Fotók: SZÁSZ ZSUZSI, GÁL ELŐD

Már javában tart Dobes délutáni bokszedzése. A 8 és 12 év közötti gyerekek fürgén ugróspárgáznak. A „tanár úr” többször odaszól: próbáljam ki, hogy milyen nehéz. Reflexjavító feladatok, ütéskombinációk, és kitérések Dobes hatalmas karjai elől – ezek a legalapvetőbb gyakorlatok az ökölvívó edzéseken, ahol fegyelmet, alázatot, és higgadtságot is tanulhatnak a gyerekek.

Dobes Zoltán körülbelül tíz éve tart ökölvívó edzéseket Székelyudvarhelyen, noha sok sportkedvelőnek fogalma nincs, hogy létezik udvarhelyi ökölvívás, ami ráadásul nem ma kezdődött.

Amikor egyszer összehívták a tanácsnál sportedzőket egy gyűlésre, és a többiek úgy beszéltek az udvarhelyi ökölvívásról, mintha nem létezne, nem esett jól. Én tisztán emlékszem rá gyermekkoromból – meséli az edző, aki a sportcsarnokban vívta meg első mérkőzését mindössze hatévesen.

Az én fiam nem bokszol

Az amatőrök között bokszoló édesapja, Dobes Ferenc és vele együtt az ökölvívás 1951-ben került a városba. A ‘78-as születésű Zoltánnak, hiába mondta édesanyja, hogy egy ökölvívó elég a családba, a gyereknek korán felkeltette érdeklődését a sportág.

„Az edzéseken én csak figyeltem a nagyokat és magamtól csinálgattam az egészet. Apum felfigyelt rá, hogy anélkül, hogy tanítana, helyesen ütök. Titokban foglalkozott velem. Még nem voltam hét, amikor az első meccsem volt a sportcsarnokban, talán nyolcvanötben. Akkoriban a román bajnokságban voltunk, minden második hétvégén meccs volt valahol, vagy itt, vagy idegenben. Édesanyám volt a jegyszedő, és szóltak neki, hogy menj be, mert a fiad ott van fent, a ringben. Ő mondta, hogy az nem lehet, az én fiam nem bokszol. Lejárt az meccs, meg is nyertem, egy csíki srác volt az ellenfelem. Apu mondta, hogy baj van, mert jön anyu. Tetszett anyunak a teljesítményem, odajött és azt mondta, hogy ettől kezdve minden edzésen részt kell vennem. Így kezdődött” – eleveníti fel a múltat.

Akkoriban

a mai bíróság udvarán voltak az edzések, tíz-tizenöt ökölvívóval, de akkor nem igazán volt rá példa, mint ma, hogy hobbi-ökölvívók járjanak. Dobes édesapja hivatásos edző volt, leigazolt versenysportolók jártak hozzá edzésre. Zoltán előtt úgy tűnt, fényes jövő áll, lépcsőről lépcsőre végig is járta a korosztályokat, csak kicsit másképpen, mint ez szokás. Mivel nagynövésű volt, nem igazán találtak senkit a saját korosztályában, aki a súlycsoportjába tartozna. Egyébként is, gondolták, az edző fia, akkor biztos jó, így már hétévesen a tízévesekkel mérkőzött meg, de az ő legyőzésük sem okozott neki gondot.

„Közöttük nem volt ellenfelem, mentünk még fennebb, egészen a junior-korosztályig. Meg sem tudom számolni már, hányszor nyertem megyei bajnokságot, hét-nyolc alkalommal. Kétszeres Maros megyei bajnok voltam, Medgyesen négyszer nyertem el az övet, Szatmáron, Szalontán is nyertem öveket, és aztán megnyertem a zónabajnokságot. Az ‘94-ben volt, már junior korosztályban voltam. Akkor automatikusan kvalifikáltam ezzel magam az országos döntőre. A csapat támogatója a bútorgyár volt, a versenyekre, és az elszállásolásunkra hol adtak pénzt, hol nem. Sosem felejtem el, egy csütörtök délelőtti nap volt, apumnak kellett felmennie a pénzért, hogy indulhassunk a döntőre heten a csapatból, ráadásul jó esélyekkel. Azt, aki abban az évben megnyerte az országost, én már megvertem egyszer, de nem adták oda édesapámnak a pénzt. Akkor ő azt mondta, hogy betelt a pohár, elment külföldre dolgozni, félbeszakadtak a bokszedzések, és az egész versenyszintű boksz” – emlékszik vissza Dobes, akire időközben azért mások is felfigyeltek.

