Miért más a színészet, mint bármilyen más munkakör, és a mindennapi életben ez milyen nehézségeket jár? Az udvarhelyi színészekkel készített interjú-sorozatunk második részében a Tomcsa Sándor Színház színészei arra is válaszoltak, hogy mióta tudják, hogy színészek akarnak lenni.
Esti Norbert: meg kell tanulnom az embereket elengedni
Már általános iskola utolsó két évében részt vettem egy diákszínjátszó körben, ahol elég laza volt a keret ahhoz képest, hogy Szeged legerősebb iskolája volt. Tetszett, hogy ott valami mást kaptam, mint a megszokott követelmények, nehézségek. Az igazgató vezette a diákszínjátszót, aki igen jó fej volt, és amikor kérdezte, hogy ki hova megy továbbtanulni, akkor én – viccesen – mondtam, hogy „oda megyek, ahol ezt lehet csinálni, mert ez nem is tanulás”, és mondta, hogy van ilyen.
És akkor elmentem egy ilyen gimnáziumba Szentesre, de akkor már az első év után világos volt számomra, hogy színész leszek. És… ezt szerintem a mai napig nem bántam meg egy pillanatig sem.
Maximum nehézségek adódtak, hogy más életet kell éljek, mint a hétköznapi emberek, hogy sokszor találkozhatok érdekes emberekkel, viszont meg kell tanulnom őket elengedni, és továbblépni, és elfogadni a tényt, hogy hiába szeretnék velük több időt tölteni, vagy életre szóló kapcsolatot kialakítani, ezt nem mindig lehetséges. A szakma igen nagy távolságokat tud áthidalni egy előadás kapcsán, de ugyanekkora távolságok tudnak teremtődni, amikor vége van a munkafolyamatnak. Most például Andreea Gavriliut (A terméketlen szépség rendezője – szerk. megj.) nagyon megkedveltem, az attitűdje, a munkamorálja nagyon szimpatikus volt, de tudom, hogy a közeljövőben nem fogok tudni vele dolgozni.
Ha pedig egy közgazdászéval kéne összehasonlítanom a hétköznapjaim, akkor ilyen kardinális különbségek vannak, hogy neki nem kell gondolkodni, hogy mit, mikor, hol egyen, mert van annyi pénze, hogy bármikor bármi ehet. Színészként meg azon kell gondolkodni, hogy na, várjál, tízig lesz próba, Udvarhelyen nincs nyitva semmi tíz után, úgyhogy délután vásárolj be, és valami üssél össze magadnak, hogy tudjál enni. A legnagyobb különbség: az életritmusban, a bioritmusban van. Hogy én amikor bemegyek valahova tíz vagy tíz fele, és azt mondom, hogy „jó reggelt”, akkor elég furcsán néznek, hogy hát az már régen volt. És aztán, amikor az ember kijön a munkahelyéről este tízkor, akkor nem nagyon talál már senkit a városban.
Bekő Fóri Zenkő: exhibicionista vagyok
Egész kiskoromtól színész akartam lenni. Anyu rengeteget vitt operába Brassóban. Tetszett, hogy állnak a nénik szép ruhában, és érthetetlenül énekelnek. Énekes nem akartam lenni, úgyhogy eldöntöttem, hogy színésznő leszek. És azért lettem színész, mert exhibicionista vagyok – igen.
Van, hogy nagyon fárasztó egy próbafolyamat, van, hogy nincsen kedvem játszani – mert… van olyan. Pont a múltkor ültem a színpad bejárat előtt, s Pottertől (Esti Norbert – a szerk.) kérdeztem, hogy „Te Potter, szerinted én miért lettem színész? Én nem szeretek próbálni, és nem szeretek játszani, én nézni sem mindig szeretem, miért vagyok én itt?” (kacag).
Tehát vannak ilyen mélypontok, de mindig helyrepattanok. Például amikor kimegyek a színpadra, akkor már jó. Nem meggyőzés kérdése, mert valójában mindig rájövök, hogy hazudok, mert szeretem. Ha az ember színész lesz, akkor nem sokkal másabb, nem marad le semmiről, csak áthelyeződnek a hangsúlyok. Például nem hatkor megyünk ki kávézni vagy teázni valakivel, hanem délután kettőkor vagy este tizenegykor.
Szerintem valaki azért kéne színész legyen, mert rengeteg benne a kaland, és folyamatosan foglalkozhat magával. Azt hiszem, hogy egy irodában ülő ember nem szokott annyit gondolkodni magán, a saját lelkén, a saját egyéniségén, mint egy színész – aki ugye: ebből dolgozik. És mert játék, és mert felüdít. Nem rutin. Aki nem szereti a rutint, az menjen színésznek.
