Fotó: Máté Emőke

A hétvégén, december 16-án és 17-én ünnepelte kétnapos programsorozattal 25. születésnapját a székelyudvarhelyi Kékiringó Néptánccsoport. A jubileumi eseményre Both Aranka, az együttes vezetője összetrombitálta kicsinyeit és nagyjait, egészen a legelső táncosokig visszamenően. Körtáncra perdültek az Aprók táncházának óvodásai, napközisei, csárdásra a visszatérő harmincasok.

Both Arankával néhány hónappal ezelőtt beszélgettünk, már akkor említette, hogy készülnek megünnepelni a Kékiringó névválasztásának évfordulóját. Minden decemberben szülinapoznak, ilyenkor a gyerekek megmutatják, mit tanultak az év folyamán. 

A kerek évforduló azonban valami különlegesebbet igényelt, ezért hívta vissza a „tanci” a régi diákjait. A fellépők között olyan pár is akadt, akik már kislányukat hordják a Kékiringó ovis táncházába. A december 16-ai Nemzedékek című műsorban öt csoport fellépését láthattuk.

A balánbányai Ördögborda, a püspökladányi Kenderkóc és a kiscsőszi Bozót együttes képviselői is készültek egy-két pörgéssel-forgással a születésnapi eseményre.

Fotó: Sata Zalán

Korban vannak átfedések, nem lehet teljesen különválasztani a különböző táncos generációkat: táncoltak az Aprók táncházának résztvevői, a nagyobbacska, 5-8. osztályos korú gyerekekből álló utánpótlás csoport és a haladók. Láthattuk a „visszatérők” táncát, köztük olyanokkal, akik a táncegyüttes születésétől tagok. Megmutatta magát a Kékiringó felnőtt tánccsoportja, amelybe számos szülő, gyereke példáját követve lépett be. Vannak családok, ahol anyuka, apuka és legalább egy gyerek táncos, de ötgyermekes kékiringós család is akad. 

A megfogalmazhatatlan plusz, amit tovább kell adni

25 évnyi emlékből könyv is lehetne, ahogyan 4-5 generációnyi megszólalóból is, ezért a főpróbán lábatlankodva elcsíptük néhány szóra azokat, akik épp akkor két feladat között voltak. 

Hajnal Anna és Levente a Kékiringó révén ismerkedtek meg egymással, jelenleg második kislányukat várják. Anna 28 éves, 2003-ban kezdett el táncolni és 13 éven át aktív tagja volt a csoportnak. Levente a kezdetek kezdetén volt kékiringós, az első generációba tartozik. Egészen az egyetemig aktívan táncolt a csoportban, az egyetem alatt visszajárt segíteni a szervezésben. Akkor ismerték meg egymást Annával.

Az emlékekrő Leventének azonnal a táborok jutnak eszébe, Annának is, hirtelen nem is tudja melyikről meséljen, „mindig valakibe szerelmesek voltunk, levelet írtunk”. 

„Igen, abban az időszakban nagyon jó volt a levelezés, akkor nem volt ilyen modern világ, Facebook meg lájkok – válaszolja erre Levente. Azokat az éveket, azt az időszakot nagyon megéltük. Minden tábor, fesztivál, a rájuk való felkészülés, a maga nemében különleges volt. Főleg az én időmben. Nem mi voltunk az úttörők, mert a táncházmozgalom előttünk már létezett, mi csak próbáltunk olyanokká válni. Látva azt, hogy mi lett belőle, hatalmas dolgot indítottunk.”

A szép emlékek után a kevésbé szépekre is rátérünk, arra vagyok kíváncsi, maradt-e meg nekik szidás, egy megrovás, amit aktív éveik alatt kaptak. „Jó kislány voltam, nem nagyon szidtak” – mondja Anna, Levente folyton azt hallotta, hogy húzza ki magát, “most is mondták, amikor lejöttem a színpadról”, teszi hozzá mosolyogva.

A család, ahol mindenki táncol.