Behívták az olimpiai reménységek csapatához Bukarestbe, de édesapja nem engedte magyarként akkor őt a fővárosba egyedül. Megérti ezt, mégis úgy látja, hiba volt részéről, mert más irányt vehetett volna karrierje.

Ha Zoltán a nevem

Ezután következett a katonaság. „Kérdezték, ki küzdősportoló, én igazából nem akartam kiállni a sorból, sosem kérkedtem ezzel, de a katona kollégáim megtudták, hogy bokszoló vagyok és addig lökdöstek, hogy kikerültem” – meséli, hogyan választották ki piramisharcolni.

Ezt bokszkesztyűvel a kézen csinálták, de földharc is volt benne, ezért inkább hasonlított utcai harcra, mintsem az ökölvívásra. Nem voltak súlycsoportok, csak kettő: hetvenöttől lefelé, s hetvenöttől felfelé. Ő akkor 84 kilósan nehézsúlyúnak számított.

„Hazatelefonáltam, hogy meccsem lesz. Mindenki örült, míg el nem mondtam, hogy ez utcai harc. Anyum rögtön kijelentette, hogy nem, nem engedi. Mondtam, hogy már késő. Csütörtökön kezdődött a bajnokság, nem szerepeltem rosszul, nem veszítettem egy meccset sem, bejutottam a döntőbe. Az elődöntőben megvertem a címvédőt, viszont a térdemet szétrúgta, feltelt vízzel, nem engedték az orvosok, hogy kiálljak a döntőre. Gondoltam, hogy így, a katonaságon keresztül elindul egy bokszkarrier, de akkor jött, ami eléggé megtört végül engem is. Azt mondta az ezredes, hogy nem lehet, ha Zoltán a nevem, tehát magyar létemre nem engedték, inkább elküldtek gárdázni Kalotaszentkirályra” – emlékszik vissza, hogyan csukódott be előtt másodjára is ajtó.

Még ekkor sem adta fel. A katonaság után Magyarországon dolgozott, éjszakai műszakban Budapesttől ötven kilométerre, ezért reggel pihenés nélkül érkezett a Vasas edzéseire, „lehetetlen volt ezt így csinálni”, mondja Dobes, aki nem is folytatta sokat a budapesti edzéseket.

Mire tanít az ökölvívás?

Dobes szerint a reflexeket az állóképességet, a helyzetfelismerő képességet fejleszti a leginkább. „Jöttek már páran, hogy vezetés közben veszik észre, hogy amit eddig idegesen, kapkodva csináltak, most sokkal nyugodtabban” – mondja, miközben a kicsik teniszlabdákat pattogtatva – akár egy kosárlabdát – fejlesztik a reflexeiket.

Egy másik gyakorlatról a telefonján mutat videót Dobes: fittballon ülve öklöznek a gyerekek, Az edző szerint ez a legjobb módja annak, hogy megtanuljanak védekezni a közelharcban. Ő attól függően építi fel az edzéseket, hogy kinek tartja azt, a kicsiknél sokkal több időt szán a reflexek kialakítására, az ütéstípusok megismerésére, a kibújásra egy-egy ütés elől, ezek a felnőtteknél már többnyire kialakultak.

Az ökölvívó-edzés kardiónak sem utolsó. Katona Ferenccel, Székelyudvarhely első profi ökölvívójával kipróbálták, hogy mennyi kalóriát éget egy crossfit, és egy bokszedzésen, és míg előbbin körülbelül hatszázat, utóbbin majdnem ezerrel többet sikerült. „Attól nem félek, hogy az egyikhez kevésbé komolyan tette oda magát. Ismered. Ő ezt nem tudja megcsinálni” – magyarázza, majd megosztja, hogy tanítványa, Ferenc egyik-napról a másikra lépett ki az életéből és a profi sportból.

