Gyermekkoromban biztosra betartottam a böjtöt, ott voltam a keresztúti ájtatosságokon, minden stáció előtt felolvastuk a ministránsokkal a szöveget, együtt imádkoztunk péntekről-péntekre a falu népével. A péntekek mindörökre emlékezetesek maradnak számomra, a fuszulykalevesnek és a palacsintának párja nincs, főleg a böjti időszakban. Otthon odafigyeltek arra, hogy a család minden tagja megtartóztassa magát, a hús ellen nem vétettünk, mert nem éltünk vele.
Igazából nem is voltam oda a húsért soha, nem tartózkodni kellett nekem tőle, hanem csak odafigyelni arra, hogy ne egyem meg. Mielőtt a vegetáriánus ismerőseim örömtáncot járnának, mondom, eszek húst a továbbiakban is, csak nem volt nekem kihívás távol maradni tőle.
Dávid Anna Júlia fotója
Pár éve a barátokkal az alkoholhoz kötődő viszonyunkat akartuk tisztázni azzal, hogy nem ittunk nagyböjtben. Úgy tapasztaltam, hogy ahol két ember találkozik, ott kapaszkodni kell egy pohárba. Ha megkínálnak, akkor meg kell inni, mert sértődés lesz belőle, vagy csak egyszerűen lebetegeznek. Miután végigcsináltuk a Száraz November elnevezésű kihívást is, maradtak még ugyan kérdőjelek bennem, de összességében meg voltam elégedve magammal.
Ez lehetett azért is, mert sunyiban áttértem a fészbukozásra, észrevétlenül beszippantott a kék halál.
Pedig utáltam az elején, fogadkoztam, hogy én tuti nem fogok regisztrálni. Kinek van szüksége arra, hogy mutogassa magát másoknak az interneten, gyűjtögesse a pozitív visszajelzéseket? Ezeket a kérdéseket úgy kell megválaszoljam most, hogy a szeretett közösségi oldalunk a napokban már tíz esztendős emlékekkel kedveskedett nekem.
Idén a nagyböjtnek úgy futottam neki, hogy szakítunk. Voltak már jelek arra, hogy nem működik jól a kapcsolatunk, sokszor éreztem úgy, hogy kihasznál engem. Aztán az lett a vége, hogy visszasírtam magam hozzá.
Azért, hogy az agyonsimogatott telefonom ne sértődjön meg, titokban ajándékba adtam egyik közeli ismerősömnek Catherine Price Digitális Detox című könyvét. Nyilván, az volt a tervem, hogy kölcsönkérem, ha elolvasta. Akkor buktam le, amikor első olvasóként a könyv előszavában kitér az ajándékozóra, akinek nagy szüksége van erre az olvasmányra.
Lehetséges, hogy a cikk olvasói mind kivételek, mindannyian határt tudnak szabni a telefonozásnak, tudatosan használják a készüléküket. Én nem. Reggel az első dolgom az ébresztő kinyomása után leellenőrizni, mi történt az éjszaka alatt a közösségi oldalon. Meglepődök az ismerőseimen, akik éjfél után posztolgatnak, de görgetek eszeveszettül, fókusz nélkül lefelé a hírfolyamban.
Nem haragszom magamra ezért, csak látom, rossz felé áll a szekér rúdja.
Milyen vagány lenne, ha a telefonom nem lenne az ágy mellett, és ébredés után öt percet szánnék a napom megtervezésére. Megtehetném a kék szerelemmel töltött fél óra helyett, nem? Ha meg kellene becsülni azt, hogy naponta mennyit töltesz a közösségi oldalon, akkor mennyit saccolnál?
Segítség van, egy applikáció, ami méri ezt, amivel nem lehet alkudni, mert nagyon pontos számot ad meg. A számok pedig nem irgalmaznak, a másfél óra a fedélzeten nem hangzik biztatónak. Ha másfél óra szabadidőm lenne, mennyi mindennek neki tudnék fogni! Napi másfél óra idővel tíz éven keresztül még egy nyelvet is meg tudnék tanulni. Harminchatszor nyúltam a telefonom után átlagosan. Atyaég! Ha felgyorsítanák a mozdulatot, ahogy kiveszem a zsebemből, akkor egy reszketésnek látszana. Olyannak, mint amikor egy függő kényszeresen a zsebében levő kütyüben keresi a boldogságot.