Hogy mi jut eszükbe a táncról? „Felszabadulás, kikapcsolódás, élet” – vágják rá. A Kékiringóról Annának a nagy család, Leventének ismét csak az élet. „Az életem volt, míg aktív tag voltam. Gyerekként választ az ember hobbit magának, akkoriban nagy divat volt focizni, minden haverom oda járt. Engem és még egy osztálytársam kiválasztott Aranka, hogy ne, mintha volna egy csepp ritmusérzéketek. Ez második osztályban volt, 1993-ban. ‘97-ben alakult a Kékiringó. Mindenki választott hobbit, mi pedig egy életformát választottunk. Ugyanúgy elmentünk iskolába, ugyanúgy tanultunk, hellyel-közzel ugyanúgy mentünk iskolába, minden vizsgánk megvolt, nem buktunk meg a tánc miatt, de azon kívül minden a táncról szólt. A mindennapjaink, a hétvégéink, a nyaraink. Meg is jegyezték a szüleim, hogy miután elkezdtem táncolni, a legtöbb családi képen rajta sem vagyok. Hazaértünk, a táskát kipakoltuk, mostunk, tettük a ruhát vizesen vissza és mentünk tovább. Ez az életünk részévé vált” – fejti ki Levente. 

„Igazából a tánc mindig jelen volt és van az életünkben. Amikor Levente udvarolt, otthon rengeteget táncoltunk. Ha nem táncoltat meg a lakásán, akkor lehet, hogy nem így alakul a kapcsolatunk” – mondja Anna nevetve. A kislányunkat is hordjuk ovis táncházba, holott még nem jár oviba. Szeretnénk, ha ő is ezt követné. Mai napig minden előadásra, találkozóra, fesztiválra visszajárunk, ha másképp nem, akkor legalább nézőként.”

Két kérdést mindenkinek feltettem, hogy minek köszönheti a Kékiringó a megélt 25 évét és mit kívánnak a jövőre nézve a táncegyüttesnek. Mindenki szerint Aranka tanci a Kékiringó életereje és még kétszer-háromszor ennyi évet kívánnak a csoportnak. 

Fontosnak tartják a kislányukkal megismertetni a néptánc világát, mivel az egy szavakkal nem megfogalmazható pluszt ad. Nemsokára megszületik második kislányuk is, akit szintén be akarnak vezetni a tánc világába, „nem bánjuk, ha soha nem akarják majd csinálni, de tudják meg, hogy mi a néptánc, a néprajz, a népművészetek” – magyarázza Levente. Ők is ezt a megfogalmazhatatlan pluszt kapták a Kékiringótól, amit tovább akarnak adni. 

Egy családban a tánccal

A fiatal házaspár után a Kékiringó testvérét, Both Esztert kapom el néhány szóra, két elvégzendő feladat közt. Eszter a tánccsoport vezetőjének lánya és mondhatni egyszerre születtek az együttessel. Eszter 26 éves, a Háromszék Néptáncegyüttes tagja, amikor teheti, hazajön segíteni édesanyjának a Kékiringó körüli feladatokban. 

„Hálás vagyok, hogy ilyen sokszínűségben tudtam felnőni, mivel nem csak egyfajta utat mutatott meg édesanyám, hanem ezáltal megismertem, nem csak a néptáncot vagy a népzenét, hanem mindenféle emberi kapcsolatot és lehetőséget. Úgy érzem, hogy sokkal nyitottabb vagyok ezáltal a világra, mivel sok szemszögből láthattam. A zene és a tánc iránti érdeklődésem nagyon sokrétű, mindkettő a néptáncon keresztül indult el. A néptánc utat nyitott sokfele és az életem csak gazdagabb lett ez általa” – válaszol Eszter a kérdésre, hogy milyen volt egy családban a tánccal felnőni. 

Eszternek a Kékiringó említésére a család ugrik be, a táncról pedig az életöröm. „Nem tudom elképzelni, hogy egyszer csak úgy megszűnik. Azt tudom elmondani, hogy mi lenne, ha nem lenne. Akkor azt érezném, hogy egy felem üres és nem tudok kiteljesedni. A tánc teljesít ki, boldoggá tesz és szabadnak érzem magam, amikor táncolok.”

A kedves emlékek közül azt  emeli ki, hogy kiskorában a felnőttek sokat cipelték őt a vállukon, amikor például egy éjszakába nyúló táncházból készültek hazamenni. Kapaszkodj Eszter, kapaszkodj! – mondták neki, ő meg olykor félálomban, kismajomként csüngve indult haza. Azt is elmesélte, milyen szokatlan érzés volt, amikor az ő generációja lett a legidősebb, hiszen mindig ő volt a legkisebb. Amikor kicsiként a nagyobbak mellé állították, úgy érezte, haragszanak rá a nagyok, amiért vele kell táncoljanak. „Nem mutatták ki, hogy haragszanak rám – meséli Eszter – , de láttam, hogy valami zavarja őket, talán, hogy kicsi voltam, nem tudtam mindent olyan jól, vagy nem ért elég magasra a karom. De tudtam, hogy mindig vigyáznak rám, biztonságban éreztem magam velük. Tényleg úgy tekintettem rájuk, mint egy családra.”

