Bronzérmet hozott haza Stuttgartból, a szakácsolimpiáról a székelyudvarhelyi Bándi Domokos. A verseny után, amelyet február 2. és 7. között szerveztek meg, nagyjából egy héttel látogattam meg Domokost a lakásán, hogy meséljen nekünk az élményeiről, munkáról, hivatásról, családról, inspirációról és tervekről. 

Amikor megérkezek, hangosan szól a zene, az első, amire felfigyelek, a sok kupa a nappaliban, meg a bekeretezett diplomák az előszoba falán. Az interjúalanyom sűrűn kéri a bocsánatot amiatt, hogy nem volt ideje takarítani – bár rendetlenségnek nyomát sem látom –, dolgozott, nem sokkal előttem ért haza, mondja. Sőt, rengeteget dolgozott, tudom meg, de a fáradtság jelei nem látszanak rajta, éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, rengeteg az energiája: valósággal áradozik a németországi versenyről, csillogó szemekkel mesél a példaképéről, ki-kiszalad a konyhából és izgatottan tér vissza, hogy megmutassa a kupáját, a köpenyét, a kislánya rajzát. 

A versenyen sem pihent sokat: 

48 óra munka után kapott három órát aludni. „Amikor fel kellett kelni, és folytani kellett a munkát hajnali négyig, a sírás fojtogatott. Brutális! De jó volt!”, kezd bele az élményeinek mesélésébe. 

Kicsit visszaugrunk az időben, és elmeséli, hogy kezdődött az egész. Tavaly nyáron kereste meg Varga Károly olimpiai- és világbajnok mesterszakács. „Karcsi bácsi, az olimpia mégis olimpia, világverseny…” – idézi fel az első, még kételkedő reakcióját. Aztán mégis belement, miután a magyarországi szakács azzal biztatta, hogy mindent megtanít neki, amire szüksége lesz. 

A csapat, balról jobbra: Ságodi Márk, Bándi Domokos, Bottyán Szilvia, Pasko Csaba, Friedrich Antal, Pásztornyicki László, Kubinyi Dániel, Ferner Valentina, Balog Martin, Kutyifa Gábor

Forrás: Bándi Domokos

Azaz Domokos nem Romániát, hanem Magyarországot képviselte több, a diaszpórából származó szakáccsal együtt, akikkel találkozott már korábban a Magyarország étele című versenyen, ahol kétszer is összemérte tudását a többiekkel. Akkor még ellenfelek voltak, ezúttal „összeverbuválódtak”, ahogy Domokos mondja, barátságok születtek, és tulajdonképpen egymás segítségei voltak Stuttgartban. Korábban egyikük sem volt ilyen jellegű versenyen. 

A verseny előtt elkezdődött a munka, nagyon sok dolgot le kellett már előre szervezni: állványt kellett terveztetni a kiállított ételeknek, szponzorokat kellett szerezni. Amit tudtak, már itthon elkészítettek, fóliázták az ételeket, dobozokba rakták és szállították őket 900 kilométeren keresztül, a kipakolás, a parkolás sem volt egyszerű ennyi étellel. 

A Culinary Art (konyhaművészet) kategórián belül neveztek be külön alkategóirákba, egyénileg, de végig segítették egymást. Bándi Domokos a sós tészta és a zöldség- és gyümölcsfaragás kategóriákban mérte össze másokkal a tudását. Nem csak az esztétika volt fontos, történetet kellett elmeséljenek az ételekkel, ő a sós tésztából a vadregényes Székelyföldet próbálta megidézni: készített szarvast, madarat, a másik kategóriában a medve témát választotta, így faragott medvét, célzó vadászt. 

