Forrás: TEDxUdvarhely/Flickr

Operaénekes, Székelyudvarhelyről indult el a nagyvilágba, azóta messze jutott, nem is annyira földrajzilag, hanem fejben és lélekben: hosszú utat tett meg az önismeret, a traumák feldolgozása és a belső fájdalom hasznosítása felé. A hitét fentről kapott ajándéknak tekinti, és küldetésének tartja, hogy a zenével és a hangjával gyógyítson, konferálják fel Ferenczy Orsolyát a TEDxUdvarhely színpadára. 

Korunk két legnagyobb problémája: a magány és a félelem

– vág bele az előadásba. „Szenvedünk, hogy magányosak vagyunk, de félünk kapcsolódni igazán mélyen egymáshoz”, fogalmazza meg, hogyan működik szerinte ez az ördögi kör. Egy betegség, haláleset például lehet az a pont szerinte, amikor eldönthetjük, hogy „harcolunk, csatába megyünk”, és „szembenézünk önmagunkkal, megismerjük, akik valójában vagyunk”, vagy sem. Nehéz út harcolni, sok szenvedéssel jár, de megéri, mert ez a tudatosodás útja, így tanulhatjuk meg igazán azt az embert szeretni, akik vagyunk – jelenti ki.

Nehéz gyerekkora volt,

egy alkoholista apa mellett nőtt fel bántalmazó környezetben. Már korán beleszeretett a művészetekbe, érdekelték az operák, a zongoraversenyek, a szimfonikus művek, festészeti és építészeti könyveket forgatott otthon. Ezek segítettek neki menekülni a kellemetlen otthoni környezetből, főleg a zene: bárhol volt, énekelt, ki is tették óráról miatta. Az ének adta meg neki azt a biztonságot, amit otthon nem kapott meg, a zenét tudta segítségül hívni, ha fájt, rossz volt neki. 

Ötletek egy jobb világért – ezzel a szlogennel indult el szeptember 10-én a második TEDxUdvarhely. 13 előadó állt színpadra, gyűjtött egy jobb világért ötleteket.

A következő napokban ezeket az előadásokat foglaljuk össze nektek. Ha arra lennél kíváncsi, milyen volt a második TEDxUdvarhelyen és mi fog változni jövőre, akkor katt ide.

Harmadéves egyetemista volt, amikor az édesanyja meghalt, 180 fokos fordulatként írja le ezt az időszakot: nem akarta feladni, nem akart lesüllyedni. A zenét hívta segítségül, improvizált zongorán, improvizált a hangjával, önismereti könyveket olvasott, jógázott, meditált, és bízott abban, hogy ezek segítségével „olyan tudatosságra tud szert tenni, ami megvédi később”. 

– Ebben az időszakban volt olyan is, amikor nem tudtam belekapaszkodni a hangomba, a lelkiállapotom miatt elment a hangom, ekkor jött be a hit, egyszer csak megértettem, hogy valami nagyobbnak vagyok a részese, tudtam, hogy azért kell átmennem ezeken, mert később át tudok adni belőle valamit másoknak. 

Később így is lett: kezdő operaénekes volt, amikor kezdtek odamenni hozzá az emberek „mosolygó, csillogó szemmel, hogy milyen nagy ajándékot kaptak”, ekkor érezte, hogy valamit adhatott, és ettől boldog volt. 

A legemlékezetesebb visszajelzés az volt, 

amikor egy teljesen lebénult kisfiút vitt el az édesanyja az egyik előadására. A fiú 15 éves volt, de még soha nem mosolygott, és ott „megtörtént a csoda, életében először mosolyra görbült a szája”, meséli boldogan. Ekkor érezte Orsolya, hogy valóban azért ment át a nehéz időszakon, hogy segíteni tudjon másokon, kialakult benne az empátia. A művészete ekkor hajlott át átadásba: úgy ment színpadra, hogy valamit szeretne adni, ha a három órában van egy kétperces csoda, akkor is megérte. 

Többen keresték meg azzal, hogy tanítson, 

magyarázza, hogyan jött be a tanítás az életébe. „Adta magát” a helyzet, „áramlottak az emberek az életébe”, és ő szívesen elvállalta őket. 

Azt vette észre, hogy terápiaként hat a zene, az énekléstől felszabadulnak, mosolyognak, boldogok lesznek az emberek. A tanítványai közben elkezdték megosztani vele a nehézségeiket, ő pedig azon kezdett el dolgozni, hogy ezeken énektechnikai módszerekkel tudjon segíteni.

– A zenében ott a dallam, a ritmus, a szünet, a lélegzetvétel – ami az élet legfőbb esszenciája. Amikor megszületünk, belélegzünk, kilélegzünk, aztán egy életen át ki-belélegzünk, majd amikor meghalunk, egy utolsót kilélegzünk. A szüneteket csendként használtam, a dallamot arra, hogy beleénekeljék, ami a lelkükben van, fájó vagy örömteli érzéseket. Működött: boldogok voltak, boldog voltam én is. 

A legfontosabb, hogy tanuljunk meg kapcsolódni, segítsük egymást, lélegezzünk és énekeljünk, mindegy, hogy épp a fürdőkádban vagyunk vagy épp veteményezünk, foglalja össze élettörténete tanulságait.

Ezeket se hagyd ki:

Dr. Kovács Katalin: Nem sebesség, csak lóerő

Korpádi Péter: Minden vegán mögött van egy csalódott nagymama

Sterczer Hilda: Az életben egy dolgot nem lehet: felborítani a sakktáblát

Miért csinálja ezt, mit rejt a háta mögött Arafat?

Alin Vaida, a fesztiválszervezés művésze