a vizuális műveltség generációról generációra. Mert lehet, hogy a tájkép vagy a portré meghaladott, de a festő technikája nem – véli a művészettörténész, hozzátéve, hogy a tervek szerint digitalizálnák és katalógusba gyűjtenék a fellelhető munkákat, mert „Sepsi Lajos megérdemli, Udvarhely büszke kell legyen rá.”

A Sepsi 100 kiállítás után most a képzőművész-generáció másik tagjának, Székely József szobrászművésznek a kiállítása következik, ennek hivatalos megnyitója csütörtökön, március 9-én este 18 órától lesz a Kossuth Lajos utcai Képtárban.  

Felkérik tehát a magánszemélyeket, hogy ha tulajdonukban van Sepsi-alkotás vagy a hagyatékának bármely darabja, adják azt kölcsön, digitalizálás céljából. A múzeumot a 0266–218375-ös telefonszámon lehet hívni hétköznapokon 8–16 óra között, és előzetes egyeztetés szerint a múzeum munkatársai gondoskodnak a képek csomagolásáról, el- és visszaszállításáról is. 

Képeken az épülő város.

A Haáz Rezső Múzeum célja, hogy különálló kiállítással tisztelegjen a Székelyudvarhelyen alkotó képzőművész-generáció tagjai előtt: Maszelka János tiszteletére tavaly januárban, májusban Nagy György, a főtéri szökőkút Aratónőjét alkotó szobrászművész tárlata nyílt meg. Sepsi Lajos és Székely József után Orbán Áron szobrászművész életművét is be szeretnék mutatni a közeljövőben.

– Ennek a generációnak meghatározó szerepe volt Székelyudvarhelyen. Köztünk voltak, alkottak, és fontos, hogy tudjunk róluk – fogalmazott a művészettörténész.

Ki volt ő? 

Sepsi Lajos 1923. január 7-én született Székelyudvarhelyen, és 1997 nyarán hunyt el. 

Iskoláit szülővárosában végezte, mintázást és szobrászatot a helyi Kő- és Agyagipari Szakiskolában tanult, Bilous Tivadar keramikus iparművésztől. Ebből az időszakból két munkáját, egy istennő és egy furulyázó pásztor kisplasztikát a kiállításon is láthattak az érdeklődők. 1940–1942 között Kolozsváron, az Iris porcelángyárban modellezőként dolgozott, mintázást, plasztikai munkákat végzett, majd 1942–44-ben Budapesten, a Magyar Királyi Iparművészeti Főiskolán tanult iparművészetet, főként mintázást.

A háború megszakította a tanulmányait, 1944-ben besorozták katonának, majd orosz fogságba került 1945–48 között Vlagyimir hadifogolytáborban. Mondhatni szerencsés volt: a többi fogolytól eltérően ő festhetett, családokhoz hívták meg, ahol életképeket festett a falra. Visszatérése után, 1949–1948 között elvégezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészet szakát, tanára és példaképe Miklóssy Gábor volt.

1955-1959 között a Kolozsvárról hazakerült képzőművészek – Orbán Áron, Kraft László, Sepsi Lajos, Maszelka János, Székely József, Nagy György, a már Székelyudvarhelyen tevékenykedő Rössler Károllyal, Verestóy Árpáddal és Teleki Józseffel – művészeti mozgalmat indított el Udvarhelyen. Festeni, szobrokat faragni tanították az érdeklődőket. Amikor azonban a közös műtermet elveszítették, mindenkinek állás után kellett néznie. Sepsi Lajos 1959-től nyugdíjba vonulásáig rajztanárként dolgozott a székelyudvarhelyi Tanítóképzőben, közben betanított a Pionírok Házánál. 1997-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan alkotott, főként olajfestményeket készített, munkái rendszeresen jelen voltak a marosvásárhelyi rajoni tárlatokon, a bukaresti biennálékon és a csíkszeredai kiállításokon.