A zsengés fuszulykával vett bicikli

És gazdája, a 92 éves Eszti néni évszázados sztorija Nyikómalomfalváról.
Fotó: SZÁSZ ZSUZSI

Malomfalván nem nehéz Jakab vezetéknevű embert találni, de olyannal, aki megünnepelte már a 92. szülinapját, nehezen lehet összefutni. Eszti néni, ha nem is a falu legöregebbje, de közel van már a százhoz, élete során átélt élményei már történetbe fonódtak.

Melegséggel fogad minket a szobájában, aminek közepén egy asztal helyezkedik el. Mellette székek vannak, amiből kettőt lefoglalunk magunknak egy bő órára. Az asztalon csipkekötés kellékei: tű és cérna van összeházasítva, de ott pihen egy szemüveg is. Adja magát a kérdés, hogy ezek a kilencvenéves kezek ügyeskedték össze a csipkét?

Egy kicsit meg vagyok kottyanva már, de én csinálom

– mondja, mintha szabadkoznia kellene azért, hogy már nem olyan ügyesek és fürgék az ujjai, mint fiatalabb korában.

Ő is elkezdte egyszer az életét, neki is meg kellett tanulnia a varrás művészetét.

1927. augusztus 23-án született Eszti néni, a nagy útnál, egy kicsi patak martján látta meg napvilágot, a család harmadik gyermekeként. A Telekság patak melletti házukhoz kötődnek gyermekkorának nehéz, de boldog évei. Nagyszülei nagygazdának számítottak, nagy birtokkal rendelkeztek a településen, így úgy alakult az életük, hogy fiatalon el kellett menniük szolgálni, hogy a gazdaságot fenn tudják tartani.

Édesanyja, Bálint Juliánna tizenkettedik gyermekként született, olyan korban amikor a csecsemők nagy része meghalt, csak heten érték meg a felnőttkort. Mikor jött a második világháború, akkor egyszerre négy legényt soroztak be katonának családjukból.

Eközben édesanyja Budapesten szolgált a főszolgabírónál. A háború évei alatt jött haza Malomfalvára egy bőrönd irattal, pénz nélkül. A papírok a háború után jogosították volna a fizetés felvételére, addig “visszatartották hadisarcba” a fővárosban megkeresett pénzét.

Ahogy lenni szokott, a papírok a háborúban odalettek, de még a házuk is leomlott, megrongálódott az aknától. Mégsem ez volt a legszomorúbb ebben az időszakban. 1942-ben elvesztette édesanyját, aki egy aratás alatt elvágta a lábát a sarlóval, nem gyógyult be a sebe.

Nem is szólok közbe, nem kérdezek vissza, látom, hogy édesanyja elvesztése, és a háború okozta számára a legnagyobb keserűséget. Pedig kíváncsi voltam közben, hogy fiatal lányként milyen volt az élet akkoriban.

Később, már felcsillan a szeme a kérdés hallatán.

Egy kicsi jó világ volt, amikor magyar világ volt

– mondja lelkesen, mint aki valami szépre emlékszik vissza.

Tizenéves korától Udvarhelyen, Gyárfás úrnál szolgált, akivel jó viszonyuk volt, szeretett ott dolgozni. Életébe kitérőt egy magyar ezredes érkezése hozott, akit Udvarhelyre helyeztek családjával. Idősebb testvére, Erzsi náluk szolgált.

Egyik alkalommal meglátogatták az ezredest és családját apósáék Beregszászról. Az ezredes anyósának, az „idős nagyságának” annyira megtetszettek a székely lányok, hogy mindenképpen vinni szeretett volna szolgálókat Kárpátaljára, haza.

Erzsit nézték ki maguknak, aki egyedül nem szívesen vállalkozott ekkora útra, csalogatta Eszti nénit, aki nem akarta elhagyni udvarhelyi gazdáját. Édesanyjuk készítette őket az új szolgálatra, elküldte a leányokat a varrodába, hogy legalább gombot varrni tanuljanak meg.

Egyik este megszöktették Gyárfástól,

együtt vágtak neki a hat hónapig tartó beregszászi kalandnak. BeregszászonSzundi Zoltán bankigazgatónak hatalmas vagyona, birtoka volt. Nagyszőlősön három holdnyi szőlőse volt, több munkás dolgozott nála.