Az eddig felsoroltak mellett az ökölvívás fegyelemre és higgadtságra nevel. Nem kis hasznát vette ezeknek Dobes, miután hazakerült Magyarországról, ugyanis az „éjszakában kezdett dolgozni”.

„18 éven keresztül dolgoztam őrzővédőként 2000-től, ebből tizenhármat Zetelakán. Itt a küzdőspotoknak nagyon sokat köszönhettem, és ez nem azt jelenti, hogy embereket vertem meg. Elmondhatom, hogy a tizennyolc év alatt, ha verekedtem is, körülbelül három alkalommal. Akkor azért, mert olyan emberekkel találkoztam, akik azért jöttek az éjszakába, hogy randalírozzanak. Ha most is bárhova elmegyek, nem kell attól féljek, hogy hátba köpnek, hogy egy ócska securitis vagyok. Tudtam kezelni a helyzeteket, ha valakivel találkoztam, aki nem úgy viselkedett, vagy ócskán beszélt velem, nem az volt az első dolgom, hogy agyonüssem, hanem ügyesen kivezettem, elmagyaráztam neki, hogy mit tett, és nem engedtem vissza aznap, következő héten visszajött és bocsánatot kért” – mondja és elárulja, hogy az említett három esetből az egyik éppen azért cukkolta, mert tudta, hogy bokszoló volt és kíváncsi volt, mikor szakad el nála a cérna.

Szerinte a boksz arra is megtanít, hogy légy tisztában a saját képességeiddel és tiszteletre is nevel. Dobes úgy gondolja, erre manapság még inkább szükség van. Hangsúlyozza, hogy ő nem az a „bezzeg az én időmben” típus, és még 42 évesen fiatalnak is számít, de úgy érzi, rengeteg fiatalból hiányzik a tisztelet, a fegyelem, az alázat. „Ha elmondom valakinek, hogy ekkor, és ekkor edzés kellene, hogy legyen, majd lejövök a terembe hajnalban, és várom, aztán este hív, hogy bocs, edző, elaludtam, akkor az elgondolkoztat, pedig tehetséges, ügyes gyerekek vannak”. Na, de az edzések.

2009-et írunk!

Ez az év, amikor Dobes az éjszakai életben dolgozott, nappal pedig elindította a csoportos edzéseket, újraélesztve ezzel a családi hagyományt és a székelyudvarhelyi ökölvívást.

„Egy évvel korábban keresett meg egy ismerősöm, hogy a lánya szeretne bokszolni. Én időközben az őrző-védő cégnél levő kollégákkal lejártam edzeni a terembe. Ahol volt egy bokszzsák, nem tudtam megállni, hogy ne ütögessem. Az emberek kérdezősködtek, így láttam, hogy lenne érdeklődés. Az első szempont mégis a kislány volt, a saját lakásukban, egy hátsó konyhában hoztuk össze a termet, és tanítgattam. Akkor egy újabb ismerős jött, hogy neki is van két kisfia, őket esetleg behozhatná-e. Behozta, de kellett egy nagyobb hely, elmentünk máshová, és én akkor már kezdtem gondolkozni, hogy mi volna, ha elindítanánk a bokszedzéseket.

2009 szeptemberében a Kossuth udvarban három gyerekkel kezdtük el, és innen kezdtünk lassan fejlődni. Ez az ötödik hely, és még most is keresem az igazit, ahol úgy érzem, otthon leszek. A felszerelés, hogy egy termet berendezzünk, már teljesen megvan. Van egy ringem is, amit sajnos nem tudok itt felszerelni, kicsi ahhoz ez a terem. Vannak azért, akik segítenének, azok közül, akik járnak hozzám személyi edzésekre, úgyhogy, ha kapnék egy olyan helyet, akkor belevágnék” – mondja.

A 6 és 8 év közöttieknek kedden és csütörtökön 5 órától 6-ig vannak az edzések, amelyek 15 lejbe kerülnek.

A 8 és 12 év közöttiek, hétfőn és szerdán 5 órától fél hétig edzenek, nekik 20 lejbe kerül egy alkalom.

A felnőttek hétfőn, szerdán és pénteken hét órától kilencig járnak, nekik is húsz lej egy edzés.

