Ebben az anyagban azt fogom elpanaszolni, hogy városunkban a használt cuccoknak varázserőt tulajdonítanak, ezért olyan áron adják őket, hogy én szégyellem vásárlóként. Vagy csak egy sznobság van, hogy ami drága, az jó is? Ezért történhet meg az, hogy drágábban akarják eladni a használtat, mint az újat, és 25-35 lejért adnak el a turkálóban olyan pólókat, amik a Kik-ben vadonatújan 10-15 lejbe kerülnek? Vagy hogy 250 lejért adnak egy simára kopott talpú terepfutó-cipőt és 200 lejért egy szakadt kabátot?
Csak hab a tortán, hogy „teljes árucserekor” sem talál már semmit magának az ember a város legmenőbb turijában, de lehet, hogy csak azért, mert a „teljes árucsere” mostanság arról szól, hogy megforgatják a standokat a boltban, de a két „teljes árucserével” azelőtt kirakott ruhák háromnegyedét is ott hagyják. Drágul az áru, és romlik a minőség, a jobb cuccokat más városokba viszik, panaszkodnak ismerőseim.
Mondja Emőke kolléganőm, hogy ő itt Udvarhelyen nem megy el turkálni, itt minden többszöröse a szentegyházi áraknak. Jó, de nekem nincs annyi időm és energiám, hogy Szentegyházára járjak turkálni. Vagy Csíkba. Vagy Brassóba.
A nyugati csavarozógép legendája
Bő tizenöt éve költöztünk ide. Akkor kezdtünk el építkezni, szerszámokat kellett vennem. Kimentem az ócskapiacra, s nézegettem egy Makita behajtót, de annyit kért érte az iparos, hogy nem jött, hogy elhiggyem. Mondtam neki, ember, ezen látszik, hogy egy erősen használt cucc, nem ér meg 500 lejt. Az aksik állapota is nagyon kérdéses, és ha aksit kell cserélni, akkor olcsóbb egy új gépet venni két aksival, mint két aksit külön. Akkor vegyek újat, rázott le flegmán az alkudni egyáltalán nem hajlandó árus, ez Ausztriából van hozva, és többet ér így lehurbolva, mint az új, amit én a boltból veszek itt az országban. Ha nekem nem kell, más megveszi, nincs alkudozás.
Elmentem hát a boltba, az akkori Szarvas vendéglő mellettibe, volt egy jó leárazás éppen, s vettem az ócskapiaci árnál olcsóbban egy Makita behajtót, két vadiúj aksival, garanciával, mindennel. Megépítettem vele a családi házunkat, két kisebb házikót, egy fásszínt és egy fél iskolát. Isteni kis gép volt. Egy pillanatig nem bántam meg, hogy új gépet vettem ugyanabban az árban, mint ahogy a piacon az agyonhasználtat vehettem volna. Ok, lehet, hogy Nyugatra jobb cuccokat visznek a cégek, mint ide. De nem hiszem, hogy egy leharcolt nyugati aksi többet érjen, mint egy új itthoni, miközben mindkettőt Kínában gyártották.
Sokszor voltam azóta az ócskapiacon, és gyakran találkoztam ezzel a hozzáállással. Mindig zavart. Nálam elvi kérdés, hogy ha valamit még lehet használni, akkor jobb, ha még használjuk, mintsem hogy afrikai partokon vagy dél-amerikai sivatagokban rakják le. Ezért képes vagyok szembemenni a kortárs divattal, és használt bútort, felszereléseket vagy ruhát venni. De mikor ezen valaki túlzottan nyerészkedni akar, összeszedi ingyen egy nyugati lomtalanításon, s itt eladja nekem egy új áráért, akkor felfő a vizem, s megveszem az újat.
Más ócskapiacokon, ahol jártunk, mint például a vásárhelyin, az aradin, a bukarestin az udvarhelyi árak töredékéért lehet megkapni dolgokat.
Nemrég itt volt két volt kolozsvári kollégám, s hazamenetel előtt az egyik el akart menni az ócskapiacra. Elkísértem őket. S egyúttal megnéztem én is, cipők terén milyen felhozatal van. Volt egy Decathlonos bakancs, használtnak tűnt, kérdeztük, hogy mennyi. 150 lej, mondta az árus. De hát a Decathlonban ez vadiújan 165 lej, pár nappal azelőtt látta a boltban, mondta nevetve T. kollégám, nem törődve azzal, hogy vérig sérti az árust, akinek nem tetszett ez a pimaszság.