Még csak nyolcévesek, de már egy fél évtizede táncolnak

Három utánpótlás csoportos gyerkőccel is sikerül szót váltani. Lakó Bencével, akiről kis gondolkodás után kiderült, hogy nyolc éves, Vackán Dorkával, aki már nyolc és fél, valamint Nemes Előddel, aki tíz éves. 

Bence és Dorka már 3 éves kora óta táncol, Előd nyolc évesen kezdte. Mindannyian lelkesek, szeretnek táncolni, új lépéseket tanulni, fellépni, táborokba járni, Dorka külön kiemeli a tábori finom ételeket is. Bencének azért fontos ez az egész, mert azt szeretné, hogy amikor táncházba megy, fel tudjon állni táncolni.  

Játszottunk kicsit a gyerekekkel, elképzeltük, mi lenne, ha most minden tag kapna egy ajándékot a Kékiringótól, vajon mi lenne a dobozban? Bence és Előd ajándéka a tánctudás és a barátságok, Dorka egy kupára vágyik, ami megerősíti abban, hogy bizony jó, amit csinál. 

Jobban szeretek itt lenni, mint otthon

Bodor-Molnár Ádám 14 éves, ő is az utánpótlás csoport része, már harmadik osztályos kora óta táncol. Azt meséli, nagyon jó a közösség a táncegyüttesben, annyira jó, hogy „jobban szeretek itt lenni, mint otthon. Nem minden nap találkozom a haverokkal, a szüleimmel és a testvéremmel igen.”

Ádám büszke arra, hogy táncol, a legszebb emléke az első fellépése és az ott kapott taps. A Kékiringóról a család jut eszébe, ajándékos dobozában pedig egy figura lenne az egyik legényes táncból. 

„Azért fontos nekem a néptánc, mert az őseink is ezt táncolták, és mi is tovább kell vigyük, ez fontos. A gyerekeimet is megtanítom majd.”

A táncosoknak két személyiségük van?

A decemberi ünnepség nem csak a születésnap megünneplésére szolgál, ilyenkor búcsúztatják el hivatalosan a ballagókat. Idén négy 12. osztályosa van a Kékiringónak, közülük Jére Anitával, Tifán Dórával és Boldizsár Andreával sikerül beszélgetni. Mind a hárman 12-15 éve táncolnak már és továbbra sem akarnak felhagyni vele, sőt Dóra a táncművészeti egyetem gondolatával is játszik. 

A végzősők szászcsávásit jártak.

Ahogyan korábban a kisebbek, a lányok is a táborokat, külföldi fellépéseket említik meg legszebb emlékként. Szidásokra nem nagyon emlékeznek, Anitának jut csak eszébe egy konkrét eset, „másodikban, amikor kezdtem, a legjobb barátommal együtt táncoltunk, akkor még ő is járt. Egy alkalommal mindenki táncolt, mi ketten álltunk és elkezdtünk beszélgetni. A tanci odajött, megszidott, mi meg megijedtünk, hogy basszus, mi történik.”

Mi jut eszetekbe, ha a Kékiringóra gondoltok? 

Dóra: Tánctudás.

Andrea: Fejlődés. 

Anita: Barátság. 

A Kékiringó születésnapi ajándék dobozában barátság, értékes kapcsolatok és önmagunkra odafigyelés van a lányok szerint. A legnehezebb kérdés, hogy mit jelent számukra a tánc. „Nekem egy teljesen más életérzés, egy másik énemet tudom megmutatni benne, és így egy másik féle képpen tudom megmutatni, hogy milyen vagyok” – magyarázza Dóra. Andrea szerint, a tánc „felszabadulás és önkifejezés, egy teljesen más módon tudom kinyilvánítani a személyiségemet mind a testtartásban, mind a lépésekben, az énekekben.”

„A barátaim sokáig nem is tudták, hogy táncolok, csak évek múltán mondták, hogy ki sem nézték volna belőlem. Teljesen más vagyok azokkal a barátaimmal, akik nem táncolnak, és azokkal akik igen”– osztotta meg gondolatait Anita.