Jelenleg három korosztályos csoportja van: a legkisebbek hiába szólítják tanárúrnak Dobest, látszik, sokkal bensőségesebb a kapcsolat közöttük, mégis, ha kell, rájuk szól az edző. Muszáj is, mert a kamera jelenléte egy picit megpendíti a gyerekeket, egyikük a feladat elvégzése helyett éppen azt próbálgatja a szeme sarkából engem figyelve, hogy sikerül-e úgy feldobnia vizespalackját, hogy az a talpára érkezzen, miután megpördült a levegőben.

A másik korosztállyal egy árnyalattal könnyebb dolgozni, „vannak közöttük nagyon tehetséges gyerekek, úgy látom, hogyha megmaradnak itt, akkor bennük van a jövő” – mondja róluk a mester.

A felnőttek között akad 3 leigazolt versenyző, akikben lát fantáziát Dobes: Antal Levente, Amelian Tăslăvan, és Szász Lóránd, mindhárman amatőr ökölvívóként a Madárfészekhez vannak leigazolva és részt is vettek már közösen néhány versenyen, viszont több esetben hitegették őket Magyarországról, ami sajnos a teljesítményükre is hatással van.

Szeretne ott lenni a szorító sarkában

„A tavalyi év azért jó sűrű volt, augusztusban volt egy edzőtábor a Balatonon Erdei Zsoltékkal, ahol megismerkedtem egy szegedi bokszedzőnővel. Ő meghívott Szegedre egy rangos, nemzetközi versenyre. Elmentünk a három gyerekkel, hoztunk két aranyérmet. Lóránd például a korábbi magyar bajnokkal döntetlent hozott ki úgy, hogy ezek voltak az első komolyabb meccseik, ezek szerintem nagyon jó eredményeknek számítanak. Ez motiválja őket. Az viszont nem, hogy kintről nagyon sok az ígérgetés, ami nekik is rossz, nekem is, mert nekem mondanak valamit, én mondom a fiúknak, aztán amikor elkezdünk készülni, akkor nem úgy történik, így az én szavam is odalesz. Most zajlik a Bocskai István Emlékverseny Debrecenben. Novemberben azt mondták, hogy erre a mind a három sráccal mehetünk. Aztán mégsem. Most várjuk a márciusi Budapest Kupát, oda remélem, hogy eljutunk” – mesél a nehézségekről. A magyar országos bajnokságra sem jutottak el, noha az egyik srác kvalifikálta magát. A mérlegelésnél derült ki, hogy magyar igazolvány hiányában nem vehet részt a döntőn.

„Utolsó este még nem volt meg a súlya, három kiló pluszunk volt, mindenki lemondott róla, hogy megleszünk a mérlegelésre, ahol aztán 10 deka mínuszunk volt. Este edzettünk, reggel hatkor felkeltünk, még volt egy negyvenperces szaladásunk. Semmi vacsora, szaunázás. Még én is fogytam ez az idő alatt, nem ettem én sem, hogy néz ki, hogy én mellette a nagy kajákat eszem? Végülis élmények, és tapasztalatok ezek is, nem baj, csak bosszantó, mert a dobogóra is lett volna esélye Lórándnak” – mesél a fogyasztásról. A fiúk még junior korosztályban indulhatnak, jövőre már a felnőttek között kell helytállniuk, ez már keményebb dió lesz.

Dobesnek nagy vágya, hogy valamilyen formában támogatáshoz jusson, és legalább a hármuk edzéséért ne kelljen elkérnie az edzés díját, és külön is tudjon foglalkozni velük. „Nem mindegy, hogy a gyerek az edzésért fizet-e. Ha nem, akkor tudod hajtani, tudsz követelni tőle. Sokszor ki is kergetném a teremből, de így hogy készül versenyezni és még az edzését is fizeti, nem tehetem meg. És nem is egy tömegszaladás, hogy fizetek és futok egy jót, mert itt még jól meg is vernek” magyarázza. Szerinte egy jó edző olyan, aki példát mutat, Dobes csak olyant követel a fiúktól, amit ő is maximális erőbedobással megcsinál.