Dávid Anna Júlia fotója.
Úgy képzelem magam, mint az a személy, aki szeret kukucskálni az ablakon. Az elején még csak a függöny szélét húzza el rövid időre, nem kockáztatja meg azt, hogy észrevegye valaki. Úgy tartja magáról, hogy nem érdekli más baja, nem foglalkozik más dolgával. Csak hallotta, hogy valami történik az úton, azért nézett ki. Aztán egyre gyakrabban bámul ki az ablakon, már annyira nem is zavarja, ha látják.
Akkor néz ki durván ez a tevékenység, amikor a nap 24 órájában már el van húzva a függöny, a személy pedig fókusz nélkül bámul ki a fejéből.
Ehhez az állapothoz hasonlítom a kényszeres telefonsimogatást is. De, mentségemre legyen szólva, meg vagyok vezetve a kütyüjeim által. Úgy tervezték ezeket az eszközöket, hogy ne szakadjunk el tőlük, mindenre van applikáció már, ami nem ereszti el a kezünk. Átver a telefonom, ismeri minden szokásomat, eleve úgy készítették, hogy tudja a gyengéimet. Ez elég kiábrándító. Azért tervezték ezt a készüléket, hogy függő legyek? Hülyének néztek.
Miért tesszük, mi hiányzik? Hogy mi segített nekem a telefonommal való kapcsolatom tisztázásában?
A telefonommal jutalmazom magam.
Egy kemény nap után a legtermészetesebb módja a fáradalmak enyhítésének a készülékkel töltött édeskettes. Láttam magam, ahogy mobilozok az ágyon lefekvés előtt, a gyermekeim várják a meseolvasást mellettem, de én másnapra halogatom a közös programot. Rossz volt elképzelni, de segített helyére rakni a dolgokat. Ahogy segített az is, hogy letöröltem az összes applikációt a telefonomról. Nem mondom azt, hogy a küldetés, a böjt be van végezve, csak nem akarom, hogy a telefonom szervezze az életemet az értesítéseken, csipogásokon, vibrálásokon keresztül. Azt akarom, hogy a saját döntéseim és terveim szerint éljek.
Lesznek alkalmak, amikor elbukom, újra nyomogatni fogom a kütyümet. Nem leszek tökéletes, csak jobban tisztában leszek a vágyaimmal és a motivációimmal. A tudatosság részemről a legfontosabb kulcsszó a szabadság felé.
Ahogy a kezem elindul a telefon felé, az agyamban elindítom a keresést: mit várok most ettől a készüléktől? Megnyugtasson, ha feszengek a munkahelyemen? Kapjak száz lájkot elismerésként? Azt, hogy üresbe tegyen, ellazuljak? Azt, hogy messengeren felajánlanak egy olyan munkahelyet, ahol ötezer lejt lehet keresni? Esetleg le fogok késni egy sörözést a haverokkal, ha nem nézek rá ötpercenként? Közeli rokonom kér segítséget tőlem, és nem tudok segíteni? Az utóbbival tudom leginkább zsarolni magam, hiszen nem tudnám megbocsátani magamnak a segítségnyújtás elmaradását. Ezzel szépen menne is a kényszerkapcsolat tovább. Azért van a csengőhang a telefonon, hogy menjek oda, ha beszélni szeretnének velem, nem? Nem kell állandóan csekkolni, hívott-e valaki, azt lehet hallani a fülemmel.
Nem a fészbúkon fog videóüzenetet küldeni nekem nagyanyám, aki rám van szorulva.
Ezek csak mesék, amivel megőrizhetem a láncaimat.
Nagyon szépen tudok takarózni jól hangzó elméletekkel, néha bele is ringatom magam ezekbe a történetekbe. A szokásaim megfigyelése, megértése nem fogja megakadályozni azt, hogy tovább űzzem ezt a függőséget.
Mert élek vele a továbbiakban is, csak rá akarom szoktatni őkelmét arra, hogy szíveskedjék eltakarodni az ágyam mellől, ne kísértsen állandóan jelenlétével. Mert huncut egy jószág, aki elhiteti a gazdájával, hogy nem lehet élni nélküle. Inkább vele fogok megtanulni élni, s ebben benne van az is, hogy én döntök a sorsomról.