Amikor megérkeztek Stuttgartba, kipakoltak, és egyből fogtak neki dolgozni, mert a következő nap hajnalban már ki kellett állítani a “műveket”. Ha lejárt az egyik versenyszám, már következett is a másik, szombaton volt a zöldségszobrászat, vasárnap a sós tészta, utána a kollégáknak segített. Az öt nap alatt összesen tíz órát ha aludt, foglalja össze röviden Domokos, hogy kell egy ilyen versenyt elképzelni. De a hajtás ellenére örült, hogy ott lehetett. Rengeteg embert ismert meg, és olyan dolgokat látott, amit soha eddig életében: felfoghatatlan volt számára az egyes alkotások pontossága, áradozik. 

A versenyeket, kihívásokat egyébként imádja a szakács. Szerinte szükség van rájuk, hogy ellenőrizni tudjuk, megléptünk-e egy szintet, vagy még gyakorolni kell. A diplomáit szereti szem előtt tartani, bekereteztetni, mert inspirálják. 

A bronzérmet ért sós tésztás alkotás

Forrás: Bándi Domokos

A bronzérmet a sós tésztás alkotásáért kapta, a zöldségfaragását diplomával jutalmazták. A csapatból még ketten ezüst, négyen bronzéremmel tértek haza.

Domokos régi álma vált valóra, már tíz éve a tervei között van, hogy egyszer majd kijut az olimpiára, az eredményt eddigi szakmai pályafutása csúcsának tartja. Németországból pénteken jött haza, szombaton már dolgozott, vasárnap is, hétfőn-kedden-szerdán a Valentin-napi menüvel kellett foglalkozzon, azaz a verseny után és az interjú előtt sem aludt sokat. 

Ezzel jár a szakma, 

a szakács egyszerre kell éjjeli bagoly és pacsirta legyen. 

Bándi Domokos otthon nem főz, nincs is otthon sokat, ez nem egy családcentrikus hivatás, de ettől függetlenül „szép szakma”, ahogy ő mondja. Már 19 éve csinálja, abból az első 8-9 évben nem is titulálta szakácsnak magát. 

Domokos kislányának rajza, amit a versenyre indulás előtt készített. Támogatják a munkájában. Sőt, a fia, a 10 éves Dani szintén ügyeskedik a konyhában, sajttortát, tiramisut is készített már. 

Az ételkészítéshez, a konyhához való vonzalma egész a gyerekkoráig nyúlik vissza, mindig ott volt az édesanyja mellett. Foci és biciklizés helyett majonézt kevert. 11 évesen készítette el az első ételét, töltött tojást. Tökéletes lett, az édesanyja alig hitte el, mondogatta is neki, hogy szakács kellene legyen belőle. Ő mégis az elektrotechnika szakot választotta. Elvégezte az iskolát, elhelyezkedett a szakmában, dolgozott nyolc hónapot, majd megszűnt a cég, megkapták a végkielégítést.

– Zsebredugott kézzel mentem hazafelé, és gondolkodtam, hogy hogyan tovább. A Kossuthban az egykori Opiumnál ki volt írva az ajtóra, hogy konyhai kisegítőt keresnek. Belépve a konyhára azt láttam, az emberek sürögtek-forogtak, folyamatosan kiabáltak, kommunikáltak egymással. Azt mondtam, hogy nekem ez kell – eleveníti fel a pillanatot, amikor eldöntötte, szakács lesz belőle. 

Ezután Németországban dolgozott egy elegáns étteremben, ahol csodálta, hogy szakmailag mennyivel előrébb vannak, mint mi, és azon volt, hogy valamit hazahozzon ebből a tudásból. Németországban kezdte el a zöldség- és gyümölcsszobrászatot, amikor hazajött, vett készletet, és elkezdte a kint tanult technikával díszíteni az ételeket. 

„Amikor hazajöttem, azt hittem, én vagyok a király” – kacag Domokos, de ez egész addig tartott, amíg el nem jutott Marosvásárhelyre a GasztroPanra (pék-, sütőipar- és gasztronómia kiállítás és verseny – szerk. megj.). Amikor meglátta ott a magyarországiak munkáját, azt érezte, fényévekre áll tőlük. Orrlógatva jött haza Udvarhelyre.