– Annyit vágytam oda vissza. Karácsonykor két fát díszítettek föl, tarkabarka színű cukorkákkal, de az igazán szép a nagyságáéknál volt, fehér csomagolásban lógtak a szaloncukrok a fán, olyan szép volt! – emlékszik vissza az ott töltött ünnepre a néni.

Találkozott idegen nyelvet beszélő emberekkel, „szép zsidó kisasszonyokkal, akiket parancsszóra vittek valahová”. Leginkább azt sajnálja, hogy nem volt lehetőségük legalább egy fényképet csináltatni, mert emlékezni akart a szép időkre, amit ott töltöttek.

Régi biciklivel tanultak meg a gazda kertjében biciklizni, nagy lejtőkön próbálgatták Erzsivel a tudományukat, amit később Malomfalván sokan „megtátogtak”, mert nemhogy az autó, még a kerékpár is ismeretlen volt itthonjában.

– Később a férjemet is meg akartam tanítani biciklizni, lementünk alszegbe, a falu végére egy pázsintos részre. Hátulról fogtam, hogy ne dőljön el, de szegény nem tudta megtanulni, olyan vérnyomásos volt – árulja el közös titkukat.

Aztán Erzsi életébe jött a nagy szerelem, a front egyre közeledett Beregszászhoz.

Menekülés a háborúból a nyomorba

Fehér kesztyűben betoppant egy nap Erzsi malomfalvi udvarlója, aki csendőrként szolgált akkoriban. Komoly szándékkal érkezett Kárpátaljára, megkérte az idősebbik testvér kezét, aki igent mondott neki.

Szerették volna, ha Eszti néni marad szolgálni, de egyedül egyáltalán nem akart, ráadásul félt a háborútól. Emberi életek múltak ki előttük, sejtették, hogy a zsidókkal „nem jó dologra készülnek”. Testvére sokat érdeklődött a gazda családjáról később, csak azt tudta meg, hogy a háború végéig menekültek, aztán mind meghaltak.

Itthon még nagyobb nyomor fogadta őket, németek, magyarok, oroszok adták egymásnak a kilincset, állandó háborús zaj verte fel a Nyikó mentét. Édesapja puskával a vállán jött haza a háborúból a családja mellé.

– Azt mondta, hogy nem menekülünk suva, mert aki menekül, az hamarabb meghal, itt maradunk. A lovak lábának csattogása miatt nem tudtunk aludni, állandóan meneteltek az úton. Édesapám felvitt engem az udorba, hogy megvédjen a katonáktól, mert biza sok fehérnépet bántottak a faluban, olyan is volt, hogy gyermek született utána. Aztán arra lett apám figyelmes, hogy az oroszok tángyéraknákat raknak a patakba, a híd mellé. Gyorsan szólt nekem, hogy menjünk le, tudta, hogy a légnyomás levetne minket onnan. Akkora robbanás volt, hogy a házunk falai összedőltek, az ajtók, ablakok mind kinyíltak. Később, még két malomfalvi meghalt ott, amikor hídjavításkor egy tőkét rádöntöttek egy aknára – emlékszik vissza a házuk melletti híd felrobbantására Eszti néni.

Testvérének fia született Kolozsváron, még a „nagymámát is felvitték a fonókerékkel”, hogy ügyeljen a kicsi gyermekre. Erzsi csalogatta húgát a front előtt, hogy menjen fel a kincses városba, jól mennek még a dolgok ott. Egy hónapot töltött a városban, a polgármester első titkárának szolgált. Szeme könnybe lábadt, amikor a gazdája történetébe kezd bele, akit az egyetem után rögtön a frontra vezényelték, elválasztva a fiatal feleségétől.

– Képzelje, hogy az asszony nem akarta elhagyni az urát, utána ment a katonákhoz. Hazateremtették onnan, mert nő nem lehet a háborúban, elküldték a főhadnagytól. Később találkoztam a fiatal nagyságával, aki azt mondta, hogy a szoknyás cigánynék mentették meg a katonáktól, akik elbújtatták a szoknyájuk alá. Erősen szép fehérnép volt – meséli el rövid ideig tartó kapcsolatuk történetét.