Azért is fontos lenne neki, hogy edzőként sikereket érjen el, mert hiányérzete van amiatt, hogy nem sikerült bejárnia ökölvívóként azt az utat, amit szeretett volna – válaszolja gondolkodás nélkül a kérdésre. Az ismerősei azt mondják neki, hogy hálistennek’ ez nem sikerült, különben nem lenne itt velük. Szerinte nem lett volna rossz karrierje, lebokszolt 49 meccset vereség nélkül.

„Amikor Magyarországon jártam bokszolgatni a Vasashoz, összeraktak egy edzőmérkőzésre a körzeti bajnokkal, elég könnyedén megvertem, ilyenkor jönnek elő azok az érzések, hogy

mi lett volna, ha?

Valószínűleg nem itt lennék” – mondja. Még jó kondícióban érzi magát, a gyerekek elég sokat nyaggatják, mert szeretnék látni, hogyan bokszol élesben.

„A hódmezővásárhelyi bokszcsapattal, elég jó viszonyt ápolunk, járnak hozzánk edzőtáborozni. Ők kérdezték, hogy mit szólok, ha szerveznek egy veterán bajnokságot, elmennék-e” – mondja. Persze, ő egyből igent mondott. Tavaly volt néhány sérülése, de most rendben van a kondíciója, mondja Dobes, aki az egyik edzésen úgy kap és akaszt fel egy negyvenkilós homokzsákot, mint egy rongybabát.

A bokszkarrierről már lemondott, viszont azt még szeretné, ha ő állhatna a szorító sarkában, amikor egy tanítványa bajnok lesz.

Vagy éppen a lánya…

hiszen ő is bokszol, tudom meg Dobestől, ezért is látogatok el a legkisebbek edzésére is, ahol abszolút nem érzem, hogy meg lenne különböztetve.

A „tanár úr” elismeri, hogy félti, a kicsik közül is ő a legkisebb és az egyetlen lány, ennek ellenére úgy látja, van tehetsége az ökölvíváshoz. Ő persze nem erőlteti kislányára az ökölvívást, otthon is csak akkor foglalkozik vele külön, ha Dorka szeretné.

„Nincs itt minden edzésen, mindig megkérdezzük, van-e kedve jönni. Nem akarom ráerőltetni, hogy ő márpedig bokszoló kell, hogy legyen. Azt akarom, hogy megszeresse, nem azt, hogy az legyen, amit az apja mond. Ha megszereti magától, akkor az jó lesz. Párszor már előfordult az, hogy hozta a kesztyűét, felraktuk a kötést, és kicsit foglalkoztam vele. Ő kérte” – vallja Dobes. Még nincs egy éve, hogy a fia, Dávid is megszületett. Ő is megkapta az első zsákját, heti kétszer már őt is be-beviszi a terembe édesapja, és Dávid ilyenkor hűségesen figyeli a zsákot, és el is löki magától azt.

Hogy a gyermekek közül, valaki viszi-e tovább a hagyományt, a jövő titka, az viszont tény, hogy létezik udvarhelyi ökölvívás, és ötven éve már, hogy elválaszthatatlan a Dobes névtől.

Édesapám negyven évig volt edző, én most már tíz éve. Feri bácsi nagyon büszke, nyolcvankilenc éves, már nem tud már lejárni a terembe, de mellettem áll. Minden nap megkérdezni, hogy van-e ma edzésem, mikor lesz. Mikor még jobbacskán volt, akkor lehoztam néha, de már sokkal rosszabb állapotban van, elveszítette a látását. Lent volt, amikor itt volt Madár, és azelőtt még egy-két gyereket meg-megleckéztetett.

Én ameddig tudom, addig csinálom, önerőből is. Voltak még ismerősök, akikkel dolgoztam, de nem jött pénz belőle, és akkor kiszálltak. Ez ökölvívás, ez nem üzlet. Én egész életemben ezzel szeretnék foglalkozni, ez az álmom. Azt mondják, hogy vannak emberek, akik dolgoznak, és vannak azok, akiknek a hobbijuk a munkájuk, én ezek közé tartozom. A legfőbb célom, hogy visszahozzam a versenyszintű ökölvívást Székelyudvarhelyre. Nehéz meccs lesz” – zárja beszélgetésünket.