Nagy Xénia Abigél: A próbán mindig történik valami
Tizenegyedikben döntöttem el, hogy színész leszek. Néztem a többieket, hogy valaki biológiából, van, aki matematikából megy versenyre, én is próbálkoztam, de nem jött soha össze. Viszont szavalóversenyekre nagyon sűrűn jártam, és jó eredményeket értem el, és sokat szavaltam otthon a templomban. Én voltam a szavaló kislány. És akkor mondtam, hogy: legyek színész.
De én nem voltam színházban. Az egyetem előtt kétszer: egyszer jöttek Váradról Szalontára, és egyszer pedig én mentem be Váradra – ennyi. Tehát fogalmam sem volt, hogy én hova megyek. Én csak így becsöppentem egy világba, nagyon naiv voltam – még most is.
Nővérem életével tudom összehasonlítani – ő Kolozsváron kémikus egy laboratóriumban – s reggel kilencre megy, délután ötig ott van. Ő szereti a munkáját, de én egyszerűen nem tudnám azt elképzelni, hogy ott vagyok egész nap, ugyanazt csinálom, és nem ér semmilyen impulzus. Én olyan vagyok, hogy nem tudok tíz percnél tovább egy helyben ülni, mert mindig keresem, hogy történjen valami, legyen valami körülöttem. S ez szerintem az a szakma, ahol mindig történik valami.
Én például sokkal jobban szeretem a próbafolyamatokat. Az előadást tizedjére már – persze, mindig kell keresni, hogy jelen legyél –, kicsit úgy… megunom. A próbafolyamatban minden nap ér valami új impulzus, minden percben, és én ezt imádom.
De nehéz az, hogy január óta nem voltam otthon…, azt hiszem soha nem voltam ilyen sokáig távol otthonról, és nagyon honvágyam van. És az időmet sem tudom úgy beosztani, ahogy én akarom – ez a hátránya. De ebbe bele lehet szokni.
Meg mondjuk párkapcsolat szempontjából, hogy ha nem színházzal foglalkozik a párod, akkor nem hiszem, hogy meg tudja érteni. Ha például van egy közgazdász barátod, és nem ért hozzá, és nem élt ebben a környezetben, nem fogja megérteni, hogy te miért ülsz este tíz után kint két sörre, hogy miért nem mész egyből haza, hogy neked sem a délelőttöd sem a délutánod nem szabad, csak ott a kettő között. Amikor mit tudsz csinálni? Én aludni szoktam, meg enni. (kacag)
És így huszonkétévesen nem biztos, hogy ha lenne egy szerelmem, elengedném – így a karrierem elején – a szakmámat, és elmennék szülni két évre. Ezt most nem tudom elképzelni.
Szűcs-Olcsváry Gellért: büntetlenül megélhetem azt, amilyennek nem szabadna lennem
Amikor Csíki Bandi bácsit, aki mindig is színész volt, arról kérdeztük annak idején, hogy bírja, azt mondta, hogy „jaj gyermekeim, aki nem gondolkodik el azon hetente legalább kétszer, hogy mi a búbánatot keres ő ezen a pályán, az nem is normális”. Nem akartam mindig színész lenni.
A színjátszó körhöz jöttek rendező szakos egyetemisták, és benne lehettem ilyen produkciókban, amik nagy hatással voltak rám. Azt szerettem meg benne, hogy lehet játszani, hogy megélhetem azt, amilyen nem szabad lennem, vagy éppen azt, ami szeretnék lenni. Kipróbálhatod teljesen szabadon, teljesen játékszerűen – végül is – büntetlenül azokat a dolgokat, amikért máshol nagyon hamar megbélyegeznének, vagy amik az életben könnyelműségnek, felelőtlenségnek tűnhetnek.
Például nem öljük meg Dezdemónát, de megöljük Dezdemónát.
Néha-néha jól esik párhuzamosnak lenni vele azért. Ugye nem olyan valami, amit megtámasztasz a fal mellé, s holnap ugyanott megtalálod. Ezt nem lehet letenni. Édesapám nagyon profi kőműves munkás, azt ha elfáradsz, leteszed a kőműveskanalat, s holnap kezded elölről. A színházat nem tudod letenni, az embernek nincs két lelke vagy két agya. Azt hazaviszed. A technikai vagy fizikai munkát le tudod tenni, lehet, hogy jár rajta az agyad, de nem olyan jelleggel, mint amikor az érzelmeid kavarodnak fel állandóan.