Nem olyan lány, aki szóba áll a katonával

Kolozsvári gazdájával szemben állt a kaszárnya, ahol temérdek fiatal férfi megfordult abban az időben. Elmondása szerint nem érdekelték őt a katonák, kerülte őket. Fent találkozott egy bencédi legénnyel, aki mindezt meg tudja erősíteni.

Itthon a legény úgy feldicsérte leendő urának, hogy az onnantól azon volt, hogy elvegye feleségül.

– Nem ment az olyan könnyen. Nekem volt egy kisebb húgom, akit férjhez akartam adni, én édesapámmal akartam maradni. Másképpen, akkor még válogatós voltam, mert megtehettem, nem minden férfival álltam szóba a fonók, mulatságok alatt. Eleknek, az uramnak voltak leánytestvérei, akik értelemszerűen nem akarták, hogy oda menjek. Mit keres annyi leány egy helyen? Apósomék pedig más leányt szántak neki, itt lakott a szomszédban, nagy gazdák voltak – idézi fel fiatalkorának ismerkedős fejezetét a kilencvenkét éves néni.

Ráadásul vigyázni kellett a család birtokára is, mert Eszti néni édesapja a felesége elvesztése után az italt választotta barátjának. A negyven évesen özvegyen maradt ember egy kisfaludi asszonyhoz járt vizitába, már úgy volt, hogy meg is esküsznek a pap előtt. Eszti néni megtudta, hogy asszonynak három leánya van, ami nem fért össze elképzeléseivel, mert szerinte „négy leány nem fér meg az udvaron”. Próbálta lebeszélni apját, meggátolni az új házasságot.

– Megtudtam, hogy esküdni akarnak a pap előtt. Eldugtam a harisnyáját és csizmáját a kemencébe, hogy ne tudjon a templomba menni. Később aztán lemondott a tervéről – vallja be múltbéli ténykedését a néni.

Eljött az idő, hogy jóképű férjet válasszak magamnak

A lakodalmat télire időzítette, mert a kevés pálinkát nyáron az édesapja elkínálgatta volna mindenkinek. A lakodalmat a kultúrházban, a kontyolót alszegben tartották az ura házánál. Mosolygósan jegyzi meg, hogy a táncolás jól ment, de énekelni „csodamód” nem tudtak nagymámája legnagyobb bánatára.

– Úgy megjártuk fiam, hogy a kapott 300 lej ajándékpénz az esküvő napján úgy elértéktelenedett, hogy reggelre elvesztettük a két zéróst a végéről. Szétnéztem lent a házban, s mondtam magamnak, hogy Eszti, lesz itt mit csinálni. Olyan házat építettünk az urammal, hogy a beton még most is áll, nem olyan repedezősek, mint a mostaniak. Jártkelt asszony voltam. Szentléleken láttam az egyik házban, hogy benn van a lépcső, úgy lehet felmenni az emeletre. Hazajöttem, mondtam a mesternek, hogy nem tudná-e így csinálni. Egyből kiverte a falat, úgy csinálta. Azóta sokan csinálták így utánam – osztja meg fészekrakós élményeit Eszti néni.

Zsengés fuszulykával törlesztett bicikli

Gyárfás visszafogadta egy kis időre a háború után, sőt odaadta biciklijét Eszti néninek, hogy haza tudjon járni, a fejadagra adott kenyeret haza tudja vinni.
– Álltunk sorba a kenyérért. Egy kicsi cipókát négyfelé vágtak, az négy személynek kellett elég legyen. Sokszor össze kellett várjunk annyit, hogy teljen meg az átalvető, legyen, mit hazavinni. Egyik szomszédomat be is hívatta a Securitate, hogy ugyanbiza, minek annyi kenyér neki? Azt válaszolta nekik, hogy otthon tízen várnak, s ennének, ha lesz mit – idézi fel a sorbanállós időt a néni.

Nem volt sok választásuk, megfogták a kapa nyelét, hogy étel legyen a család számára. S ha maradt egy kis felesleg, akkor azzal a piacon próbálkozott, hogy kicsi pénzt keressen.

– Mentából sok volt itthon. A kotángkórót vitték erősen. Zsengés fuszulykám pedig mindig sok volt. Egy-egy jó nap pénzét vittem Gyárfásnak, hogy törlesszem a biciklit, egy év alatt zéróban voltam vele. A piacozás másképpen jó szórakozás volt nekem, összegyűlt sok asszony, megosztottuk egymás dolgait, s úgy éreztem mindig, hogy pénzzel a zsebemben jövök haza. Olyan jó köröm volt, hogy mindig kerestek a vevők a piacon – emlékszik vissza piacos korszakára.

