Fájdalmas, de nem meglepő hírre ébredtek Alsósófalván hamvazószerda reggelén: ahogy az lenni szokott, Ilyést megint holtan találták. Nyomban ki is vonult a falu az iskola udvarára, hogy elkísérje utolsó útjára, vigadva megsirassa, s hogy a végén meggyújtsa, az egész világ szeme láttára.
Járvány ide, járvány oda, egy utolsó családi portré nem maradhat el idén sem, gondolták a falubéliek.
Maszkot fel, nincs mese, legjobb abból is a koronás. Tüzet tűzzel, ahogy mondani szokták, nemde?
De ha maszk nincsen, a cigányasszony csókja is jó lesz, az majd megvéd a vérustól.
Azért sem árt az óvatosság, mert azt rebesgetik, tán a korona vitte el az alig 35 éves Ilyést is. Legalább mosolyogva hagyta itt e világot – az ilyenre mondják, hogy keveset élt, de jól. Nagy léhűtő lehetett, azt mondják: „egész nyáron nem csináltál egyebet, a töködre hajtogattad a legyeket”. Három dolgot szeretett igazán: a nőket, az italt s a nótát, egyikből sem volt hiány a búcsúztatóján.
Erősen szerethették őt is a leányok és asszonyok, még holtában sem hagyják békén szerencsétlent. Amíg kukkra áll, addig él, gondolják, s csak ráhuppanva hiszik el, hogy ez sem a régi már. Ilyet még a Krisztus menyasszonya sem látott tán.
Halálának hírére egy-kettőre előkerülnek a komaasszonyok, a szomszédasszonyok s még a cigányszerető is, akit annyit „pénzelt a lajbizsebéből”. Mind keservesen megsiratják a falu bikáját, azt búsulják, hogy „ki fogja betömni a csöpögő likakot”. Nem is szégyenlősek ezek a sófalvi fehérnépek, mindegyre a szoknyájukat libbentgetik, ahányszor csak ránéznek, emlegetik, hogy milyen jól állott neki. „Reátettek két rúdra, hogyan lesz az markolva?”
Haragusznak is reája emiatt, a jajveszékelésben is túltesznek egymáson:
„Jaj, há hogy lehettél ekkora marha, itt hagytál minket magunkra, jaj!
Jaj, Ilyés, há mit csináltál, megszülettél s mégis megholtál?”
Addig-addig, hogy az egyik szomszédasszonyból egyszer csak kitör a keserű igazság: „jó es volt, rossz es volt, jaj de jó, hogy már megholt”.
Ám mind közül egy asszony, az övé van a legnagyobb gondban, a legszebb az egész faluban. Ember legyen a talpán, élő vagy halott, aki ellenállni tud neki.
“Sütni es kéne, mosni es kéne, meszelni is kéne, téged siratni is kéne,
s a gyermekeket nevelni es kéne”, dúdolja a szomszédban együttérző komaasszonya.
Komái is panaszkodnak, mert nem is szólt, hogy meg akart halni, s nem is hagyott semmit rájuk. Egyikre csak egy kötés hagymát, másikra egy fej káposztát meg a sok komaasszonyát, egyetlen fiára egy szál cigarettát. „Italos, de jó ember volt, mikor megholt, eggyet se szólt”.
El is éneklik az emlékére, hogy: „Utcára nyílik a kocsmaajtó, Kihallatszik belőle a szép muzsikaszó, Sört ide, bort ide, te szép barna lány, azanyád’!”
Csak nem lehetett rossz ember ez az Ilyés, mert minden ház kapujánál, ahol fogadnak, roskadásig terülnek meg az asztalok minden jóval: zsíros kenyérrel, pánkóval, csörögével, meg egy kis „szédítő” teával.
Van, akit piknikezés közben zavarunk meg, de jó emberek ezek, még azt a kicsit is megosztják velünk. Ilyenkor, télen a legjobb heverészni, mondják, mert kevés a munka, s a disznóköltség is friss még, nem is romlik meg a jó hidegben. „Itt van ez a vírusfajta, oda lett a sok turista / Nem jönnek majd strandolni, nem lesz miből megélni.”
De kinek dolga van, az is nyomban félbehagyja, hogy meghallgassa életét, s emlékére egyen, igyon, vigadjon. Lám, a kukorica mellől úgy ugranak fel, mintha pattogatnák.
Tényleg nagy ember lehetett ez az Ilyés, mert tiszteletére az uniós zászlót is felhúzták,
egy másik háznál a tisztaszobát is kipakolták az utcára, a kapu elé,
s a messzi keletről hívtak zenészt a faluba. Húzd rá, japán!
„Ha meghalok, ki fog engem megsiratni, ki fog az én koporsómra ráborulni?
Ráborulna édesanyám, de már nincsen, boruljon rá egyetlenegy drága kincsem”.
Még tortát is sütöttek neki, mi mást tehettek volna, ha egyszer pont a születésnapján dobta fel a talpát?
Gyorsan tanulnak is a sorsából a furfangos fiatalok. Inkább szakállat rajzolnak maguknak, hátha így őket elkerüli a vírus.
Az öregekre is gondoltak, nyomban piacra dobták az összes létező vakcinát, minden falunak a maga fejlesztését. Engedélyekre várni nincsen már idő.
Eggyel arrébb meg farsangi szappant főznek: csak egy kis humor kell hozzá, és máris oldódik a hangulat, ajánlják a helyi boszorkánydoktorok. Hát még hegedűszóra!
A hagyományos orvoslás hívei is megkapják a magukét, az egyik háznál kész mobilkórházat rendeztek be, ahol maga Dr. Müller Cecília fő konkoj fogad minket. – Nem megmondtam, hogy maradjanak otthon? – kel ki magából a tisztifőorvos, kicsivel azelőtt, hogy kiforgatnák a hatásköréből.
S mivel megállítani már nem tudják a menetet, tettrekész emberei kérdés nélkül gyorsan le is fújnak mindenkit, hogy aztán maguk is beálljanak a menetbe.
A mínusz fokokban jól is jön egy kis vérpótló. Lehetőleg intravénásan, úgy a leghatásosabb.
Vagy pohárban annak, aki már nem bírja kivárni a programálást.
Mehet a tánc is, de másfél méter távolság! – Nyújtsa a karját, komámasszony, az pont annyi lesz, hadd lássák a csendőr urak is, hogy mi tudjuk, mi a szabály.
Akkora híre megy a gyászból pattant mulatságnak, hogy az egész sófalvi focicsapat is felvonul, rázendít: „Fut-ball-cipőt, seej-haaj, gyap-jú-zok-nit rá-ja / ez illik, illik, illik / ez illik, illik, illik a futballistára”.
Alig akarják elengedni szegény Ilyést, öt órába is beletelik, mire minden házat bejárunk s visszaérünk a központba. De a végzetet elkerülni nem lehet, meg kell, hogy gyújtsák a tetemet.
Tényleg jó ember volt ez az Ilyés, lám, még holtában is jót ád. Béke poraira, áldás rája, ide tartsd a kezed, Iluska, ez ám a központi fűtés!
Addig ropjuk, amíg ropog! A gyász hevében még a székely gőzös is beindul egy utolsó körre. Szabad a vágány, felszállás, jövőre viszontlátás!