Tehát, ha neked színpadon meg kell ölnöd az anyádat – az nem hiszem, hogy olyan könnyen értelmezhető a színpadon kívül is. És minden este meg kell ölnöd, ha egy hétig azt játszod. Nem rossz vagy nem jó ez, csak más dolgokat feltételez. S akkor jó néha-néha megállítani a földet s kiszállni néha s kintről nézegetni.
Pál-Varga Márta: Nem tudom elképzelni, mi mást csinálhatnék
Én tanárnőnek készültem. És csak tizenkettedikben döntöttem úgy, hogy színész leszek, mert volt egy helyes diákszínjátszó körünk, amivel elmentünk Sepsiszentgyörgyre színházba. Péter Hilda volt egy ilyen meghatározó élményem, hogy egy előadásban teljesen meztelenre vetkőzött. És ez nekem annyira megmaradt, hogy van bátorsága felvállalni magát mindenestül: az érzéseit, a testalkatát. Azt éreztem, hogy: na igen, ez igen, ez bátorság.
Kíváncsivá váltam, hogy mennyi idő alatt jut el valaki odáig, hogy ezt így hogyan… vagy hogyan zajlik egy próbafolyamat, hogyan alakul ki egy előadás, egy rendező hogyan dolgozik egy társulattal.
Ez nekem óriási kérdés, hogy hogyan tudom egyeztetni a színházat a családdal. Minden nap megkérdőjeleződik ez bennem. A színház rengeteg időt elvesz, nincsenek hétvégéink, január óta nem volt egyetlen hétvégém sem szabad. És kétgyermekes anyaként ez így nagyon nehéz – ez egy folyamatos harc. Hagyjam-e abba, mert nem tudom a kettőt egyeztetni? De akkor meg ugye ott van, hogy imádom csinálni, nem is tudom elképzelni, hogy mi mást csinálhatnék. És akkor ez így mindig túllendít a holtpontokon. Művészi kétségeim, hogy itt van-e a helyem mint alkotó – ilyesmivel nem küzdök. Inkább a karrier és a család…
Tóth Árpád: Most is úgy érzem, én még kezdő vagyok
Én nem jártam ilyen szavalóversenyekre, nem jártam színikörökre, semmi ilyesmit nem csináltam. A családban senki nincs, aki színházzal vagy művészettel foglalkozik. Nekem ez így bekattant. Jött. Sráckoromban. Fiatalkoromban. Még nem is voltam ilyen nagy színházlátogató, nem jártam rendszeresen színházba.
Szakiskolát, építészetet végeztem, utána még elvégeztem három év estit, és úgy érettségiztem. És akkor már nagyon tudatos volt. Még egy évet úgy éreztem, nem vagyok kész, dolgoztam, ez-az, és akkor hazajöttem, felvételiztem, és felvettek évfolyamelsőnek.
Már egyetemen is megkérdőjeleztem viszont, hogy biztos-e ez, színész akarok-e lenni. Már elsőév közepe- vége felé át akartam felvételizni rendezőire. Nagyon szeretek színész lenni, ne érts félre. Nagyon sokat kínlódom, vívódom magammal most is. A tízéves találkozón fogalmazódott meg bennem, hogy „az a baj srácok, hogy én mindig azt érzem, hogy én még kezdő vagyok”. Ez az érzésem van folyamatosan, hogy mindig egy újrakezdés van benne, tele vagyok izgalommal, félelemmel, görcsökkel. Én ugye rendező is vagyok, és sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, amikor rendezek, mint amikor játszom.
Van olyan, hogy egyszerűen úgy tele van a hócipőd, hogy legszívesebben elmennél havat lapátolni. Ez egy szakma. Van aki piedesztálra emeli, de nem kell: ez a mi munkahelyünk. Az hogy bemegyünk a színházba, és fekete kockában próbálunk egész nap – az a mi munkánk, szakmánk. A legnagyobb különbség a többi összes szakmához képest, hogy a kicsi lelkünkkel, meg a hülye agyunkkal és a testünkkel dolgozunk – semmi másunk nincs.
Nincs nekünk kalapács, nincs nekünk fúró, nincs sztetoszkóp. Csak mi vagyunk: a külsőnk és a belsőnk. És ezt bizony le lehet meríteni nagyon durván. Olyankor van az az érzés, hogy azt mondod „a francba, abba kéne hagyni, ki kéne szállni”, de aztán nyilván megint jön valami, egy új impulzus, egy új energia. Van nekem egy ilyen képzeletbeli duracelem, és mint a nyuszinak így feldugom hátul, és akkor pákk: megyek tovább.
Fotók: Balázs Attila, a Tomcsa Sándor Színház és színészeinek archívumai