Tizenhárom marhát ellátni, a családot etetni

Aztán úgy alakult az élet, hogy a férje az IFET-nél kezdett dolgozni, ő a gyermekekkel otthon maradt. Otthon úgy, hogy közben a kollektív gazdaságnál fejőként dolgozott.

– Nem is jó beszélni erről. Tizenhárom marhát ellátni, megfejni reggel-este. Hajnalban, négykor ott kellett lenni, mert hétkor már csapták ki az állatokat a csordába. A családot pedig rendezni kellett, enni kellett mindenkinek. Este odakészítettem az ételt, reggel megcsináltam. S közben építkeztünk is. Nem volt könnyű.

Piacolás a józsefvárosi bolhapiacon

A rendszerváltás után új lehetőségek után nézett Eszti néni, szőtteseivel a hóna alatt felült a Budapestre tartó autóbuszjáratra, hogy a fővárosban eladásra kínálja egyedi portékáit. Feláll a szék mellől, sebes léptekkel az ágya felé veszi az irányt. Öt méteren belül biztosan gyorsabb mint én.
– Van az ágy alatt egy doboz, kötött zoknik vannak benne – mondja a Böjte atya öregotthonának szánt zoknikról.
Mire felajánlom, hogy kihúzom én az ágy alól a dobozt, egy határozott mozdulattal lehajol és kutatni kezd. Olyan mozdulattal, hogy szégyenben hagyna sok fiatalt vele.

– Az unokám azt mondja, hogy még legalább öt esztendőt elélek, olyan mozgékony vagyok. De mit lehet már tenni? Idáig imádkoztam azért, hogy a Jóisten megtartson, immár jól megtartott. Egyik sógorom szokta mondani, hogy ő már nem szeretne ilyen sokat élni. Mondtam neki, hogy lám, tegyél ellene – mondja a 93. életévébe lépő Eszti néni.

Azzal leül az ágya mellett, bemutatja szórakoztató társait:

a Mária rádiót és a televíziót. Szép imádságokat és énekeket hallgat kicsi rádióján, ami már nem „lármázik” annyira, mert az unokája lejjebb vette a hangerejét. A vasárnapi misét is rádión keresztül hallgatja, de „nagyon fáj, hogy nem tud a harangszóra válaszolni, s a templomba menni”.

Előveszi a fényképalbumokat, kiteríti az asztalra, majd gyorstalpalót tart a rokonság bemutatásából: unokák, kik nagyok lettek, gyermekek, kik felnőttek sorakoznak az oldalakon. Szíve bánatát nem palástolja sokáig, mikor meglátja a székelyruhás lánya képét, kigurulnak a könnyei ráncos arcára.

– Feledhetetlen szomorúság, egy éve halt meg szegény, azóta is betege vagyok az egésznek. Szerre-szerre elbúsulom az összes gyermekemet éjszaka, mikor felébredek: végiggondolom, hol járnak, mit csinálnak.

Közeli barátok temetését, jó férje elvesztését emlegeti fel, miközben megáll az ujja a fényképeken. Mindenkire szentelünk pár másodpercet. Száz év felé szaporodnak az évek az itt eltöltött időutazással, szomorkodással, örömködéssel.

Örömmel is, mert nemrég még táncolt Eszti néni az unokája lakodalmán, éjfél körül került haza a mulatságból. Tavaly kikacagták, mikor kacérkodott a biciklivel, de állítása szerint még mindig megy a biciklizés.

– Milyen titkot mondjak neked? – kérdez vissza, mikor a hosszú élet titkáról érdeklődöm. Kávézni naponta szokott, gyomorfájásra pálinkát és kotángkórót használ. De, ami ennél is fontosabb: hálás minden apróságért, amit a sors adott neki. Régebben egy kis cipókáért sorba kellett állni, most helybe hozzák a kenyeret.

– A kenyér finom, az út jó, a nyugdíj jön. Mi kell ennél több? Mindenünk megvan, az igazi szomorúság az, amikor elvesztesz valakit, akit szerettél, akinek csak a sírján tudod locsolni a virágokat – mondja a végén.