Elindultam Varságra, a híres varsági „pattintott” zsindelykészítést megszemlélni és lefotózni. Közben kiderült, hogy a zsindelykészítő Károly Tamás egyébként patkolókovács is meg a község vízkarbantartója. Így lett fából vaskarika. S mielőtt megtudtam volna, hogy miért nem hallhat a zsindelyhez kivágott fenyő kakasszót, megnéztem hogyan készül a patkó, és miért veszélyes munka a lópatkolás.
Érkezésemkor is épp egy lovat patkolt, mert így működik: hívják telefonon, jön a ló, Tamás pedig patkol, mert nem tud nemet mondani senkinek, hiába az ötödik ló a kapuban, ez mindig mindenkinek sürgős.
Hogy kerül össze a patkó a zsindellyel? „Ez a kettő összefér, ezzel nincsen gond, de sokszor van úgy, hogy egyebet is kell csinálni, amit nem mindennap csinálok, s akkor van úgy, hogy érzem, hogy az agyammal baj van. Mert ha mindennap ugyanazt csinálja az ember, az rutinból megyen, de mikor valami újat kell csinálni, akkor már meg kell gondolkozzak.”
Tamás fiatalemberként a székelyudvarhelyi Matrica gyárban volt szerszámélező, majd a katonaság után lakatos, később delegációba járt szervízcsoporttal, akikkel a legyártott termékeket szállították és szerelték. Amikor a folyamatos utazásból elege lett, akkor költöztek Varságra, felesége nagyapjának házát vásárolták meg, s újították fel. Kiköltözésük után építkezéseken dolgozott, a családjában mindenki ácsmester volt, azt tanulta tőlük, s egy darabig azzal foglalkozott csak.
A kovácsmesterséget az apósától tanulta el, akinek egy agyvérzés után hirtelen kellett abbahagynia a munkát, ekkor vette át az apóstól Tamás a műhelyt, amit azóta saját udvarukra költöztetett. Ez valamilyen szinten kényszerdöntés volt, mert hiába van még kovács a környéken, nem patkolnak, s a lovak a kapuban sorban álltak, nem volt mit csinálni.
Azóta sokat csökkent a lóállomány, sorok már nincsenek, de munka így is van bőven. Szekeresek és fakitermelők hozzák a lovaikat főként. Kérdem Tamást, hogy van-e különbség a lovak közt, melyiket könnyebb patkolni? Azt mondja, hogy a lovak közt nagy különbség nincs, csak az emberek közt. Van, aki ért a lovához, van, aki nem, az utóbbival nagyon nehéz.
Régen más volt, megtanították akkor az állatot, naponta dolgoztak vele, a gazdája megfogta a lábát, nem kellett félni, hogy rúg. Ma már kevesen értenek hozzá, nem foglalkoznak annyit az állattal.
Miért egyre kevesebb a patkolókovács? Tamás szerint azért, mert nehéz és főleg veszélyes munka. A patkolás alatt nagyon kell koncentrálnia, hogy azt a vékony réteg körmöt megtalálja, és ne üsse mellé a szeget. Erre szemmel is, füllel is figyelni kell, mert a szeg legelső koppanásából már meg tudja állapítani, hogy jó helyre került-e, vagy sem. Emellett vigyáznia kell arra is, aki tartja a lovat. A lóra is és saját magára is.
Tamás számára elképzelhetetlen, hogy vannak olyanok, akik isznak munka közben, józanon is nagy koncentrációt igényel, alkohol befolyása alatt lehetetlen. Az apósa sem ivott, amíg dolgozott soha, csak utána, minden este.
A lovacska közben túlesett a pedikűrön, úgyhogy megyünk a pincébe, a zsindelybirodalomba. Folyamatosan cseng Tamás telefonja, mert a zsindelykészítés, s a patkolás mellett ő a falu vízkarbantartója is, úgyhogy nincs megállás egy pillanatra sem.
„A vizet a tanács ‘74-ben vezettette be vascsövekkel, s nagyon megrozsdásodott, nem tudták karbantartani, a faluban nem volt egy hegesztőaparát sem. Nekem volt kettő is, s azért jöttek a nyakamra, hogy elvállalom-e. Elvállaltam.” – magyarázza, hogy miért kell minden két lépésben megállnia telefonálni. Épp új csöveket vezettek be a falu egyik felébe, s több baj van azokkal, mint a régi rozsdás vezetékekkel.
A zsindelykészítést annak, aki kicsit ért már a fához, könnyű ellesni. Tamás az édesapjától leste el, s megpróbálta egyszer, csak azért, hogy „na hallám, én tudom-e csinálni”. Számára ez hobbi, amikor az egyéb munkák után megmelegedne és megpihenne, akkor készíti a zsindelyt. Mert van, aki még meg tud pihenni munkával.
„A zsindelyt nem lehet egész nap csinálni, az üldögéléstől a válla, s a feneke az embernek úgy eláll, hogy alig lehet járni utána. A régi időben is úgy volt, hogy reggel elrendezte az állatokat, aztán csinálta a zsindelyt egy darabig, aztán megint vissza az állatokhoz, s utána folytatta.” – mondja Tamás, miközben elkezdi hasítani a fát. A pattintott zsindely hasogatva van, emiatt tartósabb, mint a fűrészelt társa, jobban ellenáll a nedvességnek, az előállítása viszont időigényesebb.
A zsindelykészítésre ma már nincs akkora igény, a cserép olcsóbbá válásával és a tűzvédelmi korlátozásokkal jelentősen lecsökkent a fazsindellyel fedett házak száma.
Akad azért rendelés még mindig. Legutóbb a több mint háromszáz éves vásárhelyi református ravatalozóra készített Tamás háromezer zsindelyt. Két télen át készítette őket, folyamatos munkával, kisebb szünetekkel reggeltől este tízig. Nem a pénzért vállalta, hanem mert ez egy különleges épület, úgy készítették el, hogy egy szeg sincs benne, és ez Erdély legrégebbi ravatalozója. Erre a munkára a legbüszkébb Tamás.
A zsindelyt készíteni télen jó — mondja –, mert annál jobb érzés nincs, mint a jó meleg kazán mellett a pincében elveszni egy kicsit a forgácsok között. A zsindelyt kézivonóval formázza, kézivonópadra erősítve.
A hasított zsindely nem mindegy, hogy milyen fából készül, a legideálisabb a szélcsendes helyen felnövő fenyő, mert amit a szél hajlítgat, az csavaros lesz. Különböző trükkök vannak arra, hogy hogyan lehet a jó fát kiválasztani: van, aki azt nézi egyenesen csorog-e rajta a gyanta, vagy kanyarodik-e valamerre, van, aki az erezetét nézi, vagy a szálát. A főszabály pedig, hogy olyan fából kell csinálni, amelyik nem hallott kakasszót, mert az a jó fa amelyik a hegyről van, nem a falu széléből.
„Megcsalja az embert a fa, pedig jól ismerem én a fákat. Ha pedig nem jó a fa, akkor jobb neki se fogni a munkának, a zsindelynél a fa a legfontosabb.”
És itt a végeredmény: ez a három zsindely csak az én kedvemért készült el, s már érkezett is a következő ló, úgyhogy én elindultam hazafele, közben kerestem a községben a zsindellyel fedett házakat, de bizony Zsindelyország nem büszkélkedik már sok ilyen épülettel. A tájház, a buszmegállók meg a bejáratnál álló székely kapu azért még zsindellyel van fedve.
